Válasz E. P. húsvéti soraira

Kedves Péter!

Elküldted az ÉS-ben megjelent húsvéti írásodat, bizonyára érdekel, mit gondolok róla [Egy katolikus magyar följegyzéseiből, ápr. 20. - a szerk.]. Emlékszel egy régi találkozásunkra: Illyés Gyula temetésén nem voltunk messze egymástól, és összevillant a tekintetünk. Más-más szerepben voltunk ott, de hozzá egyformán közel. Most eszembe jut két sora: "Pontos leszek, mind mindig az író, ha a tudós költ s a bíró."

Azért idézem ezt, mert úgy látom, te nem törekedtél eléggé erre a pontosságra, pedig nemcsak az író szerepében szólaltál meg, hanem magadra vetted a bíró felelősségét is.

Mindjárt az írásod kezdetén egy - egyébként fölösleges, henye mellérendelő mondatban, mintegy odavetve - kijelented, hogy "a keresztény Magyarország kifejezésnek nincsen értelme... bornírtság". Ezt nem lehet ilyen egyszerűen elintézni. Az említett kifejezésnek mindenképpen van értelme, talán épp az nehezíti a dolgunkat, hogy többféle értelme is van/lehet, legfeljebb egyik vagy másik értelmében ma nem felel meg neki semmilyen realitás, nincs konkrét valóságtartalma. Erről azonban csak akkor érdemes vitatkozni, ha tudjuk, ki mit ért rajta.

Gödön tanítottam néhány éven át szakmunkástanulókat. Egy alkalommal a hét szentségről kezdtem beszélni nekik, s az egyik fiú azt mondta: "Ezt az én apám is szokta emlegetni!" Megkockáztatnám azt az állítást, hogy amíg széltében-hosszában szentségelnek nálunk az emberek, addig - valamilyen értelemben - keresztény országban élünk.

Lehet erről komolyan is beszélni. Nemzettudatunkat máig ható erővel legutóbb a XIX. század liberális költői, gondolkodói alapozták meg. A francia forradalom eszméi azonban, amelyek őket vezették, keresztény eszmék. Gyökerükben, történetileg, de jelenig ható ténylegességgel. Ez a "kereszténység" nem az egyház vezető szerepét, tekintélyét, közvéleményt irányító hatalmát jelenti, hanem ennél többet is, kevesebbet is, valamiféle evangéliumi érzékenységet, égboltot, amely a templomba nem járó emberek feje fölé is kinyílik. Te jobban tudod talán, mint én, hogy sok gondolkodó a modern ateizmust is a kereszténység történetének egy szakaszaként szemléli. Ahogy a tékozló kamasz lázadása is része egy család életének, amely ellen javában lázad ez a kamasz, s épp a lázadásának hevével tanúsítja, hogy beletartozik a családba.

Mi más volnánk, mint keresztény ország? Nem vagyunk mohamedán ország, nem vagyunk vadak, s ha sokan nem ismerik is közülünk az egyházat, azokban a kategóriákban gondolkodnak, élnek, amelyeket tőle örököltek. Mindezt kár (volna?) politikai szólammá tenni, de ha az egymásra találásnak valamilyen lehetőségét keressük, ezt a közös kontinentális talapzatot megközelíthetjük magunkban, egymásban is. Szemrehányás, számonkérő hangsúlyok, diadalmas káröröm nélkül. Ez Luthertől Eörsi Istvánig azokban is megvolt/megvan, akiket te lázadásuk bátorsága miatt becsülsz. (Egyébként Luther épp azért fordult az egyház ellen, mert nem találta eléggé kereszténynek.)

