Magyarországi utazásaim során több helyen felfigyeltem a már említett síremlékekre, melyek mondhatnám kivétel nélkül a "dicsőséges Vörös Hadsereg" hazánkban elesett katonáira emlékeztetnek, gyakran az ötvenes évek - közben törvényileg is betiltott - jelvényével, a sarló-kalapácsos emblémával ellátva. Ki lehetne itt térni az emléktáblák szövegeire is, hisz ezek is vértforralóak, a leigázott gyarmati ország felsőbb hatalom iránti rendíthetetlen talpnyalását lihegik túl. Mindez 10 évvel a rendszerváltozás után. Érdeklődésemet nagybátyám, Kenessey Miklós volt méneskari huszár százados háborús emlékei keltették fel igazán. Nem mint egyedülálló eseményként idézem fel a történetet, hanem példaként, melyhez hasonlóak az egész ország területén megtalálhatók lennének.
A magyar méneskari huszárok egy újonnan megalakított póthuszárezredet alkotva kemény harcokat vívtak az előretörő ellenséggel, oroszokkal és románokkal, így a Battonya-i és a Pécska-i csatában, majd a Maroson átkelve részt vettek Arad elfoglalásában szeptember 14.-én, később Temesújfalunál súlyos küzdelemben foglalták el az ellenséges állásokat. Az október 6.-ig tartó halogató, a visszavonulást biztosító harcokban, míg az erősítések lassan beérkeztek, az ezred ötvenkét tisztjéből 21 elesett, öt súlyosan megsebesült, a legénység 80%-os veszteséget szenvedett. Itt szeretném megemlíteni, hogy magyar földön, magyar katonák, saját hazájukat védve véreztek el.
Miután mind lovakban, mind huszárokban igen nagy hiány mutatkozott Ertsey L. Károly tábornok Méneskari Felügyelő három századból álló lövészosztály felállítását határozta el. A három század Celldömölkön gyülekezett, 1944 augusztus végén került felállításra. A századparancsnokok: 1. század Kenessey Miklós főhadnagy, 2. század Telbisz Béni főhadnagy, 3. század Sipeki Balázs László százados, megbetegedése után Windisch József főhadnagy. Egy alapos kiképzés után az osztály december utolsó napjaiban beolvadt a huszárhadosztályba, mely a Csallóközben, a Tisza - Duna közben valamint a Székesfehérvár körüli csatákban kivérzett.
A világháború lassan a végéhez közeledett, 1944 végén Budapest már be volt kerítve. Január 2.-án Komáromon át a Vértes felé indultak útba, azzal a feladattal, hogy azon áttörve csatlakozzanak a majd Budapest felszabadítására induló támadáshoz. Január első két hetében a már csak ezred nagyságú hu. hadosztály átvette az addig ott harcoló német és magyar csapatoktól a védővonalat, mely Mórtól Ény-ra Körtvélyesig nyúlt el. A Vértes sűrű őserdőszerű erdeit ebben az időben méteres hó fedte. Az első két hét a védővonal kiépítésével és kisebb csatározásokkal telt el, az egyik ilyen felderítő és fogolyszerző támadás közben a 3. század Windisch főhadnagy parancsnoksága alatt, melyhez sem tüzérségi támogatást nem kapott, de tartalékai sem voltak, Gánt községet elfoglalta. A nagy erővel, páncélosokkal támogatott orosz ellentámadást kivédeni nem tudták, visszavonulási lehetőségüket elvágták. A század teljesen megsemmisült Windisch főhadnagy századparancsnok és két szakaszparancsnoka hősi halált haltak, a mási kettő súlyosan megsebesült.
