A
magyar népmesekincs egy kevéssé ismert területéről a legértékesebb, legszebb
magyar legendameséket válogatta kötetbe Nagy Zoltán folklorista és népmesegyűjtő
saját gyűjtéséből, neves elődök munkájának felhasználásával (a Tartalomjegyzékben
- a történetek címmel mellett - ott olvasható, hogy kinek a gyűjtése a
legendamese). Az ismert etnográfusok és mesegyűjtők nevei fémjelzik a maga
nemében páratlanul szép és értékes legendákat, amelyeket bár gyermekeknek
szánt a kiadó, a bennük föllelhető életbölcsességek és tanulságok okán
a felnőtt olvasók figyelmébe is érdemes ajánlani..
A magyar államiság millenniumára megjelenő mesekönyvet Sinkó Veronika szakrális és népi ihletésű, bájusan bumfordi rajzaival felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt ajánljuk.
A mesékben Szent Péter és Jézus Krisztus a legtöbb történet hőse. Jézus csodatévő képessége, erkölcsi nagysága mellett Péter a gyarló embert képviseli, többnyire esendő, megmosolyogtató figura. E régi hiányt pótló mesekönyvet Sinkó Veronika szakrális és népi ihletésű, csipkefinomságú rajzai díszítik.
Egy legendamese a kötetből:
Az ember teremtése
Mikor Isten megteremtette az embert, behívta magához.
– Hány esztendőt
akarsz az életben?
– Harminc elég lesz
– mondta az ember.
Ahogy kiment, már megbánta, hogy keveset kért. Megállt az ajtó előtt, vakargatta a fejét. Másodiknak az ökör ment be, az negyven esztendőt kért. Ahogy kijött, azt hajtogatta:
– Sokat kértem, sokat kértem.
Azt mondja neki az ember:
– Ha sokallod, add
nekem a felét!
– Odaadom.
Harmadiknak a szamár következett, az harmincat kért, de mindjárt megbánta. Azt mondja neki az ember:
– Mennyit adsz belőle?
– A harmada a tiéd
lehet.
Negyediknek jött a kutya, az huszat kért, de megbánta, odaadta az embernek a felét. Utoljára a majom zárta a sort, az negyvenet kért és odaadott az embernek tizet. No, akkor visszakullogott az ember Istenhez, elmondta, hogy egyezett meg a négy állattal. Isten rábólintott:
– Jól van, megkapod az éveket, de a négy állat tulajdonságát magaddal kell hordoznod: harmincéves korodig ember módjára élhetsz; harminctól ötvenig úgy húzod majd az igát, mint egy ökör; ötventől hatvanig elnehezedve viszed a terhet, mint egy szamár; hatvantól hetvenig házőrzőnek hagynak otthon, mint egy kutyát; hetventől nyolcvanig pedig csak játszanak veled, mint egy majommal.
S lássunk
csodát! Erre a kötetre a tegnapi Népszabadságban megjelent alábbi cikk
hívta fel a figyelmünket.
A szentek humorérzéke
A legendameséket évszázadokon keresztül úgy mesélték az emberek, mint a tündérmeséket: hittek abban, hogy mindazt, ami elmesélődik, a „valamikor régen megtörtént” izgalmával olvasom és mesélem tovább, okuljon belőlük, aki érti. Ebben a gyűjteményben olyan mesékre bukkantam, amelyek sok mindent elárulnak arról, hogy miért volt nagyobb rend abban a világban, ahol e mesék életre keltek, mint ebben a mostaniban, ahol a gyerekek még az iskolában sem tanulják a legendamese műfaját.
Az egyik legendameséből megtudtam például, hogy amikor Krisztus urunk egyszer Szent Péterrel a földön járt, Péternek eszébe jutott, milyen jó dolog lehet Istennek lenni, arany karosszékben terpeszkedni, szemlélődni, segíteni az özvegyeken és az árvákon, megjutalmazni a jókat, és megbüntetni a gonoszokat. Addig-addig könyörgött, amíg egy napon megszerezte a jogot a világ kormányzására. De alighogy elterpeszkedett a kényelmes karosszékben, egy szegény asszony máris „a Jóisten gondjaira bízta” egyetlen bocikáját, így Szent Péter kénytelen volt egész nap a bocit hajkurászni. Másra nem is maradt ideje, ráadásul ez a bociügy úgy kifárasztotta, hogy tevékeny napja után soha többé nem akart az aranyos karosszékbe ülni. (A mesei igazsághoz persze hozzátartozik, hogy nem is engedték volna neki.)
A legendamese nem a tréfák és trufák vaskosságával, a tündérmesék hömpölygésével vagy az állatmesék didaxisával mond el fontos eseményeket, hanem finom humorral, iróniával, könnyed filozofálgatással fűszerezve. A legendamesék nem az isteni világrend bizonyítására jöttek létre (arra ott vannak többek között a legendák), hanem azért, hogy elsősorban Krisztus és Szent Péter személyével kapcsolatos komoly és tréfás eseményeket őrizzenek meg. Ezek a történetek általában úgy kezdődnek, hogy Krisztus Szent Péterrel jár-kel a világban, és figyeli, mi történik benne. Ha szívének kedveset lát, hall vagy tapasztal, akkor jutalmaz, ha valami felháborítja, akkor leckéztet és büntet. De az igazságszolgáltatás nem az égben, hanem a földön történik, hogy még hihetőbb legyen a csoda, és még keményebbnek tűnjön a büntetés. A legendamesék Krisztusa azonban jó humorérzékkel rendelkezik, az erkölcsében feddhetetlen csattanóig mindig tréfás – olykor már-már groteszk – jelenetek vezetnek.
Az Angyalbárányok valóságos kincsesbánya lehet azon szülők számára is, akik halálosan belefáradtak az örökös és kifogyhatatlannak tűnő „miértek” megválaszolásába. A legendamesék közé ugyanis azok az eredetmagyarázó mesék is beletartoznak, amelyek megpróbálnak hihető magyarázattal szolgálni néhány furcsa jelenségre. Ha tehát gyermekünk az iránt érdeklődik, hogy miért nem forrad össze a ló lába, ha eltörik, miért nem tud járni a kisbaba egyéves koráig, miből lett a gomba, mióta vannak teknősbékák, hány lába van a libának, miért kopasz Szent Péter, miért nincs huszár a mennyországban, hogyan lett a Pénz a világ fejedelme, és mit tanult az a királyfi, aki azért indult útnak, hogy megtudja, mi a boldogság, lapozzuk föl a könyv idevágó fejezeteit, és a kérdések megválaszolásához merítsünk ötleteket a magyarázatokból.
Aztán pedig olvassuk el A bajt keverő öregaszszony című mesét magunknak. E szerint egy fiatal házaspár boldogságát megirigyelte az ördög, és mindennap uszította őket egymás ellen. De hiába, a fiatalok mindig megbocsátottak egymásnak. Keresett hát az ördög egy öregasszonyt, aki egy pár piros bársonypapucsért cserébe úgy egymásra haragította a fiatalokat, hogy azok máig veszekednek.
Ha humorérzéke nem is, emberismerete az ördögnek is volt.
Angyalbárányok
Összeáll:
Nagy Zoltán
Illusztráció:
Sinkó Veronika
Móra
Kiadó, Budapest
104
oldal, kötve, 1780 Ft
