Képes Ifjúság 2001. szeptember 12-i szám
4. oldalán megjelenő cikk

Elköszönő szép üzenet

Pedig nem is Ady a kedvenc költőm, inkább József Attila. Meg Cseh Tamás. Mármint a másik nagy kedvelt, akire esküszöm. De ha ezt eddig nem tudtátok rólam, akkor most már nem is fontos. Gondoltam, szép, hosszú búcsúzó szöveget írok, mert úgy éreztem, nagyon sok a mondanivalóm. Aztán rájöttem, feleslegesek a szavak. Nem tudnám értelmes, kerek mondatokban visszaadni az elmúlt öt évet, amelyet az újsággal és Veletek töltöttem. És minek is? Aki olvasott minket az elmúlt időszakban, az tudja, milyenek voltunk, akinek most került először a kezébe a lap, azt nem is kell, hogy a múlt foglalkoztassa. Neki/nekik úgyis csak a jelen számít. És a jövő. Ami már nem tőlem függ, legalábbis a Képes Ifjúság esetében nem.

Hogy milyen volt a KiFi főszerkesztőjének lenni? Nincs egyértelmű válaszom. Egy régi álmom vált valóra 1996-ban, amikor a szerkesztőség élére kerültem, de valóság – elég közhelyesen hangzik – sokkal sivárabb, mint az álmok. Esetenként pedig kegyetlenebb is. Belső gáncsoskodások, nagy viták az illetékesekkel, pénzszűke, sztrájk az iskolákban, kényszerszünet az áram- vagy a tüzelő hiánya miatt, bombázás, Ellenállás, októberi tüntetések… Minden volt a mögöttem lévő fél évtizedben. Nem volt könnyű és sokszor szép sem.

A Képes Ifjúság mégis megmaradt. Annak ellenére, hogy egyesek sokat tettek azért, hogy ez ne így legyen. Neveket nem említek, remélem, a lelkiismeretükkel el tudnak számolni. Ha egyáltalán van nekik. A legfájóbb pont, hogy a Képes Ifi továbbra sem hetilap. Ez nekem nem jött össze, talán az utódom (ezen a téren is) sikeresebb lesz. Nem akarom az összes gondot felsorolni, csak azokat, amelyek a legérzékenyebben érintettek. Például egyes tanárok viszonyulását a laphoz. És bizonyos politikusokét. A (szerencsére már) letűnt rendszer iskolaigazgatóiról most már felesleges lenne beszélni.
Nem valósultak meg a terveink úgy, és olyan mértékben, ahogyan szerettük volna. Találkoztunk ugyan a fiatalokkal, szerveztünk koncerteket, kiállításokat, táborokat, de nem eleget. Persze, oka mindennek van. És magyarázata is.

Az olvasóink viszont csodálatosak voltak. Mert nemcsak dicsértek, hanem bíráltak is, de -- ami a legfontosabb -- sohasem rosszindulatúan. Igaz, lehettek volna sokkal többen is, hiszen a példányszámunkkal egyáltalán nem voltam elégedett. Még akkor sem, ha állítólag sokkal többen lapozgatták az újságot, mint ahányan megvásárolták. De a kimutatások kegyetlenek, nyoma csak az eladottaknak van, azzal tudjuk bizonyítani a létjogosultságunkat. És ti is azt, hogy szükségetek van a Képes Ifire.

A külmunkatársaknak sem tudom soha megköszönni, hogy tiszteletdíj nélkül is kitartottak mellettünk, küldték az írásokat.

Azt állítottam, nem leszek hosszú, ezért lassan be is fejezem. Könnyű szívvel búcsúzom, mert ismerem azt, aki átvette tőlem a főszerkesztői posztot. Neki sem lesz egyszerű dolga, de a lap nem idegen számára, jóban-rosszban velünk volt eddig is. Abban biztos vagyok, hogy legalább annyira fontos neki a Képes Ifjúság sorsa, mint amennyire nekem az volt. Ti pedig majd segítetek neki!

A volt főszerk: Tóth Lívia

Vissza a kezdőlapra