Hogy a föld beválthassa ígéreteit
(Magyar Szó)

A Vajdaság: Félresiklott Amerika vagy befejezetlen Svájc? -- "Multietnikus" állam sok van, de multietnikus társadalom kevés -- Van esély a rég keresett modell megvalósítására

Megjelent a Magyar Szó Sorskérdéseink című rovatában
2001. decembr 2.

Írta: JESZENSZKY Géza

A szerző történész, egyetemi tanár, volt külügyminiszter, jelenleg Magyarország washingtoni nagykövete

 A ma Vajdaságként emlegetett történelmi táj az egyik legősibb magyar településterület a Kárpát-medencében. Egyes források arra utalnak, hogy "Verecke híres útja" mellett az Al-Duna mentén is jöttek be az Alföldre a magyar honfoglalók, mindenesetre Belgrád és Szeged között számos 10. századi magyar temetőt tártak fel a régészek. Talán éppen mivel annyira természetes része volt a középkori Magyar Királyságnak, a történelmi emlékezetben, a magyar mitológiában az egykori Délvidék nem foglal el olyan önálló helyet, mint Erdély, az erdőkön-hegyeken túli "Tündérkert" vagy a romatnikus várak földje, a Felvidék. Pedig ha fülünkben cseng Arany János figyelmeztetése, "Ne feledd a tért/ Ahol elestek ők", akkor nagyon is indokolt ennek a véráztatta földnek a különleges tisztelete. A Balkánon előretörő török hadak már a 15. század kezdetétől be-betörtek ide, romboltak, raboltak, rabszíjon vitték el a népet. Az egykori magyar végvár, Nándorfehérvár, a mai Belgrád védői és a déli harangszóval emlékezetessé tett 1456-os hatalmas győzelem hősei jórészt erről a vidékről kerültek ki. Száz évvel később esett el Temesvár, majd újabb százötven éven át szinte szünet nélkül hadszíntér volt az egész Dél-Alföld. Az eredmény a lakosság kipusztulása: elhurcolása rabszolgának, janicsárnak, jobb esetben elmenekülése, így a 18. század elejére, amikor az európai keresztény seregek végre kiűzték a kontyos török hadakat, Európa egyik legtermékenyebb vidékéből elmocsarasodott, elnéptelenedett pusztaság lett.

Ezekben az időkben indult meg Észak-Amerika benépesítése. A vallásuk miatt üldözött puritánok, a földről elűzött parasztok, a szabadabb életre és kalandra vágyók nekivágtak a viharos óceánnak, de ha nem süllyedt el a hajójuk, s partot érve nem estek áldozatául az éhínségnek, járványoknak, a földjüket védő indiánoknak, akkor is csak nagyon kemény küzdelemben tudták termőre fordítani az erdő borította hegyoldalakat és völgyeket, megépíteni az európaihoz mérhető otthonokat, városokat. A prérin letelepedő pionírok, az aranyláztól elkábult bányászok, vagy a gyárak segédmunkásai még a 19. század végén is sokkal rosszabb életkörülmények között éltek, mint a magyar kisvárosok és falvak lakói.

Sokkal vonzóbb, sokkal többet ígérő volt a 18. században a háborúk után újjáépülő, újra benépesülő Magyarország, s ezen belül is a legendásan termékeny Dél-Alföld, a Bácska és a Bánát. Szervezett telepítések keretében vagy spontán nekivágva tízezrek hajóztak le a Dunán Németországból vagy még távolabbról, hogy éljenek a beígért előnyökkel, a szabad földdel, az adómentességgel és a mocsarakat lecsapolva ismét termővé fordítsák a Duna, a Tisza, a Maros, a Temes és a Bega által közrefogott földeket. Jöttek a túlzsúfolt Felföldről is az ekkor még tótnak hívottak, jöttek a Kárpátok alól a ruszinok, s jöttek magyarok az ország minden részéből. Ekkor menekültek nagy számban a Török Birodalom adóterheit nyögő ortodox keresztények, szerbek és románok is e vidékre. Be is igazolódott, hogy ez az Ígéret földje, százötven év sem kellett hozzá, hogy a telepesek virágzó kultúrtájjá varázsolják a Délvidéket, ahol a módos gazdák és a szép kisvárosok szorgos polgárai egymást ellátták minden földi jóval, és bőven jutott a feleslegből az ország és a külföld piacaira is. Az idillt egy időre ugyan megzavarta a bécsi udvartól és bigott vallási vezetőktől felhergelt szerb katonaság 1848/49-ben, de a következő évtizedekben a nemzeti-vallási feszültségeket jórészt feloldotta a szerb és a román egyházak autonómiája, az egyéni jogokat biztosító törvények, nem utolsósorban pedig a növekvő gazdasági jólét. A bunyevác-magyar Gyurkovics lányok idillje, amit olyan hatásosan és oly meleg szívvel írt meg a verseci sváb patikus fia, Hercegh Ferenc, nem állt távol a valóságtól.

