A státustörvény kapcsán nem indokolt a Magyarország és szomszédai közötti viszony romlásáról beszélni. Mindössze Romániával és Szlovákiával alakult ki bizonyos feszültség, de továbbra is érdekeltek vagyunk a jószomszédi kapcsolatok ápolásában. A nyilatkozatok hátterében olykor belpolitikai megfontolások állnak. A részben nemzetközi téren is zajló vita alkalmat ad annak tudatosítására, hogy Magyarország nem határrevízióban, hanem az európai integráció adta lehetőségekben látja a határain kívül élők sorsának jobbra fordítását.
Fernand Van Brusselen úr, Belgium budapesti nagykövete a státustörvényről és az unióról nyilatkozott a Magyar Hírlap 2001. július 17-i számában. A cikk felvezető szövege így kezdődik: "Aláásta a régióban eddig betöltött stabilizációs szerepét Magyarország a státustörvénnyel" A továbbiak is fontosak: "Az EU soros elnökségét betöltő Belgium budapesti nagykövete szerint a kormánynak a szomszédos országok vezetőivel folytatott konzultációkkal, a kerettörvényt kitöltő végrehajtási utasításokkal kell megpróbálni enyhíteni a kárt. A nagykövet úgy véli, hogy a MIÉP kormányra kerülése akadálya lehet uniós tagságunknak."
Mivel ez az összefoglalónak tekinthető felvezetés nincs összhangban a nemrég lezajlott miniszterelnöki látogatás során Brüsszelben elhangzottakkal, s a nagykövetek ritkán mondanak mást, mint a kormány, amelyet képviselnek, érdemes részletesen elemezni az írást.
"Magyarország külpolitikája egészen az utóbbi időkig arra irányult, hogy az ország stabilizáló erőként működjön Kelet-Közép-Európában. A státustörvényre a szomszédos országokból érkező heves reagálások megrendíteni látszanak ezt a pozíciót - vélekedett az EU soros elnökségét betöltő Belgium budapesti nagykövete." - Ezekkel a szavakkal kezdődik a cikk. A felvezetés és a cikk szövege nem fedik egymást. Az összefoglalóban kijelentő módot használnak: "aláásta" mármint a státustörvény a stabilizációs szerepet, a cikkben viszont csak feltételes az állítás: "megrendíteni látszanak" - mármint a szomszédok heves reagálásai a stabilizációs szerepet. Az eltérés nem elhanyagolható, az összefoglalás tényként említ egy bajt, amelyet Magyarország okozott, a cikkben viszont egy feltételezett veszélyről van szó, s a nagykövet nem nyilatkozott arról, hogy a veszélyt okozó heves reagálások jogosak-e vagy jogtalanok. Érdekes az is, hogy a cikkíró nem szó szerint idézi a nagykövet szavait, holott ez a rész legalább annyira megérdemelte volna a pontosságot, mint a MIÉP-ről szóló, ahol már idézőjeles mondatok következnek: "A MIÉP olyan párt, amelyik tudomásom szerint nem osztja teljes egészében azokat az értékeket, amelyeken az unió közössége alapul. Egészen tavalyig aktívan kampányolt Európa ellen, ezért számomra kérdéses, hogy mennyiben volt őszinte, amikor aláírta a hatpárti megállapodást. Egyáltalán nem tudom kizárni, hogy a MIÉP kormánytagsága esetleg komoly akadály lehet Magyarország tagságának".
A cikk, amelynek teljes szövege letölthető a Magyar Hírlap honlapjáról, a továbbiakban az unió bővítésével kapcsolatos magyarországi feladatokról szól, a belga elnökség kapcsán.
Olcsó megoldás lenne, nem figyelni a nagykövet fontos mondataira, s elintézni a nyilatkozatot azzal, hogy lám, megint egy szokásos újságírói torzítás, manipuláció. Noha a cikk és a felvezetés közötti ellentmondások megalapoznák ezt a magatartást, mi inkább a dolgok mélyére akarunk látni.
Hazánk külpolitikájának Antall József óta három pillére van: az euro-atlanti integráció, a határon túli magyarság védelme és a jószomszédi kapcsolatok. Most e két utóbbi között mintha megbomlana a korábban meglévő kényes egyensúly. Vizsgáljuk meg tehát részletesen a státustörvény kapcsán kialakult helyzetet.
