Előzetes a vajdasági Képes Ifjúság 2001. november 21-i számából

Kié a miénk?

A politikai élet “fenegyerekének” véleménye tisztségekről, autonómiáról, elorozott tualjdonról

1991 november 5-én Zenta város polgárai fellázadtak. Tiltakoztak az akkor még csak kezdődő háború ellen, s egyértelműen kimondták: a nemzetek közötti viszonyok rendezésének nem a fegyver az eszköze. Az egybegyűlt asszonyok, anyák, feleségek, tartalékosok hiába várták, hogy politikusok is támogassák megmozdulásukat. Egyetlen ember volt, aki elment közéjük és kiállt mellettük, aki szembe mert szállni a hivatalos állásponttal. Nenad Čanak, a Vajdasági Szociáldemokrata Liga elnöke vállalta a kockázatot, hogy a “zendülőkkel” együtt hirdesse: Vajdaság polgárait, függetlenül attól, hogy mely nyelvet beszélik, nem szabad ágyútölteléknek használni, Vajdaság lakosainak gyermekek táplálása helyett nem szabad katonaságnak szánt fejadagokat készítenie és a vajdasági kőolajjal nem tankokat, hanem traktorokat kell feltölteni...

Erre a napra emlékezett Zenta tíz évvel később, 2001 november 5-én, immár az önkormányzat szervezésében, díszbeszédekkel, emléktábla-avatással, a szerbiai kormányalelnök, a vajdasági kormányalelnök és a vajdasági képviselőház elnökének jelenlétében, siserehadnyi újságíró, fotós, tévéstáb felvonulása mellett. A város egykor zendülő polgárai és néhány újságíró mellett csak a már említett Nenad Čanak volt a mostani szónokok közül akkor, tíz évvel ezelőtt is a városháza előtti téren. Immár tartományi parlamenti elnöki minőségében. Alkalom volt ez arra is, hogy Kasza József kormányalelnökkel, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökével egyetemben sajtótájékoztatót tartson, ahol a megemlékező szavakon túl elsősorban a jelenlegi gondokról, a vajdasági autonómia helyzetéről volt szó.

A képviselőházi elnöki tisztségről

– A vajdasági képviselőházban kezdeményezték leváltásomat, mert október 9-én este a televíziós kamerák előtt szitkozódások közepette összetörtem az Újvidéki Televízió székházán lévő, Szerbiai Rádió-Televízió feliratot viselő cégtáblát. A leváltásom kezdeményezése nem ejtett különösebben kétségbe. A politikában járatos emberek sem tudnák felsorolni legalább három olyan ember nevét, aki előttem Vajdaság Képviselőháza elnöki tisztségét betöltötte. Ez nem valami komoly funkció. Valami másról volt itt szó. Nem a tisztség legitimálja az embert, hanem az ember a tisztséget. Az, hogy sikertelen volt a leváltásomra tett kísérlet, nem azért jelentős, mert képviselőházi elnök maradtam, hanem azért, mert a vajdasági pártoknak sikerült lehetőséget kapni arra, hogy szembeszegüljenek Belgrád diktátumával. Hogy én mikor vonulok vissza a parlamenti elnöki tisztségből, az nem a belgrádiak kénye-kedvétől függ, s nem is függhet attól, mert ez azt jelentené, hogy a vajdaságiak megint megengedik, hogy Belgrád mondja meg nekik: mit tegyenek és hogyan tegyék azt.

Az önkormányzatokban, a köztársasági és az úgynevezett szövetségi parlamentben többségi választási rendszer van érvényben, s ez azt jelenti, hogy ha valamely párt kizár soraiból valakit, akkor az egyén elveszíti képviselői mandátumát, s az üresen maradt helyet a párt határozata alapján tölti be más. Vajdaság Képviselőházában nem ez a helyzet. Itt a polgárok egyénekre szavaztak és a párt nem távolíthat el egyéneket a parlamentből. Ez lehetővé teszi, hogy minden képviselő úgy szavazzon, ahogyan azt a lelkiismerete diktálja. Ezért történhetett meg, hogy annak ellenére, hogy Zoran Đinđić és Vojislav Kostunica megegyeztek abban, hogy leváltanak, erre mégsem került sor. S miután nem sikerült a leváltásom, hirtelen mindenki azt kezdte bizonygatni, hogy senki nem is akarta a fejemet. Nem engedhetem meg, hogy egyesek tisztségekkel kereskedjenek abban a pillanatban, amikor a vajdasági vagyon kiárusítása folyik, amikor elárulják a választási ígéreteket és amikor azt várják tőlem, hogy mindezt ne is vegyem észre. Emiatt vettem elő ismét a palesztín kendőmet is, melyet tavaly óta nem hordtam, s melyet annyi éven át hordtam korábban. Ez a kendő annak a szimbóluma, hogy mi, vajdaságiak nem rendelkezünk saját földünkkel. Erre emlékeztetek és ez ellen tiltakozok. Mást nem mondhatok, mert megígértem Kasza József úrnak, hogy nem fogok szitkozódni és csúnya szavakat használni.

