Képes Ifjúság 2001. szeptember 12-i szám
előzetes ismertetése

Szűgyi Zoltán
Töredék

Napokat üldögélek kis, hatszögletű dolgozószobám íróasztalanál, és ablakaim bármelyikén ha kinézek, mindenünnét a koratavaszban újra éledő fáim, virágaim köszönnek vissza.

Látom, mint kuszálja meggyfám duzzadón rügyező ágait, az éppen viharos erőre kapott márciusi szél, az idejöttünkkor elültetett barack- és almafa, akár a ház előtti kertben a hársfa, tőtől meg-megrázva magát, az elemi erővel mint dacol.

Látom a málnatövek új hajtásai mellett, a tüskenélküli szedrem ősszel földbedugott vesszeje is életjeleket mutat.

Az egész kertben, udvarban; kertemben, udvaromban hiányosan ugyan, de szépen zsendül már füvem.

Jobbra tőlem, az előkertben, elnyíló virágai után visszamaradt tőleveleivel még mindig elsőbbségének büszkeségével mutatja magát az adai hagymákból szépen gyarapodó, illatos hóvirág.

Előttem, mellettem, mögöttem ugyan csak töredékei állnak egykori világomnak, mégis látni vélem egész vidékem.

A tájban oldódik, a tájban oldódva vált időtlenségre a tér, a múlt és a jelen; a terem, a múltam, a jelenem.

A téglakerítést figyelném csak, ám érzem: hullámokat ver bennem a Tisza.

Felkavar. Beleremegek.

Pedig sohasem keveredtek bennem össze a vizek, miközben magamban hordozva a hullámzó Tiszát, más folyókkal, tengerekkel, az óceánnal ismerkedtem. És megtanultam, hogy, amint folyóm, voltaképpen semmi sem a rejtelmes titkokat őrző, ám mégis tettenérhető eredettel kezdődik, ahogyan nem is annak megtapasztalható megszűnésével ér véget. Megtanultam, hogy nemcsak veszteglő őrizettel, de ott, legbelül, gyengéden átölelve is meg lehet vigyázni a tájat. Reménységem mégis már csak, hogy miként növényeimet kispesti kertem, udvarom, ha nem is a kisebb dombok, kiemelkedések megszaggatta sík vidék lösz platója a Tisza mentén, de befogad majd a föld, ahol a halál utolér.

Vissza a kezdőlapra