Vissza
a kezdőlapraMárton Áron püspökre emlékezve A Romániai Magyar Szó május 19-i számában számolt be arról a rendezvényrôl, melyet Márton Áron római katolikus püspök emlékezetére szervezett Budapesten a Magyar-Izraeli Baráti Társaság és a Magyarországi Zsidó Hitközösségek Szövetsége, a hitközség Síp utcai központjában. A megemlékezésen Martonyi János külügyminiszter, Paskai László bíboros, prímás, érsek és Schweitzer József fôrabbi méltatta a püspököt. Az elhangzott emlébeszédek ismertetésével tértünk vissza az eseményre, hisz olvasóink számára bizonyára nem érdektelen, hogy miként emlékeztek Budapesten Márton Áron püspökre, milyen üzenetet fogalmaztak meg az emlékezôk, mit tartottak fontosnak elmondani arról az emberrôl, kit Jeruzsálemben egy esztendeje a Yad Vashem a Népek Igazai közé emelt (Guther M. Ilona)
Részletek Martonyi János külügyminiszter emlékbeszédébôl Részletek Paskai László bíboros, prímás, érsek emlékbeszédébôl Részletek Schweitzer József fôrabbi emlékbeszédébôl "Beszélj azért vele, és add szájába a beszédeket, és én leszek a te száddal és az ô szájával és megtanítalak titeket arra, a mit cselekedjetek. És ô beszél majd helyetted a néphez és ô lesz neked száj gyanánt, te pedig leszel neki Isten gyanánt." Így szólt az Úr Mózes II. könyvében Mózeshez, amikor Áront - Mózes testvérét - teszi meg a próféta szószólójává. Az ô igéje szól Áron szájából. A Törvény, a Parancs, ami Jó, ami Helyes. Ugyanez szólt Áron püspök szájából 1944. május 18-án, 57 esztendôvel ezelôtt a kolozsvári Szent-Mihály templomban tartott papszentelésen, amikor az üldözöttek védelmében emelte fel szavát: "Krisztus papjának elutasíthatatlan kötelessége, hogy az igazság mellett kiálljon és az emberben - bérmilyen hitet valljon, és nyelvet beszéljen is - a testvérét nézze... Aki felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer évi munkájának egyik nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát. Nem keresztény, hanem pogány szellemben jár el, s - akarva, nem akarva - csatlakozik azokhoz a törekvésekhez, amelyek fajokra, elkülönült társadalmi osztályokra és önzô szövetkezésre bontották, egymással szembeállították, és kibékíthetetlen ellenségeskedésbe hajszolták a népeket..."
Összecseng ez azzal, amit közel fél évszázaddal késôbb a Szentatya, II. János Pál mondott Budapesten a zsidó közösség vezetôivel találkozva: "...zsidó testvéreink szörnyűséges végzete annak az eltévelyedésnek vált szimbólumává, hogy mire képes az ember, ha szembefordul Istennel". Isten szolgájának feladata, hogy népét visszafordítsa Isten és az ô parancsolatai felé - "megtanítsa a népet arra, a mit cselekedjen".
És Márton Áron ezt tette. Vajon sejtették-e az egyszerű székely földművesek, kik a kereszténységben az Áron nevet adták fiuknak Csíkszentdomokoson 1896-ban, hogy e név próféciává válik? Hogy fiuk az erdélyi római katolikus egyházmegye püspökeként a szavak és a hit erejét fordítja szembe a Biblia, az Ószövetség népét megsemmisíteni akaró "pogány szellemmel"? Hogy Áron fiuk lesz az elsô, aki a Népek Igazává beszédével, szavaival, bátor kiállásával válik? Vajon tudta-e maga a püspök, mikor címeréül egy sziklacsúcson álló magányos fenyôfát választott, hogy élete és meggyôzôdéséért vállalt meghurcoltatása magányos, de hitet, reményt és erôt sugárzó szimbólummá válik? Márton Áron püspök tisztán látott, mert hitével, lelkével látott. Olyan idôkben élt, amikor nem volt elegendô felismerni a Jót és a Helyeset, bátorság is kellett annak választásához. Benne élete végéig megvolt ez a bátorság. Fôpapként, pásztorként választása egyben példa is volt. Példa volt, hogy 1939-ben, püspökké szentelése évében Európa egyik elsô nyilvános háborúellenes beszédét mondta el. Példa volt, amikor Erdély és így egyházmegyéje kettéválasztásakor a déli, román részen maradt, Gyulafehérváron, hiszen "ott volt nagyobb a szükség". De a legékesebb példa a már idézett beszéd és az abban - és nemcsak abban - testet öltô bátor kiállás volt.