1. Nem helyes a heves román és a határozott szlovák fellépést a "szomszédaink" kifejezéssel általánosítani. Szlovénia, Horvátország, Jugoszlávia, Ukrajna valamint a közeli EU tagság s az ott élő magyarság sajátos helyzete okán a státustörvényből kimaradó Ausztria és Magyarország között változatlanul jó a viszony. Nincs tehát másról szó, mint magyar-román és kisebb mértékben magyar-szlovák feszültségről. Ezt észlelte a maga szemszögéből Melescanu volt román külügyminiszter is, amikor Magyarország összes szomszédjával való párbeszédet és közös fellépést sürgetett a státustörvény ügyében.
2. Miért épp ez a két ország reagált a többiektől eltérően? Nem elég erre az a kézenfekvő felelet, hogy ebben a két országban él a legtöbb magyar. Másról van szó: ez az a két ország, ahol a magyargyűlölő, soviniszta, nacionalista pártok jelentős erőt képviselnek. Az ottani kormányoknak tehát belpolitikai megfontolásból kell fellépniük a magyarok ellen.
3. Érdemel néhány szót a konzultációk kérdése, már csak azért is, mert Van Brusselen nagykövet úr ebben látja a kár enyhítését és erre buzdított az EU bővítési biztosa is. A konzultációk hiányát talán először a magyar baloldali ellenzék vetette fel. Visszaadták, amit az alapszerződéseket megelőző magyar-magyar egyeztetések hiánya miatt annak idején kaptak. Az Antall-féle külpolitika pillérei között első helyre a határon túliak védelme sorolható, de ezen - a magyar Alkotmányban is rögzített - általános kijelentés mögött van egy másik fontos tétel: nem Budapestnek kell, sőt nem is szabad eldöntenie, mi jó a határon túl élőknek. Feladatunk csak annyi: meghallgatjuk, amit mondanak és lehető legjobb tudásunk szerint megpróbáljuk őket céljaik eléréséhez segíteni. A Horn kormány ezzel szemben magához ragadta a döntést. Elhatározta, hogy megköti az alapszerződéseket, s nem engedte meg, hogy ebbe az érintett határon túli magyar pártok érdemben beleszóljanak. Ezért az akkori ellenzék keményen számon kérte, miért nem konzultált a kormány a határon túliakkal. Ám a magyar-magyar konzultáció egészen más, mint ha szuverén országok között zajlik megbeszélés. Amikor Szlovákiában, majd néhány évvel később Romániában is meghozták a státustörvényt, esze ágába sem jutott egyik kormánynak sem konzultálni velünk vagy akár egymással. Ők alakították ki a mércét. Ennek ellenére a magyar fél számos alkalommal kezdeményezett párbeszédet az ügyben, s minden konkrét javaslat megvizsgálására kész volt. Nem érkeztek konkrét, szövegszerű javaslatok.
4. Ha nem fáj egyetlen román nacionalistának sem, hogy vannak román állampolgárok, akiknek zsebében ott lapul a szlovák igazolvány, akkor mi a baj a magyar igazolvánnyal? A magyar státustörvény legtöbb eleme megtalálható a román illetve a szlovák hasonló törvényben, s bizonyos értelemben kevesebbet is nyújt ezeknél. Joggal igényeljük, hogy amit egyik szomszédunk már megvalósított, mégpedig mindenféle felszültségkeltés nélkül, azt mi is megtehessük. Természetes, hogy igényt tartunk az egyenlő elbánásra.
5. A külügyminiszterek bukaresti tárgyalásainak csak annyi eredménye lett, hogy az alapszerződésben rögzített testületek szeptemberben megtárgyalják a státustörvény végrehajtásával kapcsolatos kérdéseket. Mivel ezek a közös bizottságok két éve nem üléseztek, ez sem lebecsülhető eredmény. Konkrét problémafelvetés helyett román részről továbbra is általános - ha tetszik semmitmondó - kifejezések hangzottak el, miszerint a státustörvény nem felel meg a román valóságnak és hasonlók. Romániának, ha eredményesen akarja befolyásolni a magyar státustörvényt ki kellene mutatnia, hogy annak melyik pontja szeg meg valamely nemzetközi vagy kétoldalú szerződést. Ekkor bizonyára még törvénymódosításra is hajlandóak lennénk. Ám nincs ilyen elem a törvényben.