Azt írod, hogy te keresztény magyar vagy. Ha ezt csak vagy elsősorban azért jelented ki, hogy aztán annál súlyosabb számonkéréssel fordulj az egyház ellen, akkor meg kell vizsgálni ennek a kijelentésnek a valóságtartalmát is. Én nagyon pontosnak gondolom Pilinszky Jánosnak azokat a megnyilatkozásait, amelyekben azt írta le, hogy szeretne keresztény költő lenni. Aki keresztény, valójában ennyit mondhat magáról, hogy szeretne, próbál az lenni, érzi, odatartozik, de hogy mennyire, annak megítélésében nem ő maga illetékes.

Érdekes és szép, ahogyan a virágvasárnapi mise élményét felidézed. Azokkal a zárójeles megjegyzésekkel, amelyek sokféleképpen értelmezhetők. Jelenthetik azt, hogy miközben "lenyűgöz és letaglóz" a közösség megtapasztalása, látod magadat s a sokaságot a kívülálló szemével is. Jelenthetik azt, hogy kétféle szemmel/szívvel érzékeled azt, amit átélsz (mert nem vagy egészen keresztény). Jelenthetik azt is, hogy az egyházat nem tartod egészen kereszténynek, hiszen önmagát ünnepli ahelyett, hogy Istent ünnepelné. S mivel mindezt egyszerre jelentik ezek a zárójeles mondatok, azért tekinthetők az író hunyorításának is - a közönségre, amely tapsolni készül. Ratzinger szerint, akinek arcára talán szintén vethettél egy fürkész pillantást azon a virágvasárnapi misén, ma a hívő hite megkísértett hit, a nem hívő viszont a hit kísértésében él.

De az egyház talán mindig is így volt egyfelől megváltásra váró sokaság, másfelől a megváltás örömhírének hordozója, kegyelmének letéteményese. Nagy ügy ez! Nemcsak ahhoz kellett mindig "gyönyörű nagy bátorság", hogy ez ellen a közösség ellen föllázadjon valaki, hanem ahhoz is, hogy gyökeresen komolyan vegye. A langyossághoz nem kell bátorság, de a langyosokat Isten kiköpi a szájából. A pápai mise után következik a nagyszombati körmenet: a világegyházról rajzolt kép után egy kép egy (alkalmi) magyar egyházi közösségről. Szolidaritás, szabadság: keresztény értékek, tapasztalatok. "Mi, a katolikus egyház vajon észrevehetően megjelenítettük-e ezt a sajátos szempontot az elmúlt bő egy évtized alatt?" Már ébredezik bennem az öröm, hogy itt valami önvizsgálat kezdődik, de sajnos, nem. Néhány szó, s már harmadik személyben írsz az egyházról, hogy aztán a püspökökön kérd számon, miért nem a Magyar Nemzet cikkeire reagáltak húsvéti körlevelükben.

Én sem szeretnék igazságtalan lenni: elsősorban nem a Magyar Nemzet cikkeit kéred számon a püspöki karon, hanem a romák ügyét. Erről csaknem olyan hosszan írsz, mint a római szentmiséről, mintha igazában ez indított volna írásra. Azt azért talán magad is érzed, hogy bármilyen súlyos gondunk mindnyájunknak a romák helyzete, jövője, azért az ő számukra sem az volna a legjobb, ha a püspöki kar húsvéti körlevele velük foglalkoznék. Az egyház mi vagyunk (te is), nem a püspöki kar. A püspöki karnak nem a napi politikai és társadalmi kérdések megoldásával kell foglalkoznia. Lehetnek püspökök, akik arra gondolnak, hogy az a kormány, amelyet most némelyek megvádoltak azzal, hogy nem igyekszik a romák emberi jogait érvényesíteni, kulturális felemelkedésük lehetőségeit biztosítani Magyarországon, valójában minden tőle telhetőt megtesz ezért. S hogy azok a romák, akiket kivándorlásra, menedékjog kérésére biztattak, sakkfigurává lettek egy olyan sakktáblán, amelyen a népszerűségért, hatalomért folyik a játszma. Ha így volna, akkor azok, akik így bántak ezekkel a szerencsétlen sorsú emberekkel, éppen nem voltak jóakaróik.