Tudjuk, hogy a beszéd elhangzásának másnapján levelet diktált a magyar miniszterelnöknek, Sztójay Dömének és a belügyminiszternek, amelyben a deportálások ellen tiltakozott, a címzettek politikai, keresztényi és emberi felelôsségére hivatkozva. Az intézkedések visszavonását,a felelôsök lemondását kérte. Ekkor egyházmegyéjének papjai, Dávid László vezetésével - róla is meg kell emlékeznünk! - püspökük tudtával és akaratának megfelelôen már szervezetten végezték zsidók bújtatását és mentését. Márton Áron tudta azt is, hogy a Jó abszolút. Tudta, ha az egyik rossz gyôzi le a másikat, nem az igazság gyôz. Ahogyan az ördöngöst gyógyító Jézus is azt tanította, hogy a sátánt nem a sátánnal kell kiűzni, Áron püspök is látta, hogy az egyik önkény felváltása a másikkal nem jelent igazságot. A háború borzalmainak vége nem jelentette az ô küzdelmeinek végét. Új küldetés várt rá. Ismét népét, szülôföldjét és egyházát kellett védenie. Ismét szót emelt az igazságtalanság ellen, és ezt habozás nélkül tette. Szót emelt a magyarság, a székelység identitásának védelmében, szót emelt a katolikus egyház érdekeinek védelmében, szót emelt a kommunista koncepciós erek ellen. És a szó ereje ismét hatott. A határokon túl elismerést, a határokon belül újabb meghurcoltatást hozott: 1949-ben, a csíksomlyói búcsú után a titkosrendôrség elfogja, 1951-ben másfél évtizednyi fegyházbüntetésre ítélik és Máramarosszigetre száműzik, de hollétérôl nem tájékoztatnak senkit. Ekkor írja híres nekrológját a "félkarú nép félkarú püspökérôl". 1955- ben, nemzetközi nyomásra szabadlábra helyezik, de 1956-ban már házi ôrizetbe veszik és teljes szabadságát csak halála elôtt 12 évvel, 1968- ban kapja vissza.
(...) Mindannyian köszönettel tartozunk Márton Áronnak. A gyulafehérvári püspök példája azt tanítja nekünk, hogy ha felismertük a Jót, ne habozzunk azt választani és választásunkért a felelôsséget vállalni, és ugyanígy ne habozzunk másokat erkölcsi kötelességükre figyelmeztetni! "Az emberrel való sorozatos visszaélések indították a világot, hogy fôként a második világháború után figyeljen az ember jogaira és méltóságára" - írta Márton Áron utolsó, már halála évében kiadott püspöki körlevelében híveinek. Valóban, a világháború rémségei - benne a zsidó és cigány holocaust borzalmai - nyomán gyorsult fel az emberi jogok nemzetközi szintű kodifikációja. E jogok egy része évezredes parancs, amelyet még Mózes hozott le nekünk a Sinai hegyrôl, más eészük az európai és egyetemes erkölcsi- és jogfejlôdés terméke. Ezek tisztelete nemcsak puszta jogi elôírás, hanem bensônkbôl fakadó kategorikus imperativus is.
(...) A mi felelôsségünk azonban nemcsak az emlékezés és emlékeztetés felelôssége: a mi felelôsségünk az együttes cselekvés felelôssége is. Ha vannak is gondjaink - mint ahogy mindenhol vannak -, ma már azokra nem lehet a távozás a válasz. Együtt kell ôrködnünk jogaink tiszteletén, minden honfitársunkkal együtt kell tennünk a kirekesztés, a kirekesztôdés, a megkülönböztetés ellen! Márton Áron élete és tanúságtétele ehhez segít és ehhez ad erôt. (...)
