Őrizd meg tisztán a lelkiismeretedet, tanítja Szent Pál; erre a sorra kell gondolnom most, ülve forró szaké és hideg amstelbock mellett a kínaiban és hallgatva barátom töprengését; nem tanácsot kér ő, csak ki akarja beszélni magából a döntést; amelyet már mindenképp meghozott; lapulunk az Ajtósi Dürer sarkán, át-átpislantok a Városliget csöndes, álmos délelőttjére, eszembe jut: mindig innen indultunk be a zöldbe, gyerekkocsit tolva vagy bicikliket kergetve, később már csak amúgy gyalogosan, kispályás foci, hinták, favárak; ennek most – átmenetileg? – vége, hiszen gyermekeink már nem gyermekek és még nem anyák, akiktől majd el lehet rabolni unokáinkat egy-egy délelőttre, kergetvén a legtisztább, égien égő ragyogás illúzióját tekintetükben, együtt figyelni velük a tavaszi rügyfakadás, a májusi virágrobbanás végtelen csodáját; szép lesz, révülök ki a kínaibüfé üvegablakán, közben azért tovább hallgatom barátom fájdalmas monológját; olyan erőtér veszi körül, amelyben a történetek nem kívülről közelítenek felénk (miként veszteseik felé sem), hanem azon belső pillanatok kisugárzásait rögzítik, amelyekben összecsap jó és rossz, igaz és hamis, kegyelem és kegyetlenség, önző gyűlölködés és kitárulkozó szeretet; mindazon érzelmi ellentét, amelyek erőteréből vagy szívünkbe lobban a teremtés üzenete, vagy lélektelen bábként hamvad el testünk az életünknek hitt üres vegetációban; mert miénk a döntés szabadsága, de miénk annak következménye is; felelőtlenségről vagy felelősségről nem beszélek, hisz utóbbi együtt jár a lelkiismerettel, míg ennek hiánya: maga a kicsorbult lét ördögi köre, amelyből persze sohasem késő kitörni, vagy legalábbis megkísérelni azt; hallgatom szív és ész vívódását, nem szólalok meg, hiszen a létezésnek vannak olyan alapkérdései, olyan evidenciái, amelyekről tulajdonképpen nem illene, nem kellene, nem szabadna vitákat folytatnunk, mert annyira annak természetes működése alá vagyunk rendelve, mondhatnám úgy is: olyan erkölcsi imperatívusza az a léleknek, mi testünk fizikájának az anyagcsere; igen, szándékosan keresek profán hasonlatot; szeretnék minél meghökkentőbben eljutni annak kimondásáig: az abortusz, a magzatgyilkosság, az általunk teremthető élet általunk történő elpusztítása olyan cselekedet, amely szinte már kívül esik az oksági, logikai rendszerekkel vizsgálható tézisek körén; s mégis: bölcseleti, jogtudományi, szociográfiai, szociológiai, s megannyi köztesnek titulált kutatási terület témája, tárgya a méhmagzat életjoga; hogy újra, s még inkább profán legyek: a civilizáltnak mondott emberi psziché „állatorvosi lova” ez a kérdés, hiszen minden érv és ellenérv, minden közelítés egyúttal távolodás attól az ősi bölcsőtől, a természeti jelenvalóságtól, amelyben élnünk rendeltetne; ehelyett ökoholocaustokat hozunk létre, betonsivatagokat építünk, ellátva azokat minden technikai csodával, s épp ezek révén válunk önkiszolgáltatottakká, hiszen mesterséges táplálékot, mesterséges fényt, mesterkélt, művi kultúrát fogyasztunk; veszítve közben testünk erejét, lelkünk hitét, létünk folytonosságának igazát, kiérdemeltségét; mondom: szinte már maga a kérdés lelki töprengésre késztető, hát még egy olyan tudományos, megalapozott, tárgyszerű, az összefüggéseket kristálytisztán analizáló monológ, amely történeti és összehasonlító elemzések hosszú sorával mutatja ki: miként őrködött társadalom és állam, tágabb és szűkebb közösség, kényszerűség és érdek, szakrális és evilági parancs a megfogant emberi élet védelmén; és kijelenti: az állam nem lehet tudatosan erkölcstelen; azaz elvetendő az a – korunk kultúrájára olyannyira jellemző – „etikai relativizmus”, amely alapvető erkölcsi, örök törvényeket akar félretenni, többségi, demokratikus döntéssel; amely döntés azonban tagadja „a lét elsőbbségét a birtoklással, a személy elsőbbségét a dolgokkal” szemben; így tehát, a kérdéskörök komplex vizsgálatán át kimondhatjuk: a méhmagzat életjogának vizsgálata nem más, mint – a halál civilizációja; előbb természeti közegétől, utóbb természetes jogaitól, végül az embernek önmagától történő izolációja; az időleges haszon érdekében; kimondhatnám, de – hallgatok; legszemélyesebb döntésed előtt állsz, motyogom végül halkan, nagyon halkan, s bámulom a Városligetbe vezető „sárga utat”; közönséges barna betoncsík, de kislányom néha Dorothy útjának nevezte, amelyet követve háztól hazáig juthatott el; de az út, a bokrok, a favárak ma délelőtt olyan magányosak, olyan hallgatagok, olyan – üresek; máris oly néptelenek s mégis tovább néptelenedhetnek?

Torday E. Kornél

Vissza a kezdőlapra