1918 végén ez a világ Atlantiszként elsüllyedt, s ami 2000-ig a Vajdasággá lett Délvidéken történt, az egy lidércnyomásos rémregény, amit csak rövid és korlátozott érvényű szünetek enyhítettek időlegesen. Hosszabb-rövidebb ideig minden itt lakó nép átélte a rettegés, a megalázottság, a létében fenyegetettség időszakát, persze nem egyforma arányban és nagyon különböző végeredménnyel. "A Hét Sváb" dolgos népéből szinte hírmondónak sem maradt, de a magyarok és a horvátok száma, s még inkább aránya is ijesztően lecsökkent. Az a demográfiai perspektíva pedig, amit a tudós Mirnics Károly a minap elénk vetített, az eltérő ütemű, de azonos végű, megállíthatatlan fogyás több mint elkeserítő. Nem kell, nem szabad azonban belenyugodni abba, hogy csak két út áll nyitva a vajdasági magyarság és a többi kisebbségi közösség előtt, a kivándorlás vagy a beolvadás. A megmaradás modelljét kínálja számos nyugat-európai példa: a dél-tiroli németek, a finnországi svédek vagy még inkább a katalánok, baszkok, sok tekintetben a walesiek és a skótok. A kulcs, a bűvös szó pedig az autonómia vagy magyarul a területi és etnikai önkormányzat.

A szakértők mindig tudták, hogy a világ országainak döntő többsége többnemzetiségű, s azt is, hogy a Magyarországgal szomszédos államokban vagy hárommillió magyar él. De a nemzetközi közösség nehezen érti meg, a szerb, román, szlovák stb. többségi nemzet pedig nem akarja elfogadni, hogy a Kárpát-medencében immár tizenegy évszázad óta élő és nagyszerű teljesítményeket fölmutató, szétszabdalva már nyolc országban élő, de nyelvileg és kulturálisan ma is egységet alkotó magyar nemzet nem új Boszniák veszélyét jelenti, hanem a nemzeti-etnikai feszültségek oldásának, sőt megoldásának modelljét kínálja.

Tárgyilagos elemző aligha vitathatja, hogy az 1920-as trianoni békediktátum óta a kisebbségi helyzetbe került magyar közösségeket rendkívül sok sérelem és igazságtalanság sújtotta. Ezekkel szemben a magyarok sosem folyamodtak a terrorizmushoz, az erőszak és a törvénytelenség módszereihez. Különösen szembeötlő a békés, alkotmányos eszközökkel vívott jogvédő küzdelem 1990, a rendszerváltozás óta. A kisebbségben élő magyar közösségek politikai pártjai és mozgalmai -- csakúgy, mint az egymást váltó magyar kormányok -- higgadt politizálással próbálják elérni alapvető céljukat, azt, hogy a magyar szó és kultúra a következő századokban is fönnmaradjon mindenütt, ahol 1100 éve magyarok élnek. Vélt és valódi sérelmek megtorlására, jogos és vitatható célok érdekében ma világszerte robbannak a bombák, véres merényletek rázzák meg a képernyők nézőit, de a magyar igények nyomatékosítása érdekében senkiben nem merül föl e borzalmas divatok követése. Részben azért, mert ez a magyar hagyomány, mert Rákóczitól 1848-on át1956-ig nagy nemzeti szabadságharcaink is mindig a törvényesség talaján álltak, de azért is, mert egy konfliktusból a kisebbségben lévő magyarok mindenütt a rövidebbet húznák, béke pedig nem lenne, elég, ha a példákat nézzük a közeli Macedóniától a távolabbi Észak-Írországig. A magyarok türelmessége viszont még inkább elismerést érdemel, ha figyelembe vesszük, hogy a sajtóban és a többi tömegtájékoztató médiumban, sőt megengedhetetlenül gyakran a mindennapi életben is mennyi útszéli hangú támadás, fenyegetés, uszítás, fizikai inzultus teszi próbára ezt a türelmet.