Részletek Paskai László bíboros, prímás, érsek emlékbeszédébôl
Örömmel értesültem arról, hogy a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet boldogemlékű Márton Áron gyulafehérvári püspököt "A Népek Igaza" kitüntetésben részesítette. Ezt a kitüntetést, amely erkölcsi súlyát és etikai értékét tekintve világviszonylatban is egyedülálló rangot képvisel, a Yad Vashem Intézet elsô ízben ítélte meg olyan személynek, aki nem tényleges zsidómentô tetteivel, hanem szavának, erkölcsi kiállásának erejével járult hozzá zsidók megmentéséhez a Holocaust idején. (...) Az emlékezés, a múlt kutatása az eseményeknek egy másik vonására is ráirányítja a figyelmet. Az üldözés közepette voltak olyanok, akik szabadságuk és életük kockáztatásával merték az üldözötteket megmenteni, merték az igazságtalanság ellen szavukat felemelni. (...) Zsidó testvéreink joggal örökítik meg emléküket, amikor a Yad Vashem Intézet ôket a "Népek Igazai" közé emeli, Jeruzsálemben az Igazak Kertjében fát ültetnek emlékezetükre, feljegyzik nevüket faji vagy vallási különbség nélkül. Ebben a posztumusz megbecsülésben részesült Márton Áron katolikus püspök, akire ma emlékezünk. (...) Már fiatal korában világosan látta, hogy a nemzetközi szocializmuban kialakított fajelméletnek csak tragikus következményei lehetnek. 1933-ban tanulmány jelent meg a Világnézet és nevelés c. lapban. Kritikus szemmel elemezte az olasz és német fasizmus jellemzôit. Ezt olvassuk tanulmányában: "A fasizmus Istent pusztán hasznossági tényezônek veszi. Számára legfôbb érték a faj. Elsô tétele így hangzik: Szeresd fajodat mindenek felett, s a többieket gyűlöld. Rendszerében az állam nem jogállam, hanem hatalmi állam, egy fajnak a szolgálatában". Azt, amit ebben a tanulmányban megfogalmazott, egy évtized elteltével maga is megtapasztalta. (...)
Emlékezetes marad az a beszéde, amelyet a kolozsvári templomban egy papszentelés alkalmával mondott az üldözött zsidók érdekében. (...) Errôl a beszédrôl így emlékezik meg Szim Lídia, a Szociális Testvérek Társaságának a tagja: "1944. március 19-én a Szovátán ülésezô tanfolyamon ér a németek megszállásának a híre. Rövidesen hozzákezdenek a zsidókérdés "megoldásához". 1944. május 18-án hangzott el a kolozsvári Szent Mihály templom szószékén Márton Áron világvisszhangot kiváltó és az ország vezetôit figyelmeztetô tiltakozó beszéde a haláltáborok ellen. A szószék hátterében ülök, és jegyzetelni igyekszem. Amikor délben bemegyek a szállóba, a portán egy zárt boríték vár. Benne az elhangzott beszéd teljes szövege. Ráírva: "Egyetlen szó változtatását vagy hiányát nem tűröm". A fenti példányt viszi el és terjeszti az anyaország egyházmegyei vezetôi és hívei között Slachta Margit. Majd személyesen vitte el Tiso József katolikus pap, szlovák politikusnak, hogy jobb belátásra bírja...
Másnap a Státus termébe összehívott Férfi Mária Kongregáció tagjai elôtt a Püspök Atya megindokolja, miért tartotta fontosnak a zsidó kérdésben, templomban szólni. El kellett mondania a beszédet, mert a) apostolutódként nem hallgathat, amikor ilyen embertelenségek történnek, b) ezt a háborút elveszítettük és a magyar nép súlyos árat fog fizetni a történtek miatt, és hozzátette, hogy Romániában most már "bújtatják" a zsidókat, c) ezzel a tettével a magyar kormány megfosztotta önmagát egyetlen fegyverétôl, az erkölcsi elvekre hivatkozás lehetôségétôl, amellyel eddig a Dél- Erdélyi magyarság érdekeit igyekezett védeni a román hatóságok elôl."
Egyben levelet intézett a Magyar Királyi Belügyminisztériumhoz, melynek másolata eljutott a Kolozs megyei Fôispáni hivatalhoz és a kolozsvári rendôrkapitánysághoz. Ezt a levelet, valamint május 18-i beszédének szövegét kézhez kapta még Angelo Rotta pápai nuncius és Serédi Jusztinián hercegprímás. Ebben az írásban síkra azállt a több ezer összegyűjtött és deportálásra váró zsidóért. Teljes szövegét érdemes idézni: "Tegnap értesültem, hogy zsidó-címen az elmúlt napokban összegyűjtött zsidókat és keresztényeket el fogják szállítani. Amit az ilyen szállítmányok kezelésérôl és sorsáról mondanak, az ember nem tudja megdöbbenés és mélységes megrendülés nélkül hallani.