Én nem tudom, mit gondoltak a Magyar Nemzet cikkírói, olvasói, mit a püspökök, de hogy ezekről a kérdésekről lehet(ne) vitatkozni, s lehet - tán tiszta lelkiismerettel is - többféleképpen vélekedni, azt gondolom. A püspököknek nem az a dolguk, hogy ilyen akut társadalmi kérdésekben az egyház tekintélyével állást foglaljanak. Elítéljenek egy csomó embert, és igazolni próbáljanak másokat. Te néhány évvel ezelőtt kampányt indítottál a gyűlölet ellen. Ez a kampány akkor lehet méltó hozzád, ha önmagadtól is meg-megkérdezed, nem vezet-e elfogultság, nem vagy-e könnyen hajlandó a gyűlöletre, nem sejtesz-e hamar gyűlöletet ott, ahol híre sincs.

Végül amúgy kutyafuttában említed az óriásplakátokat. A "püspökök" egyetlen óriásplakáttal próbálták nemrég a kereszténység üzenetét is jelenvalóvá tenni azok között az óriásplakátok között, amelyeknek többsége, bizony, emberellenes. Egy ilyen egyetlen, első plakát nem találhatja rögtön fején a szöget. De megnézted-e jól? Hátha találtál volna rajta, az ünneplő tömegben, amely nagyon hasonlít a te virágvasárnapi sokadalmadhoz, egy roma gyereket is. Vagy egy imádkozó asszonyt, aki érted is meg a romáért is imádkozik. Nem épp azzal öleli magához az egyház a romákat, ha nem önmagát reklámozza azzal, hogy ő aztán igazán okosan, ügyesen törődik velük?

Csakugyan igazad volna abban, hogy a magyar "egyház" siralmasan oldalaz pártok között? Még ha egyházon a püspököket értenénk is (ami helytelen, mert az egyház mi vagyunk, te is), akkor sem értenék ebben egyet veled. Diákoknak szoktam azt mondani, hogy egy pap nem tűzhet ki a gomblyukba Fradi-jelvényt, mert ha így ül be a gyóntatószékbe, az MTK-drukkerek nem mennének hozzá, pedig értük is meghalt Krisztus. Mi, magyarok elszoktunk a többpártrendszertől. Az egyháznak s főleg a papságnak a pártokon túl kell állnia, de anélkül, hogy ezzel ezt a hamis elképzelést népszerűsítenék, hogy pártokba tartozni szégyen, keresztény emberhez méltatlan dolog. A papnak, a püspöki karnak az evangéliumról kell tanúságot tennie, amely az emberek lelkiismeretében "csap le" a hétköznapi politikai és társadalmi realitásokra. "Mi lesz itt, milyen ország, ha így gondolkodunk" - kérded, s kérdezem vissza én is. Szerintem nem használnánk vele az országnak, ha úgy gondolkodnánk - romákról, egymásról, önmagunkról s az egyházról, ahogyan te sürgeted.

Illyés Gyula soraival kezdtem ezt a levelet, hadd fejezzem be Vörösmartyéval. Piarista öregdiák volt, s mikor kérdőre vonta Petőfi, a másik piarista öregdiák (nem kevesebbel, mint hazaárulással vádolta), azt írta neki: "Légy buzgó, de szerény, bírónak még te kicsiny vagy. Élj, küzdj és munkálj, s várd el ítéletedet!"

Ma olyan világot élünk, amelyben nem kell az írónak bírói szerepet vállalnia. Ha mégis megteszi, tegye az illyési mércével: igyekezzék pontosan beszélni, gondolkodni. De jobb, ha az evangéliumi megoldást választja.

Ez nem föltétlenül gyávaság, még ha annak látszanék is. Lehet, hogy épp az ítélkezés az.

Barátsággal: Jelenits István

Élet és Irodalom
XLV. ÉVFOLYAM, 20. SZÁM, 2001. május 18.

Vissza a kezdőlapra