Az úgynevezett státustörvény általános vitájában három gondolatot szeretnék megosztani önökkel.
Először arról lesz szó - kissé elméleti megközelítésben - hogy kik ennek a törvénynek az alanyai. Ezt követően a törvény egészségügyi vonatkozásait érintem, végül azt taglalom, hogy kiknek az érdekét szolgálja, azaz kinek jó ez a törvény.

1. Az emberi természetbe mélyen bele van égetve az egymás iránti felelősség. A szeretet a keresztény kultúra lényege, de vallástörténész legyen a talpán, aki találna egy olyan vallást, ahol ez az elem teljes mértékben hiányzik. Sőt, a francia forradalom - noha a legjobb indulattal sem lehet vallásbarátnak nevezni - a szabadság és az egyenlőség mellett zászlajára tűzte a testvériességet is. A XX. század borzalmai megtanítottak arra, hogy ebből a testvériességből senki nem hagyható ki. Egyetemes, minden emberre vonatkozó kötelesség. (A globalizáció kihívásaira adott keresztény felelet is a globális szolidaritást emeli ki, hiszen élesen felveti a gazdagabb államoknak a szegények és eladósodottak iránti felelősségét.) Amikor ezt az egyetemes felelősséget hangoztatom, tudatában vagyok annak, hogy noha a felelősség egyetemes, de annak mértéke nem azonos minden emberrel szemben. A családtagok, távolabbi rokonok, barátok ismerősök, településünk lakói, az ország, a régió majd a Föld egésze egymásra épülő halmazok, amelyek bizonyos felelősségi sorrendet is jelentenek. Nos ebben a törvényben is meghatároztunk egy felelősségi kört: a szomszéd országok magyar népességét. Közelítünk ahhoz a szinthez, amely szerint minden magyar felelős minden magyarért. Törvényünk most nem fog át minden magyart. Minden határ mesterséges és vitatható. Lehet szempontokat találni arra, hogy szűkítsük és arra is hogy bővítsük a kört. Méltatlan dolog viszont meddő vitákat folytatni erről. Inkább arra kell törekednünk, hogy egy-két év múlva megvizsgáljuk a törvény hatásait, és ha mód és valós szükség lesz rá, sor kerülhet a kör bővítésére is. Gondolok például azokra a magyarokra, akik az úgynevezett utódállamokban születtek, s ma harmadik országok lakói. Ők most nem illenek e törvény keretei közé, de nem feledkezhetünk meg róluk.

2. Az anyaország felelősség-vállalása a határon túliak egészségügyi ellátásában nem a rendszerváltás idején kezdődött. Kétoldalú szerződések évtizedek óta biztosítják a sürgősségi esetek ellátását. A nem sürgős eseteket térítés ellenében lehetett ellátni, de a szakminiszter adhatott felmentést a fizetési kötelezettség alól. Amint az egészségügy biztosítási alapra került, a dolgot nem lehetett ilyen könnyen elintézni. A kórházak sajnos egyre inkább pénzszűkébe kerültek, szembesültek azzal, hogy az egyes beavatkozásoknak mi a költsége. Ekkor már nem tudtak mást nyújtani, mint a gyógyítást magát, és kívülről várták az ehhez szükséges összeget. A forrás nem lehetett a beteg, hiszen az ottani jövedelmek mellett senkinek sem volt módja az egyre vastagodó számlákat kifizetni. Ekkor jött létre a Segítő Jobb Alapítvány, amely költségvetési támogatást kapott, és nagyon sok jót tett immár sok éves működése során. Nos, mi változik, ha a törvény hatályba lép? A sürgősségi ellátás terén nincs változás. Marad az alapítványi forma is, de a nem sürgős esetek ezentúl két csoportot alkotnak. Azok, akik törvényes munkavállalók lesznek, ezáltal járulékfizetővé válnak, s így biztosítottak. Befizetéseik azonban részlegesek, ezáltal a szolgáltatás, amit kapnak, az is részleges. A javaslat kerettörvény jellege miatt ma még nem konkrétan meghatározott, hogy mi is lesz az a juttatás, amihez az évi három, esetenként hat hónapig járulékfizető alkalmazottak kaphatnak. Induláskor biztosra vehető, hogy befizetéseik összege meghaladja a rájuk fordítandó kiadásokat. Ezért indokolt, hogy e befizetéseket elkülönítsük és azt - például az említett alapítványi megoldással - visszaáramoltassuk az érintettekhez.

3. Felszólalásom végén azt vizsgálom, hogy kinek válik ez a törvény a javára. Erre a kérdésre két szinten lehet válaszolni. Első megközelítésben a törvény haszonélvezői azok, akiket a törvény megnevez, akik a törvényben meghatározott támogatásokhoz hozzá jutnak. Ez egyértelmű, nem is kell sokat beszélni róla. Van azonban egy másik dimenzió is. A szülők, pedagógusok, lelkészek gyakran hangoztatják a gyermekeknek, hogy jobb adni, mint kapni. Úgy vélem, hogy itt is erről van szó. A XX. század az anyaország magyarságát is meggyötörte, testi de főleg lelki értelemben. Lelki gyógyulásunk része, azaz a magunk önbecsülését is szolgálja, hogy mások javára lehetünk. Mint annyiszor, most is a határon túliak nyújtanak többet nekünk, mint mi nekik. Arra biztatom az anyaország polgárait, hogy ne sokat foglalkozzanak a törvény körüli hecckampánnyal, ez ugyanis mindössze néhány talaját vesztett, szalmaszálba is kapaszkodó embertől származik. Sokkal inkább figyeljenek azokra a határon túli magyarokra, akik örülnek a törvénynek. Figyeljenek azokra is, akik módosítványokkal akarják javítani a tervezetet. Figyeljenek arra, hogy minden számottevő politikai erő támogatja ezt a törvényt, és legyenek büszkék arra, hogy segíthetnek azokon, akiknek a terhei - magyar származásuk miatt - még akkor is meghaladják az átlagot, ha a többségi nemzet az európai normáknak megfelelően kezeli saját kisebbségeit.

Most mód van a gyakorlatban megvalósítani azt, amit Antall József a 15 millió magyarról mondott. Számomra nagy öröm, hogy ez, amelynek elvi meghirdetése tizenegy éve hatalmas felzúdulást váltott ki, ma az említett konszenzus légkörében tárgyalható. Köszönet érte azoknak, akiket illett.
Örüljünk mindannyian, hogy egy nyolc évtizedes rémálom kínjai úgy kezdenek csökkenni, hogy ezzel nem sértjük mások érdekeit.
Örüljünk annak, hogy hazánknak már van annyi ereje, hogy megteheti ezt a lépést. Amit adunk, nem sok. Talán nem több, mint az a fél pogácsa, amelyet a népmesék hősei osztanak meg a rászorulókkal. De mint tudjuk, a népmesékben ezek a gesztusok bőségesen meg szoktak térülni. Fogadjuk meg a mesék tapasztalatból származó, ősi bölcsességét.

Surján László

Vissza a kezdőlapra