Hága két arca
Dr. Várady Tibor szerint a bűnösöknek felelniük kell, de nem szabad egy ország jövőjét hadikárpótlások alá temetni -- Amerikai beszélgetés a jugoszláv külügyminisztérium jogi főtanácsosával
A Hágai Nemzetközi Bíróság előtti keresetek jogi, politikai és etikai vonatkozásairól a Magyar Szó washingtoni tudósítója faggatta Várady professzort, aki a tavaszi szemeszterben az atlantai Emory Egyetem jogi karán tanít.
Magyar Szó: A milosevici állam makacsul ragaszkodott a világszervezeti folytonossághoz, képviselőt is tartott New Yorkban. A károkat tehát mégiscsak egy olyan rezsim okozta, amely elismerte az ENSZ-okmányok érvényességét. Az új kormányzat belföldön sem adta egyetlen jelét sem annak, hogy lemondana a kéttagú föderáció jogfolytonosságáról. Hogyan lehet itt eligazodni?
-- Hadd kezdjem a lényeggel. A Hágai Nemzetközi Bíróság előtt folyó perekben az a tét, hogy Jugoszláviát kötelezik-e vagy sem arra, hogy több tízmilliárd dolláros kártérítést fizessen. Az igény még nincs pontosan megfogalmazva. Bosznia-Hercegovina korábbi jogi képviselője, F. Boyle szerint Bosznia 100, esetleg 120 milliárd dollárra is számíthat. Ez a becslés nyilván kissé túl lendületes, de ezzel itt most nem foglalkoznék. Ha megítélnek bármilyen összeget, azt nem Milosevic fogja fizetni. Nemcsak azért nem, mert nincs annyi pénze, hanem azért sem, mert mire arra sor kerülne, ő már minden valószínűség szerint nem lesz a vagyona birtokában, nem lesz adófizető sem, hanem az adófizetők pénzén tartják majd fogva Hágában vagy Belgrádban. Milosevic jövőjét ez már nem érinti, az ország polgáraiét azonban igen. A teher minden jugoszláv polgár terhe lenne. Azoké is, akik részt vettek a háborúkban, azoké is, akik támogatták a háborút, de azoké is, akik ellenezték a háborút. Sőt azoké is, akik nem kevés kockázatot vállalva megtagadták, hogy részt vegyenek benne. A Bosznia-Hercegovina és Horvátország javára esetleg megítélt kártérítést ugyanúgy megsínylenék a szerbek, mint a vajdasági horvátok vagy magyarok. Erről a felelősségről van szó, és ezzel kapcsolatban mondtam és hiszem azt, hogy "rossz vágányon van az ügy". Sohasem azokkal rokonszenveztem, akik évekig a hegyekből lőtték Szarajevót, vagy akik Vukovárt rombolták, hanem azokkal, akik szenvedték az ostromokat. Ezt ma is így látom és így érzem. A kérdés az, hogy azért, ami Szarajevóban, Srebrenicában, Vukováron és másutt történt, az egész ország jövője legyen-e a fizetség, vagy pedig azok feleljenek, akik a bűnöket elkövették. (Persze az is kérdés, hogy tulajdonképpen melyik közösséghez vagy közösségekhez tartoztak a tettesek.) Szerintem a bűnökért valóban felelni kell, de azoknak, akik elkövették a bűnöket, nem pedig azoknak, akik az elkövetőkkel egy városban vagy egy országban éltek. A helyes ösvény az egyéni felelősség útja. Nem a Hágai Nemzetközi Bíróság, hanem a Hágai Nemzetközi Büntetőbíróság kell hogy előtérben legyen. Az utóbbi előtt ugyanis egyének, nem pedig országok a vádlottak. Emellett a jugoszláv (és nemcsak a jugoszláv) nemzeti bíróságok is szembe kell hogy nézzenek a felelősségre vonás feladatával. Egyszóval nem a felelősség megkerülése a cél, hanem az, hogy a bűnösök feleljenek, ne pedig azok, akik történetesen ugyanannak az országnak az állampolgárai, és akik közül nem kevesen szintén csak szenvedték az elmúlt évtizedet. Ez tehát az alapelképzelés. Most érkezünk oda, hogy milyen jogi-eljárási eszközökkel lehet ezt elérni. A kérdés összetett, vannak olyan jogi felvetések, amelyek először merülnek fel a Hágai Nemetközi Bíróság gyakorlatában. Nem térhetek ki egy 53 oldalas beadvány minden árnyalatára, de a vonalvezetésben valóban fontos a "kontinuitás" kérdése. A Hágai Nemzetközi Bíróság az ENSZ bírósága, és államok között ítélkezik: olyan államok között, amelyek tagjai az ENSZ-nek és a Bíróság Statútumának. Ezek között is csak akkor, ha az illető állam