Kötelességeim visszahívnak munkahelyemre, Romániába, de emberi, keresztény és magyar kötelességemnek tartom, hogy visszaindulásom elôtt az illetékes hatósági tényezôket szeretettel és Isten nevében kérjem, hogy az emberteleséget akadályozzák meg, vagy ha erre nem képesek, ne működjenek több ezer ember elpusztítására irányuló cselekményben közre. Ezekben a végzetes napokban minden felelôs embernek éreznie kell, hogy nemzetünk sorsa és vele együtt mindnyájunk sorsa is Isten kezében van, nem lehet tehát Isten bosszúállását magunk fejére hívnunk olyan bűnök elkövetésével, vagy azokban való közreműködéssel, amelyeket a katekizmus az égbekiáltó bűnök közé sorol, s amelyeknek földi megtorlása a tapasztalat szerint nem marad el."
Az embertelenség elleni küzdelem, a kiszolgáltatottak védelme jellemezte Márton Áron életét. A háború befejezése után a kommunista diktatúra túlkapásaival, magyarellenes magatartásával, vallásellenes intézkedéseivel kellett szembenéznie. Bátran vállalta kötelességét. Tudta, hogy ezért börtön vár rá. Ez be is következett. 1949-ben, csalárd módon út közben letartóztatták és 1955-ig volt a diktatúra börtönében. Az igazságszeretô, bajbajutottakat védelmezô kemény magatartása végig kísérte egész életét 1980. szeptember 29- én bekövetkezett haláláig. A katolikus egyház tisztelettel emlékezik arra a fapapra, aki hôsies lelkülettel teljesítette katolikus vallásának az elvárásait, és áldozatosan szolgálta embertársainak a javát. Ezen a katolikus egyházon belül megkezdôdött a boldoggá avatási eljárása. (...)
Megindultan hallgattuk miniszter úr és hercegprímás úr szavait, melyek megidézték a rettenetes történeti kor tanulságait, eseményeit, maradandó, tanulságra méltó emlékeit, felidézték annak a személyiségnek az emlékét, akinek tiszteletére a teremben összegyűltünk. Mint egy túlélônek, szabadjon ezekért az áttekintésekért, tanulságokért, megemlékezésekért és tanításokért köszönetet mondanom. A német megszállást követô harmadik vagy negyedik napon, e helyen, ahol most mi vagyunk, Gestapós tisztek ültek, a termet pedig megtöltötték az akkori majd egymillióra tehetô magyarországi zsidóság hitközösségeinek vezetôi. Parancsra jöttek, a Gestapo parancsára. Nem tudták, hogy kik elôtt ülnek. Most már tudjuk. (...) Errôl a helyrôl igyekezett a Gestapo megnyugtató szólamokat mondani a megriadt, és joggal megriadt hallgatóknak. (...) A lényege az volt, hogy jönnek ugyan megszorítások, de nagyobb bajok nem lesznek, ha a rendelkezéseket megtartják, és nincs mitôl félniük. Mindez merô hazugság és félrevezetés volt. Közben készültek azok a tervek, amelyek a zsidóság módszeres tönkretételére irányultak, melyek végcélja a deportáció volt. (...) Az események hamarosan drámai nyíltsággal jelentkeztek. Ezzel találkozott Márton Áron gyulafehérvári püspök, aki az akkori erdélyi rész püspöke is volt. Kolozsvári papszentelô prédikációjából világot átjáró lelkiismereti felhívás lett. A történelem érdekes jelensége, hogy Gyulafehérvár volt Erdély elsô zsidó gyülekezetének a színhelye, Bethlen Gábor bölcsességébôl és jóakaratából eredôen. (...) E döbbenetes és drámai beszéd után, másnap, a kolozsvári rendôrfôkapitány magához idézte a kolozsvári plébánost, és azt mondotta, ha a püspök úr még egyszer ilyen beszédet vagy megnyilatkozást fog tartani, mint tegnap, akkor nem fog kapni a magyar hatóságoktól belépési engedélyt magyar területekre. Nem hiszem, hogy volt még rendôrkapitány, aki ilyent merészelt egy püspökkel szemben, a rend ôre azzal szemben, aki Isteni küldetésbôl fakadóan a rendet és az igazságot követelte.