A kormányközi tárgyalásokról

Szerbia kormányának miniszterei több fordulós tárgyalásokat folytatnak a Tartományi Végrehajtó Tanács (a vajdasági kormány) képviselőivel Vajdaság autonómiájának visszaszármaztatásáról, illetve arról, hogy jelen pillanatban egy-egy adott szférán belül mely köztársasági jogkörök ruházhatók a tartományra törvény- és alkotmánymódosítás nélkül is. Nenad Čanak ezekről a tárgyalásokról a következőképpen vélekedik:

– Személyes véleményem, hogy ez az egész egy nagy bohózattá fajult. Elkészítettük Vajdaság autonómiája visszaszármaztatásának platformját. Ez a platform azt rögzíti, hogy mi mindent kell megtennie Szerbiának ahhoz, hogy ne sértse meg folyamatosan saját alkotmányát. S mi most itt könyörgünk a szerbiai kormánynak, hogy ne sértse meg (egyébként alkotmányellenesen elfogadtatott) megszálló jellegű, a miloševići időkből származó alkotmányát. Erre a kormányelnök azt vágja a fejünkhöz, hogy szeparatisták vagyunk.

A lényeg abban van, hogy Szerbia semmiképpen sem szeretne lemondani a központosított hatalomgyakorlásról. Belgrád számára csak a főváros és a vidék fogalma létezik. A hatalom Belgrádban van, a vidék pedig arra jó, hogy szolgáljon Belgrádnak. A kormányközi kapcsolatokról szóló mesék kapcsán egy aprócska kis észrevételem lenne csak: a szerbiai miniszterelnök Zoran Đinđić úr, a filozófia doktora, a Demokrata Párt elnöke. A vajdasági Végrehajtó Tanács élén Đorđe Đukić áll, aki ugyancsak a DP tagja. S ha ők, akik ugyanannak a pártnak a tagjai, a két kormány képviseletében nem tudnak egyetértésre jutni, akkor ez azt jelenti, hogy a nézeteltérésük nem pártjellegű, hanem az érdekeik nem azonosak. Azaz: a vajdasági és a belgrádi érdekek nem azonosak.

Az egész tárgyalgatás igazából csak arra jó, hogy szórakoztassa a népet, amíg Belgrád kiárúsítja a vajdasági vagyont. Az ókori Rómában a szabad polgár és a rabszolga között az volt a különbség, hogy a rabszolgának nem lehetett vagyona, a polgárnak lehetett. A hitleri Németországban az alacsonyabbrendű és a magasabbrendű faj között az volt a különbség, hogy a zsidóknak nem lehetett vagyona, az árjáknak lehetett. A miloševići-kostunicai Szerbiában Vajdaságnak nem lehet vagyona, Szerbiának lehet. A következtetéseket mindenki vonja le magának.

Ki akar békét és ki összetűzéseket?

– Annak idején számos háborúellenes megmozdulásban vettem részt (Kasza úrral egyetemben), elleneztük a kosovói háborút, figyelmeztettünk a NATO-bombázások veszélyére. S most azokat, akik annak idején ökröt sütögettek Paléban a háborús bűnösökkel, azokat, akik a boszniai Szerb Köztársaság Szerb Demokrata Pártját saját stratégiai bázisukként használták, s akik, amit beiktatták őket az úgynevezett JSZK elnöki székébe, azonnal Trebinjébe látogattak ahelyett, hogy Szarajevóba utaztak volna, azokat nevezzük a békés megoldás híveinek, akik el akarják kerülni a konfliktusokat, bennünket pedig a háború híveinek, akik Vajdaságot belerángatjuk az összetűzésekbe? Nem különös ez? Én vagyok a harcias, mert a magamét követelem, ők pedig a békeszeretők, mert nem adják, ami az enyém? Én ezt nem értem. Illetve dehogyisnem: azzal, hogy a vajdaságiakat konfliktusokkal ijesztgetik, valójában folytatják a vajdasági vagyon bitorlásának gyakorlatát. Mi a miénket akarjuk, ők meg a miénket akarják. Csak az a kérdés, hogy kié a miénk?