elfogadja a Bíróság joghatóságát, vagy ha a joghatósághoz valamilyen nemzetközi szerződés szolgál alapul. Tavaly november 1-jén a JSZK úgy lett az ENSZ tagja, mint "új állam", s ezzel megdőlt a jogfolytonosság elmélete. Jugoszláviát ezután az ENSZ felkérte, hogy nyilatkozzon, csatlakozik-e a volt Jugoszlávia által elfogadott nemzetközi szerződésekhez. (Ide tartozik a népirtásról szóló egyezmény is, melynek IX. szakasza kiköti a Hágai Nemzetközi Bíróság automatikus joghatóságát a tagállamok között.) Jugoszlávia csatlakozási nyilatkozatot tett, amely 2001. június 10-én lesz hatályos, de amely nem terjed ki a IX. szakaszra. Leegyszerűsítve az érvelés a következő: ha a JSZK csak 2000. november 1-jén lett az ENSZ tagja, akkor korábban nem volt az. Ha csak 2001. június 10-én lesz a népirtásról szóló egyezmény tagja, akkor korábban nem volt az. Ez persze nem azt jelenti, hogy korábban bárkinek joga lett volna népirtásra, hanem azt, hogy amiatt egyének ellen lehet csak eljárást folytatni -- vagy esetleg országok ellen is, de nem a Hágai Nemzetközi Bíróság előtt. Mellesleg nem Jugoszlávia az egyetlen állam, amely elfogadta a népirtás tiltását célzó egyezményt, de nem fogadta el annak IX. szakaszát. Ugyanezt tette 15 másik ország is, köztük az Egyesült Államok, Spanyolország, Argentína és mások. Ha a Hágai Nemzetközi Bíróság elfogadja ezeket az érveket, a helyzet a következő lesz: Nem vetődik fel többé az egész ország és valamennyi polgárának anyagi felelőssége, de annál inkább erősödik az az igény, hogy feleljenek (más bíróság előtt) azok, akik valóban háborús bűnöket követtek el. És még valamit az "ideges külföldi reagálásokról". Nem láttam, hogy a perben érintett államokon kívül bárhonnan negatív reagálás érkezett volna. Természetes, hogy a pert indító kormányok nem látják szívesen azt a procedurális beadványt, amely a per megszüntetését célozza. Nyugati államokból tudomásom szerint nem érkezett semmilyen negatív értékelés. Azon nyugati szakmai körökben pedig, ahol volt alkalmam beszélni a koncepcióról, csak pozitív visszhangokat tapasztaltam. Hozzátenném még, hogy az új pervezetési stratégiának igen fontos része a konfrontálódás éveinek a lezárása. Ezzel összhangban az egyik első lépésem az volt, hogy visszavontam azt a viszontkeresetet Bosznia-Hercegovina ellen, amelyet még a milosevici kormány adott be.
Magyar Szó: Milliárd dolláros nagyságrendű kártérítés kárhozata nyilvánvalóan még súlyosabb helyzetbe hozná az országot, mint amilyenben van. Az első világháború után Németországra kiszabott kemény reparációk például hozzájárultak a másodiknak a kirobbanásához. Milyen módszerek állnak a Hágai Nemzetközi Bíróság rendelkezésére, hogy a Balkán megszilárdítása érdekében ne a nyomorba döntő eszközökhöz folyamodjék?
-- A Hágai Nemzetközi Bíróság a világ legtekintélyesebb jogi intézménye, de ebből még nem következik az, hogy minden fontos nemzetközi per számára pont ez a bíróság a legmegfelelőbb fórum. A Hágai Nemzetközi Bíróság államokat marasztalhat el. Ez, mint említettem, az illető állam valamennyi polgárát sújtja. Nem hiszem, hogy a reparációk akár Németország, akár Magyarország, akár más államok tekintetében sok jót hoztak volna a múltban. Ha ezúttal Bosznia-Hercegovina vagy Horvátország javára ítélnének meg valamilyen hadikárpótlást, nem hiszem, hogy az hasznot hozna ezen országok számára. Nézzünk csak körül! Miből lehet itt dollármilliárdokat kisajtolni? A kárpótlás tetemes hányada Vajdaságot sújtaná. Miből és hogyan fizetnénk ezt? Nyilván az következne, hogy nem fizetnénk. Ezután pedig, mint eladósodott állam, nemigen kaphatnánk segélyeket, kölcsönöket, nem indulhatna meg a gazdasági fellendülés. Tehát gyakorlatilag itt nálunk egy egész jövő lehetősége lenne egy-két generációval elhalasztva, ott pedig nem lenne haszon. Ismétlem, rossz vágányon vagyunk. Feleljenek azok, akik a bűnöket elkövették.
