Sík Sándor: Imádság a hegyen

   Itt a hegyen, ahol minden levők:
   Menny-kupola, hétágú-gyertya fák,
   Kakukkfű-tömjén, hangyakörmenet,
   Szóló madárdal és szellő-karének
   Egy zsolozsmába olvad fel Tehozzád -
   Hozzád, kit megnevezni nem tudok,
   De a Te neved minden szó a számon;
   Akit keresni hiábavaló,
   Mert nem vagy ember-érhető helyen,
   De kereslek, mert megtaláltalak,
   És aki keres, az is csak Te vagy;
   Akinek halló füle nincs szavamra,
   De minden szómat visszahangozod,
   Gondolatomat, a vérem verését,
   És minden szómat Te vagy aki mondod:
   Hadd tárom Hozzád én is mindenestül
   Veled csordultig-édes lelkemet.

   Első szavam a néma bámulat,
   Az alázatos mámor: a csodán,
   Hogy az útszéli csöpp üvegszilánknak
   Engedtetett tükrözni a Napot.
   Hogy aki nem is tudom biztosan még,
   Vagyok-e hát, és mi az, hogy vagyok:
   Tudom és érzem, élhetem a van-t,
   A tudhatatlant, átérezhetetlent.
   Hogy életem - e gyújtó-villanás,
   Megpillantanom alig elegendő
   Mind a sok mozgó, fényes furcsaságot,
   Ami hozzám ér kívül és belül -
   Ez a sikolynyi pillanat: elég
   Meglátnom az egyetlen Látomást:
   Láthatatlan, időtlen Arcodat.
   Hogy tapogató, vaksi ujjaim,
   Amelyek még magamig el sem értek,
   Fogják, szorítják a Megfoghatatlant
   És ölelik és érzik ölelését.
   Hogy bennem, ki magamnak szűk vagyok,
   Elfér a Fértelen, a Végtelen.
   Hogy imádkozhatom: hogy én, a semmi,
   Tegezhetem a Mindent és Atyának
   Szólongathatom és szerethetem
   És kéréseket gügyöghetek Hozzá:

   Add meg a mindennapi kenyeret,
   És add meg a mindennapi kegyelmet,
   Hogy jó lehessek, hogy ember lehessek,
   És el ne rontsam a Harmóniát.
   A mindennapi szépséget is add meg,
   Hogy legyen mindig lehelnem belőle
   És szétlehelnem a testvér világnak.
   És add meg, add meg ugyanezeket
   Minden embernek és minden nap. Amen.

   Amen, amen. Ládd, nem tudok én kérni!
   Ó pedig mennyit volna kérni még!
   Mindennapi bűnök-bocsánatát,
   Bűnbánatot és különb holnapot,
   Hogy jobb legyek, mindennap tiedebb,
   És szeressem az embereket jobban,
   S az emberek is jobbak legyenek
   És okosabbak már és emberebbek.
   Ó annyiért kellene könyörögnöm,
   Nagy dolgokért! - de ládd, én nem tudok.
   Nincsen szavam: én Téged láttalak,
   S oly kicsi minden, ott, ahol Te vagy!
   Olyan nem-fontos, ami nem Te vagy!
   Elvesztegetett minden szó nekem,
   Mely nem egyedül Tégedet dicsér!
   Ó engedd, engedd csak azt mondanom,
   Amivel lelkem színültig tele:
   Az egyetlenegy boldog dadogást:
   Hogy vagy, vagy, vagy, ó milyen nagyszerű!
   Hogy énnekem vagy! milyen édes, édes!
   Hogy Te vagy, nagy vagy, szép vagy, jó vagy, szent vagy!

   A szégyen és a fájdalom vesékig
   Hasít belém, hogy másra is fecséltem
   Szép életem felséges perceit
   És el nem óvtam fukar-boldogan
   Teneked és nagyságod énekének.
 
   Ó engedd legalább már ezután
   Összefognom egyetlen markolással
   Parányi létem minden pillanatját,
   Az áhitat, az ihlet illanatját:
   Eggyé szorítni széthulló magam,
   Oly földetlenné, olyan súlytalanná,
   Hogy visszasóhajts, föllehelj magadba,
   Belesóhajts, elhaló dallamot,
   Az Örök Zengés egységébe. Amen.

Vissza a kezdőlapra