De mit is követelnek a magyar kisebbségek képviselői nyolc évtizede? Amit számtalan nemzetközi szerződés és ajánlás is tartalmaz: magyar nyelvű oktatást, magyar nyelvhasználatot a közigazgatásban, demokratikus önkormányzati jogokat. Ez utóbbi tömören azt jelenti, hogy minden település vagy nagyobb egység, megye maga választja meg elöljáróit, maga dönt a helyi ügyekben, az onnan származó adók jelentős részét saját belátása szerint használja fel, a kormányzat és a közigazgatás helyi képviselői pedig, a rendőröket is beleértve, ismerik és használják a nép nyelvét (ha kell: nyelveit), mert főként annak soraiból kerülnek ki. Svájcban a kantonnak nevezett megyék általában egynyelvűek: vagy német, vagy francia, vagy olasz, vagy rétoromán. Az állam egységét -- és békéjét -- immár évszázadok óta a kantonok konföderációja, a szövetségi kormányzat biztosítja. A másik megoldás a szétszórtan, keverten élő közösségekhez tartozó személyeket összefogó nyelvi, kulturális, oktatási vagy éppen vallási igényeiket biztosító személyi elvű autonómia -- amire az egyes egyházfelekezetek autonómiája jól bevált példát kínál.

Sajnos a világ még nem jutott el addig a felismerésig, hogy a nyelvükhöz és hagyományaikhoz ragaszkodó, egy adott országban kisebbségben élő nemzeti közösségeket nem elégítik ki az egyéni jogok, amiknek a betartására nincs is intézményes garancia. Ideje a Balkán szomorú példájából megtanulni, hogy ahogy a diszkrimináció alapja is mindig egy csoporthoz (zsidósághoz, más bőrszínűekhez, más vallásúakhoz) tartozás, ennek ellenszere is csak a csoportjogok biztosítása lehet. Az elűzés és a beolvasztás elleni egyetlen garancia az alkotmányban és más törvényekben garantált kisebbségi jogok, s ezek legfontosabbika, az önkormányzatiság szabadsága. Ehhez ragaszkodnak a szerbek is Horvátországban és Boszniában, s most már Kosovóban is. Ezt nyerték el a katalánok és a baszkok Spanyolországban a diktatúra bukása után, s ezt nyerték vissza az Egyesült Királyságban a közelmúltban Wales és Skócia lakói.

Amerika látszólag más úton fejlődött. Míg Európában a határok vándoroltak az emberek feje fölött, Amerikába az emberek vándoroltak be, átlépve a határokon. Új életet kezdtek, a magukkal hozott nyelvet egy-két generáció alatt az angolra cserélték. Amerika valóban az etnikumokat beolvasztó kemence lett, de az egyének szabad választásából. Amerikában a család, a helyi templom, a helyi közösség rendkívül erős, helyi ügyekbe, törvényesen született helyi döntésekbe nem szólhat bele sem az adott állam kormányzata, sem az Egyesült Államok szövetségi kormányzata. Másrészt pedig számos nem angol nyelvű etnikai-nyelvi közösség virágzik, akár generációk során át. Kínaiak, koreaiak, vietnamiak, kubaiak, mexikóiak minden akadály nélkül használhatják nyelvüket, nemzeti szimbólumaikat nemcsak otthon, hanem templomaikban vagy az utcán, üzleteikben is. Florida déli részét ma Kis-Kubának nevezik, de Texastól Kaliforniáig a spanyol ténylegesen a második, széles körben használt nyelv.