A zsidó teológiának egy alapvetô tétele: A világ minden jámborának része van az örök üdvösségben. Ez a tétel teljes egészében vonatkozik a világ jámborának most földi kitüntetését is megkapott erdélyi püspökre. Hűsége ember és Isten iránt, bátorsága és kiállása következményeként része van az örökkévalóságban. (...) Egy másik tétele a zsidó teológiának arról szól, hogy valamikor az áldozatbemutatás volt az istentisztelet formája. Az ókori rabbik azonban arra tanítottak, hogy eljön az idô, amikor minden áldozatbemutatás meg fog szűnni, egy áldozat kivételével. A hála áldozata soha meg nem fog szűnni. A hála áldozatát mutatjuk be a püspök emléke elôtt, aki kiállott érettünk, vállalt megaláztatást és szenvedést attól a kormányzattól, mely ugyan magát magyar kormányzatnak mondotta, de nem riadt vissza attól, hogy a magyar alattvalók százezreit szolgáltassa ki a biztos halálnak. És szenvedett Márton Áron püspök az utána következô uralomban, amelyrôl sokat és megrendülten olvashattunk. A bibliai Áron nevet viselte, azét az Áronét, aki a zsidó hagyományban arról híres, hogy kivált az emberszeretetben és minden embert az örökkévaló Tórájához akart közel hozni. Szerényen, de teljes meggyôzôdéssel úgy vélem, hogy ez az erdélyi parasztfiúból lett egyházfô Áron azt tette, amit a zsidó hagyomány szerint az ô bibliai névadója, Áron tett: szerette az embereket és híveit közel akarta hozni Isten tanához, élô tiltakozás volt mindaz ellen ami akkor megtörtént.
Ha bibliai hasonlatot keresünk a megboldogult püspök egyéniségére, szenvedéseire és életébôl való tanulságra, az Ószövetségbôl - katolikus fordításban - Ésaiás próféta könyvének 53. fejezetét idézném, (...) amely az Úr szenvedô szolgájáról szól. A keresztény teológia nagyrészt a kereszténység megalapítójának szenvedéseit, elôképét látja ebben a fejezetben. A zsidó exegézis, (...) a szenvedô Izráel megpróbáltatásainak próféciáját olvassa.
Megvetett és az emberektôl elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerôje, mint a ki elôl orczánkat elrejtjük... Márton Áron megvetett volt az akkori, 194-es magyar hatóságok elôtt, (...) ám nem volt megvetett hívei elôtt. A fájdalmak embere lett... Fogságáról késôbben ô maga is megemlékezik. A róla szóló irodalom megírja, hogy kezét-lábát összebilincselve szállították a rabautóval, és egy székely ember dugott a szájába néhány falatot, hiszen enni sem volt módjában, annyira összebilincselték. (...) Megismerte a betegségeket. Megismerte az ember nyomorúságát, abból, ami a zsidókkal történt elôbb, és utána, megpróbált életének szörnyű tapasztalataiból... És voltak, akik úgy tettek, hogy elrejtették arcukat elôle. Mintha nem tudnának arról, hogy mi történt, hogy mit cselekedett. Mit cselekedett a zsidó emberek érdekében, mit cselekedett saját egyháza és saját hívei érdekében. (...)
Viselte annak a kornak az erkölcsi betegségeit. (...) Azokat a fájdalmakat, amelyeket akkor mindenkinek át kellett volna éreznie és megértenie. (...) Amikor a mi fájdalmainkról van szó, amelyeket viselt Márton Áron, akkor meg kell emlékeznünk a gyôri püspökrôl, Apor Vilmosról, aki szilárdan, (...) fôpapok között nem egészen megszokott képességgel és határozottsággal követelte a magyarországi egyház legmagasabb fôpapjától a sürgôs közbelépést a rettentô vész érdekében. Mikor hódolunk teljes tisztelettel és joggal Márton Áron emléke elôtt, báró Apor Vilmosról se feledkezzünk meg. Márton Áron béketanítása, a mi béketanításunk, és az ô sebeibôl az Úr szenvedô szolgájának, az erdélyi püspöknek a sebeibôl nékünk adatik gyógyulás, ha lerakjuk elôtte szimbolikusan a hála áldozatát. Ha hálát adunk Istennek, hogy ilyen ember és ilyen emberek is voltak a rettenet világában. (...) Ebben a gondolatban valljuk a szentírás szavával: Az igaznak, a jámbornak az emlékezete váljék mindannyiunk számára áldássá. Úgy legyen!