6. A szabaddemokraták azt állították, hogy a törvény Magyarországra csábítja a határon túli magyarokat. Román részről pedig azt kifogásolják, hogy a törvénynek extra-territoriális hatása van. A két vád üti egymást, s egyik sem igaz. A törvény által előírt kötelezettségek mindegyike magyar területre vonatkozik, s magyar szerveknek kell végrehajtaniuk azokat. Vannak bizonyos támogatási formák, amelyekre a törvény lehetőséget ad, de a törvény nem nyújt a román állampolgároknak jogot ezekre. A támogatások alapítványi formában valósulnak meg, s az alapítvány önálló kuratóriuma a kérelmek ismeretében és a rendelkezésére álló források adta keretek között adja meg - vagy esetenként tagadja meg - a kért támogatást. Extra-territoriális hatásról akkor beszélhetnénk, ha a törvény román állampolgárokat kötelezne valamire, vagy ha román állampolgároknak törvényben garantált jogokat biztosítana román területen.
7. A másik nagy vitatéma a megkülönböztetés kérdése. A kisebbségek védelmével foglalkozó nemzetközi szerződések üzenete egyértelmű: nem megkülönböztetés, ha valamely nemzeti kisebbséghez tartozó személy a többséghez képest fokozott támogatásban részesül. Sőt, a kisebbségnek kijár ez a támogatás. Dánia külön támogatásban részesíti azon németországi iskolákat, amelyekben dán a tanítás nyelve. Ha tehát mi támogatjuk azokat, akik vállalják a magyar kultúrához való kötődésüket, s segítjük őket ezen vállalásukban, csak a nemzetközi ajánlásokban foglaltaknak teszünk eleget és nem sértjük a többségi nemzetet.
8. Szomorú lenne, ha az európai integráció útját járó román vagy szlovák politikusok saját nacionalistáik túlzásait követnék, s azért tusakodnának a státustörvény ellen, mert az megakadályozza, vagy legalábbis fékezi a magyarok beolvadásának folyamatát. Ekkor ugyanis ezek a kormányok az általuk vállalt európaiság eszméivel kerülnének szembe, s valójában bevallanák, hogy a magyar kisebbség erőszakos asszimilálása a céljuk. Szívesen kizárnánk ezt a lehetőséget, de kétségtelen, van ilyen látszat. Többször találkoztunk olyan téves értelmezésekkel, amelyek egy tárgyszerű megbeszélésen gyorsan tisztázhatók lennének. Például a román parlament külpolitikusai szerint a magyar igazolvány vízum jelleggel működik majd, s ennek hiányában nehéz lesz bejutni Magyarországra. Reméltük, hogy a félreértéseket a külügyminiszteri találkozó eloszlatja. Mivel ez a találkozó áttörést nem hozott, a feszültség oka nem csak félreértés. Ezért merül fel, hogy esetenként félremagyarázásról is szó lehet.
A fentiek alapján státustörvényre vonatkozó és nyilvánosság előtt ismert kifogások egyike sem állja meg a helyét. Feltételezésünk és reményeink szerint nem a romániai magyarság beolvasztásának szándéka, hanem érzelmi túlfűtöttség okozza a státustörvény merev és indokolhatatlan elutasítását. Még sem Romániában, sem Szlovákiában nem ismerték fel: Magyarország nem egy esetleges határrevízióban, hanem az európai integráció adta lehetőségekben látja a határain kívül élők sorsának jobbra fordítását.
Sajnálatos, hogy - noha a magyarországi pártok óriási többsége és a lakosság is támogatja a státustörvényt, - a kérdés itthon is kapott indokolatlan belpolitikai töltetet. Ezek motiválhatták a sajtóban Fernand Van Brusselen nagykövet úr szavainak átértelmezését. Erről nemcsak az írásunk elején bemutatott logikai ellentmondások tanúskodnak, hanem a nagykövet úr maga is ilyen értelemben nyilatkozott a Magyar Nemzet hasábjain. Az a hangvétel, amelyet egyes ellenzéki párvezetők e témakörben megengednek maguknak, belpolitikai célokat szolgál, s ilyenként kell - pontosabban emiatt nem kell - figyelni rá.
Surján László dr.
Vissza
a kezdőlapra