Magyar Szó: A jogon és a politikán túl azonban felmerül az igazságosság kérdése is. Laikus szemmel nézve felháborító, hogy a legnagyobb károkat okozó fél később saját nehézségeire hivatkozva ne vállalja a büntetést. Ha ellopok egy doboz gyufát vagy felgyújtom a szomszéd szénakazlát, akkor is megbüntetnek, ha másnap tiszta ruhát öltök és kijelentem, hogy ezentúl majd együttműködök a károsultakkal. Vagy államok esetében másfajta felelősség lenne érvényes? Noha a konkrét bűntetteket egyének követték el, a háborúkat mégiscsak a szerb állam, de legalábbis a nemzet nevében folytatták. És a szerbiai többség többszörösen is, választások útján is, megerősítette azt a politikát. Magánbűnök, közerkölcsök?
-- Ez valóban nehéz kérdés. Foglalkoztak és foglalkoznak vele jogászok is, filozófusok is, nincs egyértelmű válasz. Mégiscsak más azért felelni, ha én magam gyújottam fel a szomszéd faluban egy szénakazalt vagy azért, ha nem is én, de az én falumbeli gyújtotta fel. Tény az, hogy a milosevici hatalomgyakorlást sokan támogatták, de tény az is, hogy nem született még olyan módszer a világon, amely ezt az embercsoportot valóban azonosítani tudná és felelősség szempontjából külön tudná választani a többitől. Hadd tegyem még hozzá, hogy nem hiszek egész nemzetek megbélyegzésében. Azt sem hiszem, hogy vannak gonosz és vannak eleve ártatlan nemzetek. Az elmúlt évtized elképesztő mennyiségű alantas indulatot szabadított fel. A legtöbbet azok kegyetlenkedtek, akik a leginkább tehették. A háborúban nem egyszerűen országok voltak a szemben álló felek. Amikor az atrocitások megindultak, még nem léteztek külön országok, aztán egyre sokasodtak ilyen-olyan, elismert és el nem ismert területi képződmények, majd létrejött több nemzetközileg is elismert ország, de csak részben ellenőrzött területtel. Jöttek az etnikai tisztogatások -- végezte, aki tehette. Voltak hivatalos csapatok, szabadcsapatok, "önkéntesek" és zsoldosok. Voltak etnikai választóvonalakon belüli kegyetlenkedések is, emlékezzünk például Fikret Abdicra. Nem lenne persze méltányos azt állítani, hogy minden nép, amely részt vett a konfliktusban, egyformán hibás; de azt sem lehet igazán állítani, hogy a horvátországi és boszniai konfliktusban egyes népek csak szenvedtek, míg mások csak gonoszkodtak. Amikor a felelősségre vonáshoz jutunk, nem látok világos képletet, amely jobb lenne, mint az egyéni felelősség képlete.
Magyar Szó: A vajdasági magyarság a XX. század folyamán nemegyszer önhibáján kívül a nemzetközi kollektív nagybot fogadó végén állt, míg a szerb nemzet rendszerint a büntetéseket kimérők szövetségese volt. Mi okozhatná a nemzetközi közösség hirtelen "felvilágosodását", hogy éppen a milosevici eufóriába beleszédülő milliók esetében mondjon le a kollektív büntetésről, és térjen át a civilizáció magasabb fokának is felfogható egyéni üldözésre?
-- Belgrád, Szerbia és Jugoszlávia nem kerülte el éppen a kollektív büntetést. Voltak a gazdasági szankciók, volt a bombázás. A szankciók nem a Milosevicet sújtották, a bombák nemcsak azokra hullottak, akik albánokat üldöztek Kosovóban. A Hágai Nemzetközi Bíróság előtt még nem dőlt el semmi. Az az álláspontom -- akár ma Jugoszláviáról, akár korábban Magyarországról vagy más államról legyen szó --, hogy nem méltányosak és nem is célravezetőek a kollektív szankciók.