Ami azonban elég jól működik az Egyesült Államokban, a különféle nemzeti és vallási hátterű bevándoroltak együttélése, sőt egységes nemzetté kovácsolódása, az nem működik a Balkánon, és jórészt a világ más tájain sem. Még Kanadában sem, ahol az angol és a francia eredetű népesség szigorúan elválik egymástól, s ez biztosítja a békét és az állam egységének a fennmaradását. "Multietnikus" állam sok van, de multietnikus társadalom kevés. Ahol az etnikai béke nagyjából fennáll, mint Indiában, a Dél-afrikai Köztársaságban, Oroszországban és utódállamaiban, ott etnikailag meglehetősen homogén tagállamok, autonóm nemzeti vagy törzsi területek élik a maguk életét, saját szokásaikat megtartva, ezért tudják elfogadni az autonómiájukat tisztelő központi kormányt, a tágabb politikai és gazdasági államalakulatot. Ahol egy önálló nemzeti tudatú közösség nem rendelkezik a saját intézmények minimumával, ott mind gyakrabban erőszakkal próbálja azt megteremteni (lásd a tamilok harcát Srí Lankában, az újgurokét Kína Hszincsiang tartományában, a dél-szudáni keresztényeket, legutóbb pedig az albánokat Macedóniában), ahol pedig a történelem összekeverte az etnikai és vallási közösségeket, mint Észak-Írországban vagy a Közel-Keleten, ott évtizedek óta nem sikerül létrehozni a békét. Az olvasztókemence Közép- és Kelet-Európában sem működik, a beolvasztás erőltetése könnyen robbanáshoz vezet. Európának ebben a részében mintegy 40-50 millió ember tartozik valamelyik kisebbségben lévő nemzeti közösséghez, s nyelvét, hagyományait át akarja örökíteni utódainak.

A múlt súlyos sérelmei ellenére a Vajdaság még ma is az etnikumok békés együttélésének és együttműködésének a modellje lehet. Egy olyan modell, amit a nemzetközi közösség régóta keres. Ezen a területen önazonosságát őrző közösségként jelentős számban élnek szerbek, magyarok, horvátok, szlovákok, románok, ruszinok, sőt még bolgárok is. A fennmaradásért folytatott küzdelmüket együttérzéssel támogatják az "anyaországok", vagyis számos ország érdekelt e terület jövőjében. Még élnek az együttélés és együttműködés hagyományai, helyreállíthatók, illetve létrehozhatók a szükséges jogi keretek, sőt ez a munka már folyik is. Az elmúlt évek és a legutóbbi választások egyaránt megmutatták, hogy a Vajdaságban élő emberek döntő többsége a demokrácia, a nyugati értékek és a piacgazdaság meggyőződéses híve. Az etnikumközi ellentéteket századok óta külső erők, illetve a frissen érkezett betelepülők gerjesztették. Ma úgy tűnik, hogy e terület lakói szakítani akarnak a közelmúlt minden rossz hagyományával, és vissza akarnak térni az önkormányzatiság itteni és más országokban bevált formáihoz. Az Egyesült Államok is az önkormányzatok rendszeréből épül fel.

Száz évvel ezelőtt az akkori Osztrák--Magyar Monarchiában és környékén sok szó esett arról, hogy a soknemzetiségű térség nemzetiségi problémáinak a legjobb megoldása a svájci kantonrendszer adaptálása lenne, mivel az etnikai azonosság megőrzésére és a nagyfokú helyi autonómiára épül. Ennek az elvnek egyik változata az Európai Unió által vallott és jórészt megvalósított "szubszidiaritás", vagyis hogy minden döntést a lehető legalacsonyabb szinten, az állampolgárokhoz minél közelebb kell meghozni. A két rokon modell alkalmazásával a Vajdaság számos problémája nyugvópontra jutna. Ez is előkészítené az utat az Európai Unióba, ahol a széles körű integráció gyümölcseit már százmilliók élvezik. A Vajdaság sokat szenvedett népei megérdemlik, hogy e föld beváltsa mindazokat az ígéreteket, amelyek ide vonzották őseiket.

Vissza a kezdőlapra