Kasza József a sajtótájékoztató ezen pontján hívta fel a figyelmet arra, hogy az elmúlt tíz év folyamán 40 000, zömében fiatal magyar polgár hagyta el Vajdaságot, s egy esetleges újabb konfliktus a magyar nemzeti közösség számára végzetes lenne. Čanak erre a következőket válaszolta:

– Hiányzik nekünk az a 40 000, magyar nemzetiségű vajdasági polgár. De mivel csalogathatjuk őket haza? Azzal, hogy itthon is mosogathatnak és nyomoroghatnak, mint ott, ahová menekültek? Azzal, hogy nincs nekik hova és miért hazatérni, mert mi nem vagyunk képesek biztosítani nekik nagyapáik örökségét, amit a megszállók vettek el tőlük? Innen nem a konfliktusveszély miatt fognak most már kiköltözni az emberek, hanem azért, mert, ha fennmarad a jelenlegi állapot, nem lesz előttük semmilyen perspektíva. És nemcsak a magyarok fognak elmenni emiatt. Ha megengedjük, hogy mások aprópénzért eladják a vajdasági vagyont, s a kapott pénzt a szociális béke megőrzésére használják fel, ha Vajdaság az eladott javakért kapott pénznek csak az öt százalékát kapja meg (ami kevesebb, mint az illendő borravaló egy kocsmában), ha megint nem a vajdasági emberek lesznek döntéshozatali helyzetben, akkor egyszerűen bezárhatjuk a boltot. A vajdasági magyar közösségből egész nemzedékek mentek el az elmúlt évtizedben. Vajdaság más nemzeti közösségeiből is egész nemzedékek mentek el – ugyanazok miatt az okok miatt. Soha nem lennék képes veszélybe sodorni Vajdaságot, de állítom, hogy Vajdaság a vajdaságiaké, a különböző anyanyelvű, vallású vajdaságiaké, akiknek közös vonásuk, hogy innen nem akarnak sehova menni, s hogy a terület, melyen élnek, az övéké. Ezt kell tudatosítanunk a belgrádiakban.

A legutóbbi közvéleménykutatási adatok szerint Vajdaság polgárainak több, mint nyolcvan százaléka követeli, hogy azon vállalatok alapítói jogait, melyek korábban vajdaságiak voltak, s most szerbiainak nevezik őket, visszaszármaztassák a tartománynak. Ez az adat alátámasztja az állításomat, hogy szerb lakosság körében is napról napra nő azoknak a száma, akik a vajdasági autonómia visszaállítását követelik.

Nem kell a centralizmust centralizmusra cserélni

Čanak újságírói kérdésre válaszolva fogalmazta meg, mi a véleménye a vajdasági magyar autonómiáról:

– Teljesen világos, hogy értelmetlen dolog lenne egy központosított államból (mint amilyen a miloševići Szerbia) és újabb központosított területet létrehozni, melyet központosított Vajdaságként jellemezhetnénk. A decentralizációnak teljeskörűnek kell lennie, s nem merülhet ki a belgrádi jogkörök Újvidékre ruházásával. Ilyen értelemben minden önkormányzati formának a decentralizált Vajdaságban helye lesz. Hogy ez milyen konkrét formát fog ölteni, abban majd egyetértésre jutunk – a vajdasági képviselőházban, nem pedig a szerbiai parlamentben.

*

Egy héttel a zentai megemlékezés után, november 12-én Palicson ülésezett az a tizenhét vajdasági párt és civil szervezet, mely aláírója a vajdasági platformnak. Az értekezlet résztvevői ellenszavazat nélkül megegyeztek abban, hogy haladéktalanul megkezdik Vajdaság alkotmányának kidolgozását. A “vajdasági blokk” abban is egyetértett, hogy népszavazást kell kiírni Vajdaság státusával kapcsolatban.

*

“Függetlenül attól, hogy most már nem Slobodan Milošević van hatalmon, Belgrádban még mindig olyan emberek ülnek, akik továbbra sem értik: Vajdaságnak többé soha, senki nem lesz képes befogni a száját! Vajdaság elég nagy ahhoz, hogy befogadjon mindenkit, aki önként jön ide és akinek nincs innen hová mennie. Senki közülünk, vajdaságiak közül nem rendelkezik tartalék hazával. Vajdaság a miénk és csak mi, vajdaságiak dönthetünk Vajdaságról is és arról is, hogy mi történik ezen a területen. Mindenki más csak megszálló lehet itt. A történelem megmutatta: mindenki, aki kívülről jött boldogságot hozni nekünk, szerencsétlenséget zúdított ránk. Mindenki, aki kívülről akart fejlődést biztosítani nekünk, visszavetette fejlődésünket. Bennünket nem kell megtanítani semmire. Bennünket csak békén kell hagyni” – mondja Nenad Čanak.

Claire

Vissza a kezdőlapra