Magyar Szó: Kostunica elnök amerikai látogatása nyomán úgy tűnik, hogy Belgrád beadta a derekát, és többé nem zárkózik el mereven Milosevic kiszolgáltatásától. Vannak-e itt összefüggések vagy egyszerűen a gazdasági kényszer nyomására váltott hangnemet a Washingtont korábban súlyos szavakkal illető szövetségi államfő? Ha az egyénekre hárul majd a közösség nevében elkövetett bűnökért vállalandó felelősség, akkor várható-e a szelektívnél vagy demonstratívnál következetesebb, átfogóbb bűnüldözés?
-- Ebben a kérdésben nincs semmilyen kompetenciám. A véleményem az, hogy együtt kell működni a Hágai Nemzetközi Büntetőbírósággal, hogy felelnie kell mindenkinek, és bűnhődnie kell annak, aki bűnös. Azt megértem, hogy a nemzetközi tényezők éppen Milosevic felelősségre vonását követelik. Azt viszont nem értem, hogy ezt miért nem tették korábban: miért volt Milosevic az elfogadott tárgyalópartner, miért ült nála minden második héten egy nyugati diplomata vagy miniszter. Azt sem értem, hogy miért csak Milosevic nevét emlegeti Carla del Ponte ügyésznő. Az a vádirat, amely Milosevicet említi, egy egységes szöveg, és öt ember ellen szól. Ha nem politikai kötélhúzásról és nem önérzeti versengésről van szó, hanem az a lényeg, hogy börtönbe kerüljön, aki megérdemli, akkor miért kizárólag és minden szócsövön át csak annak a letartóztatását követelik, aki máris börtönben ül, miért nem azokét is, akik még szabadlábon vannak. Vagy pedig, hogy egy korábbi vádiratot említsek, miért nem követeli az ügyész (a politikusok, a sajtó) Karadzic letartóztatását, akiről úgy tudni, Boszniában van, tehát akit a NATO vezette SFOR-csapatok akár ma délután letartóztathatnának, ha akarnák. Valóban az igazságot kellene megtudni, ez pedig csak akkor lehetséges, ha az igazságszolgáltatás színe elé kerül mindenki: azok is, akik esetleg kellemetlen dolgokat mondhatnának azokról, akiknek parancsokat adtak, azokról, akiktől parancsokat fogadtak el, és azokról is, akikkel korábban tárgyaltak.
Magyar Szó: Végül engedjen meg egy egészen másfajta kérdést: A NIN-ben elmondta, hogy a szövetségi külügyminisztérium jogi főtanácsosaként térítésmentesen látja el az ország képviseletét. Ez tiszteletre méltó vállalás. Milyen áldozatokkal jár azonban egy kiváló értelmiségi számára az állami szolgálat? Stratégiáját nyilván mégiscsak össze kell hangolnia azokkal, akikkel esetleg nem mindenben ért egyet politikailag. Hogyan lehet megbirkózni egy ilyen szellemi teherrel?
-- Ez természetesen nagyon fontos szempont. Elmondanám először, hogy miért dolgozom térítésmentesen. A Milosevic-rezsim bukását nagyon reméltem, de nem igazán vártam az elmúlt év szeptemberében. Meglepett, akárcsak, azt hiszem, legtöbbünket. Amikor felajánlották, hogy szakértőkent csatlakozzam az új kormányhoz, egy hét alatt kellett volna döntenem. Ennyi idő alatt nem tudtam és nem is akartam mindent felszámolni, és minden hidat felégetni. Ezért nem vagyok munkaviszonyban a külügyminisztériumnál, tehát fizetést vagy más térítést sem kapok. A Hágai Nemzetközi Bíróság ügyeivel az idén leginkább Amerikában foglalkoztam, mert itt tanítottam.
A stratégiát magam alakítottam ki, a kormány meg elfogadta. Azt hiszem, csak olyan jogi koncepciót tudok eredményesen védeni, amelyben magam is hiszek. A kérdések szakmai szempontból roppant érdekesek, vannak olyan árnyalatok is, amelyek eddig nem vetődtek fe a nemzetközi joggyakorlatban. Amit teszek, azt nem látom etikailag kétesnek. Ismétlem, nem azt az álláspontot védem, hogy nem voltak bűntettek, hanem azt, hogy nem a Hágai Nemzetközi Bíróságra tartoznak az ügyek. Nem hiszem, hogy valóban az igazságot szolgálná egy olyan ítélet, amely az egész ország ellen szólna, s amely ugyanúgy elmarasztalná -- hadd szedjek elő találomra két nevet -- mondjuk a Radoman Bozovicot, mint a Szeli tanár urat -- és amely ítélet elsősorban az utánunk következő nemzedékeket sújtaná. Köszönjük a beszélgetést.
Vissza
a kezdőlapra