A Hitélet című katolikus folyóirat cikke
Írta: Harmath Károly OFM
2001. június
A bérmálások ideje akaratlanul is pünkösdre irányítja figyelmemet. Az ünnep táján sok fiatal és idősebb keresztény részesül a keresztény érettség szentségében. Sajnos igaz a másik – rosszmájú, de sajnos gyakran a valóságot tükröző – megfogalmazás is, mely szerint az egyházból való kiiratkozás szentségében részesülnek ők. Fellélegeznek, hogy végre megszabadulnak a hittanra járás kényszerétől. Pedig éppen a fordítottjának kellene megtörténnie, hiszen már az első pünkösd is egységet, nem szétszóródást teremtett.
Valamennyien el tudjuk képzelni az apostolok lelki állapotát. A húsvéti esemény zűrzavart és tanácstalanságot szült lelkükben. Voltak, akik mindenből kiábrándulva még a helyszínről is el akartak szökni. Úgy érezték, délibábot kergettek, olyan valakit követtek, aki becsapta őket. És szégyen ide, szégyen oda, inkább választották a visszatérést a faluba, a régi szokásokba, a megszokott körbe. Mert az ember hajlamos arra, hogy ha nem azt kapja Istentől, amit elvárt, akkor hátat fordít neki, és azt sem szereti, ha Isten kizökkenti az élete megszokott kerékvárásából. Az apostolok többsége azonban a helyben maradás mellett döntött, bár nem tudták, mi vár rájuk. Valamit ugyan megértettek a Mester szavaiból, de azok valami olyanról szóltak, ami túlhaladja az emberi tapasztalatot. Nem maradt más hátra, mint hogy türelemmel várjanak. Nem sürgették sem az időt, sem az Istent. Együtt imádkoztak és várták a krisztusi ígéret beteljesülését. Ugyanakkor nagy félelem járta át őket. A bizonytalanság és a külső világ nyomása előtt az ajtót is bezárták – de a szív ajtaját nem.
Az egység és a közösség megteremtése az apostolok számára sem volt könnyű feladat. Jézus ugyan kiválasztotta őket, dolgoztak is vele és az ő megbízásából, vonzotta őket Jézus személye, mégis mindegyikük megőrizte saját ambícióját: miniszterek szerettek volna lenni Jézus országában! Nem is sejtették, hogy később valóban azokká válnak, de újfajta értelmezésében: a közösség szolgáiként és nem hatalmat birtokló irányítóiként.
A Szentlélek eljövetele után gyökeres változás állt be az apostolok életében. Kapcsolataik, az egymáshoz fűző szállak váratlanul átrendeződtek. Szavaik és fellépésük újfajta közösségi érzésről, az egymással való szoros kapcsolatról tanúskodtak. És már nem az volt a fontos, hogy ki az első vagy az utolsó, mert a Szentlélekben valamennyien egyaránt közel kerültek Jézushoz. Az Apostolok Cselekedeteiben Lukács több alkalommal úgy fogalmazza meg ezt az új állapotot, hogy mindannyian egy szív és egy lélek voltak.
Ma sokan tartják magukat kereszténynek, népszámlálások alkalmából több országban erről nyilvánosan is nyilatkoznak. Mégis az a benyomásom, hogy még mindig nagyon hiányzik a közösségtapasztalat. Még mindig az „én” és az „én Istenem” áll az előtérben. A közösség, Isten többi gyermeke nem számít. Sőt, a közösséghez (értsd: az egyházhoz) is csak akkor fordulunk, ha nekünk van szükségünk valamilyen lelki „szolgáltatásra”. Szolgáltató vállalattá degradáltuk közösségeinket, amolyan Kft. vagy Bt. félévé.
Pedig milyen jó lenne, ha elfogadnánk a Szentlélek ajándékát, hiszen ma is megkapja az egyház, hogy betöltsön bennünket a szeretettel, hogy ezt a szeretetet odaajándékozzuk másoknak, hogy a tartós béke és jó alapja legyen az emberek között. A Szentlélek él, következésképpen nyugodtan mondhatjuk, hogy a pünkösd élménye nem megismételhetetlen az egyházban.
