DÜNNYÖGŐ
a nagyvilágban rosszhírünket keltőkről

 Kamaszodó fiúkként – lassan négy évtizede – a mi grundunkra jártunk játszani, pontosabban kortársak társaságában időt múlatni. Nagy volt a hegyoldal, elfért ott békében jó néhány hasonló csapatocska. Csapatnak persze azok tekinthették magukat igazán, akik a többiek körében már kivívták kellő presztízsüket. Tehették ezt focibéli eredményekkel, számháborús sikerekkel és – mert hát kamaszodó fiúk voltunk – például másik nem körében való hódítások hírével. Tehették – mondom… Tehettük – azt nem mondhatom… Hiszen mi még akkor csak a feltörekvők közé számítottunk: focizni fociztunk, jobbára azért, hogy legyen biztosan legyőzhető csapat is; a számháborús fifikához, esetenként csaláshoz még nem szereztük meg a kellő rutint; kezdő nőügyeink pedig… hát azok szóra sem érdemesek. Ám tudtuk, hogy néhány rövid év, s ha tesszük becsülettel grundra szabott dolgunkat, már majd mi is a nagy brancsba számítunk, a mi helyünkre pedig még ifjabbak lépnek.

 Miért ez a nosztalgiázás? Valahogyan ez az emlék tört elő belőlem, ha újra és újra végig kell szenvednem a nagyvilágban rosszhírünket keltők sanda ügyeiről érkező híreket. Mert hisz Európa sokszor olyan – s benne mi magunk is olyanok – mint egykor a grund és vidéke.

 Volt köztünk a negyedik-ötödik szomszédból két fivér. Egyrészt kevesellték, ahogyan a mi csapatunk haladt, másrészt nekik nem is a csapat volt fontos, hanem maguk. Törleszkedtek is állandóan a menő társaságokhoz. Amúgy Geréb módjára… Persze nagy becsben nem lehettek volna, hiszen velünk együtt fociban, számháborúban és „csajozásban” egyaránt gyengék voltak még, mi több, a leggyengébbek. Ki is lógtak közülünk. Lefelé lógtak ki. Olyannyira, hogy attól is félniük kellett, még elhagyjuk őket. Ezért azután tettek róla, hogy figyeljenek rájuk. A nagyobb presztízsű társaságok figyelmét „zaftos” lányügyek hírével terelték magukra. Szegény nővérkéjük lett a szenvedő alany, hiszen a figyelemfelkeltés hevében az ártatlan leány már annyi mindent, úgy és olyat is csinált, amit hát valójában sohasem – viszont a sztori fontossá tette kiagyalóit. Mi hamar kiközösítettük őket, a másikak pedig sohasem fogadták be véglegesen. A nagylány férjhez ment, azóta már unokái is vannak, átmeneti „rosszhíre” rég feledésbe merült.

 Tanulság? Fölösleges energiapazarlás a rosszhír-keltők miatti huzamos bosszankodás! A grundtörténet mindent magyaráz. Kiagyalt rosszhírünket biztosan olyanok keltik, akik közöttünk gyengék, leggyengébbek. A társadalom netán még el is hagyhatja őket (azaz kihagyhatja a parlamentből)… A nagylánynak meg kiagyalt rosszhírekkel együtt nő a presztízse. Tizenöt kérő is sürgölődik körülötte, s lakodalom lesz itt hamarosan – akárki meglátja… Az ünnepségre a hírkeltők aligha lesznek hivatalosak! Majd olvasgatják közben saját történetecskéik gyűjteményes kiadását (világnyelvekre fordítva).

sisti

Vissza a kezdőlapra