Január végén indult meg a Dunántúlon nagy német páncélos erőkkel a Budapest felmentését célzó támadás. A huszár hadosztály a kapott parancs szerint csatlakozott a támadáshoz. Ez volt a magyar huszárok, - mint fegyvernem, - utolsó nagy csatája. Oroszlány községben gyülekeztek, az első elérendő cél az orosz vonalat áttörve a Vértes déli kijáróinak kézbevétele volt. A támadás január 28.-án indult meg, méteres hóban, 30 fokos hidegben. A huszár hadosztály az ellenség kemény ellenállását megtörve Kőhányás pusztát közelharcban foglalta el. A további előretörés a terep és időjárás viszonyok miatt kegyetlen ember-ember elleni küzdelem volt. Szuronnyal, rohamkéssel és kézigránáttal kellett a szívósan védekező oroszokat lépésről lépésre vissza szorítani, fától fáig. Hosszas véres küzdelem után kiértek az erdőből a 365 m-es Kotlóhegyen, majd később a 4. Hadik huszárezredből alakított huszárosztály Koltay Zoltán huszár százados parancsnoksága alatt sötétedésben érkezett be. Harc közben igen nagy veszteséget szenvedtek, a századoknak csak maradványai voltak. Az egyetlen megmaradt a 4/3 századparancsnok Kenessey Miklós volt, a század előretörésében három szakaszparancsnokát vesztette el. Súlyosan megsebesültek Merényi Ferenc és Veres Károly zászlósok, Jáger Ferenc őrmester elesett. A legénységben is kb. 50%-os volt a veszteség. Másnap erős orosz ellentámadást vertek vissza, majd meggyőződtek arról, hogy be vannak kerítve, miután felmentő támadásra számítani nem lehetett, elhatározták, hogy kitörnek a gyűrűből. Élelem és lőszer nélkül közelharcban kellett a huszároknak a harcot felvenni, január 31.-én hajnalban indultak el visszafelé. Koltay százados vezette a kitörés élét. A harc közben a 4/3 század teljesen felmorzsolódott. A kitörés után csak a századparancsnok meg Papp István törzsőrmester és tizenkét huszár érte el a saját vonalat. Telbisz Béni és Kenessey Miklós főhadnagyokat a Vértes-i csatában való teljesítményük elismeréseként március 1.-vel soronkívül századossá léptették elő és kitüntetésre lettek felterjesztve - melyet soha nem kaptak meg.
Most hagyjuk abba a háborús emlékek felidézését és térjünk vissza a mai valós életbe. Idén júliusban elmentem Gántra és bejártam a Vértes azon vidékeit, ahol a felidézett csaták voltak. Kíváncsi voltam, találok-e valamilyen megemlékezést a saját hazájukért életüket adó magyar katonákról, huszárokról. Nem találtam semmit, csak Gánt községben egy orosz katonai emlékművet. A magyarokról semmit sem!
Nincs kifogásom az ellen, hogy a hazánkban elesett orosz katonáknak legyenek síremlékeik, hisz őket is oda parancsolták, nem turistaként járták az országot. Az azonban szerintem elfogadhatatlan, hogy sehol az országban nincsenek azokról a magyar elesett katonákról megemlékezések, akik saját hazájukat védve vesztették életüket. Ez az ország, a magyar nép szégyene.
Ezen áldatlan állapot orvoslására először teljesen egyedül kezdtem meg egy megemlékező emlékmű felállítási tervét kidolgozni. Több fontos tárgyalást folytattam és örömömre Fodor Lajos vezérezredes úr, a Magyar Honvédség főparancsnoka, elvállalta a védnökséget. A gondolathoz kapcsolódott a Honvédelmi Minisztérium Hadisírgondozó Osztálya új vezetője, dr. Ravasz István alezredes úr is és támogatásáról biztosított. A Sárvári Huszár Múzeum Baráti Köre, ez évi közgyűlésén ugyancsak megszavazta az emlékmű támogatását, így 2001 május 27.-én, Hősök Napján, az emlékmű Csákvár főterén kerül felavatásra. Csákvár polgármestere, Giesz János úr és a Képviselő Testület segítségéről biztosított.
Minden magyart, akinek a magyar hősi halált halt katonák, huszárok, nemzetünk tragédiája, szívügye, szeretettel várjuk a színes és katonai díszszázaddal, tiszteletadással egybekötött rendezvényre. Előreláthatólag a Kormány is képviseltetni fogja magát.
Egyúttal felkérjük mindazokat, akik a Vértes és környéke körüli harcokban elesett katonák hozzátartozóiról adatokkal bírnak, közölje a Szerkesztőséggel, mivel célunk mindezek meghívása.
Nagy öröm számomra, hogy ezt az erkölcsi kötelességet, mely nem csak engem személyesen, de az egész magyar társadalmat érinti, sikerül megvalósítanom.
(Svájc)
Vissza
a kezdőlapra