Előzetes a vajdasági Képes Ifjúság 2001. november 21-i számából

KÖRKÉRDÉS
Mi fán terem a jugonosztalgia?

November 29-e egy olyan ünnep volt ebben az országban az elmúlt tíz esztendőben, amelyik már teljesen értelmét vesztette, a régi rezsim, a belgrádi hatalom azonban seghogyan sem akarta rászánni magát, hogy törölje a pirosbetűs ünnepek sorából a régi, titói Jugoszlávia születésnapját – Ennek kapcsán a Képes Ifjúság munkatársai arra keresték a választ a vajdasági polgárok körében, hogy ki, mennyire és miért érez jugonosztalgiát, ha érez egyáltalán…

Egyszer réges-régen, valahol az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú kismalac is túr, volt egyszer egy ország, Jugoszláviának hívták. Jóval nagyobb és jóval szebb volt, mint ez a mostani. Ennek volt egy keménykezű uralkodója, akit egy időben annyian szerettek, vagy pedig csak tettették előtte, hogy szerették. Nos, az uralkodó ideje alatt sok külföldi irigykedett ám az országra, amelyett kis Ámerikának is neveztek szegény, idegen uralom alatt sínylődő szomszédai. Mikor az uralkodó uralomra került, hat kisfiának egy-egy fáklyát adott a kezébe, hogy őrizzék annak a lángját, amely, legalábbis a szavai szerint, ha együtt lángolnak, akkor bevilágítják az egész birodalmat, és meleget adnak az egész ország lakosságának. Azt a napot, november 29-ét  amikor a legenda szerint meggyújtotta és átadta fiainak a fáklyákat, a köztársaság napjának nevezték. Az uralkodó azonban meghalt, és az utódok mindannyian azt hitték, hogy az ő fáklyájuk lángja fényesebb a másikénál. Az erőszakosságban elsősorban a két legidősebb kisfiú tűnt ki. Fáklyájával ijesztgetni, perzselni kezdte a többieket, azonban azok válaszképpen eloltották a saját fáklyájukat, és inkább vettek maguknak egy modern Zippo öngyújtót. A két fiú magára maradt, és most egymást ijesztgetik kihunyóban lévő fáklyájukkal.

Eddig a mese, lehet, hogy a fele sem igaz. Jugoszlávia viszont tényleg létezett, bizonyos tekintetben tényleg olyan volt, mint a mesében, és tényleg létezett a köztársaság napja elnevezésű ünnep is, amelynek funkciója ugyan egy évtized alatt megszűnt, de csupán az idén törölték véglegesen az állami ünnepek (munkaszüneti napok) sorából. Mivel a Képes Ifjúság  mostani száma közvetlenül az egykoron patinás dátum előtt jelenik meg, a kérdés is a következő: Érez-e Ön jugonosztalgiát?
A válaszadók: a közéletből ismert és hétköznapi, “egyszerű” emberek.

Balla Lajos- Laci (oromhegyesi fizika-kémia szakos tanár, Kanizsa polgármestere): Nem, azért mert én már akkor is éltem, meg megéltem ezt-azt.

Vattai Zoltán (zentai kinológus): Igen, mert elsősorban közismert állam volt, mindenfelé utazhattunk. A gazdasági szempontokat figyelembe véve az áruforgalom működött, most viszont mindenfelé úgy tekintenek ránk, mint háborús bűnösökre.

Mirjana Martić (kanadai állampolgár): Különböző fajta nosztalgiát érzek, a nap különböző óráiban. A térdemben, a nyakamon, a hátamon. Ezek a csontok emlékeztetnek arra az időre, amikor még semmim se fájt, és amikor örültem minden napnak. Az ifjúságom utáni vágyakozásnak hívják az én nosztalgiámat. És most arról, ami a Jugoszlávia nevezetű országban történt: komolyan mondva, sajnálom, hogy megölték. Együtt sokkal erősebbek voltunk, mint így felosztva. És, hogy ki ölte meg Jugoszláviát? Helyi nacionalisták, és mindannyian szépen sorban. A szerbektől kezdve, de a többiek is. Nem szabad megfeledkezni a külföldi érdekekről sem, amelyeknek a háborúk és az “oszd meg és uralkodj” helyzet megfelelt.

Megyeri Gábor (zentai informatikus): A kérdésetek rohadtul eredeti, de ezt kérdezi mindenki immár 10 éve. De menjünk vissza egy kissé: 21-22 évvel ezelőtt minden stimmelt, valahogy még gurult a szekér, Dedinjén lakott egy keménykezű lakos. A lakos 80-ban eltávozott az örök vadászmezőkre és szerintem akkor kómába esett, majd néhány év után meg is halt az úgynevezett Jugoszlávia. Szerintem Jugoszlávia is épp olyan történelem, mint a Római Birodalom. Egyszóval NEM.

Dragan Matić (zentai programozó): Az általános iskola hetedik osztályában tanulmányi kirándulásra mentünk. A kirándulás hét napja alatt meglátogattuk az akkori JSZSZK legjelentősebb földrajzi, történelmi helyeit: Lepenski Virt, a Plitvicei-tavakat, a Bledet, Bohinjt, Lipicát, a Krka forrását, a Triglavot, a postojnai barlangot. Azoknak, akik nem is hallottak  ezekről a helyekről, nem is érdemes leírni e helyek szépségét. Az utánunk következő generáció volt az utolsó, amely úgyszintén elment erre a kirándulásra. Ezután, valamilyen okból kifolyólag a családunk sem ment többet nyaralni a tengerre. Azelőtt pedig minden évben voltunk. Split, Rijeka, Dubrovnik, Hvar, Peljašac, Rovinj, Poreč, Budva, Trogir, Kotor, Zadar… már csak halványan emlékszek ezekre a helyekre. Egyes nyaralásokról még meg vannak a fényképeim, amelyeket ott készítettünk, és amelyek úgy tűnnek, mintha egy másik világban készültek volna. Körülbelül abban az időben kezdték el itt azt hangoztatni, hogy mi jobbak, erősebbek, okosabbak, szebbek és sikeresebbek vagyunk “azoknál a Másoknál”, és ezért gyűlölnünk kell őket. Ugyanezt mondták “azoknak a Másoknak” is, csak azt mi akkor nem hallottuk. Pedig nem sokkal azelőtt a tanítónéni még azt mesélte a társadalmi ismeretek elnevezésű tantárgyat előadva, hogy mi és azok a Mások közösen alapítottuk meg az országot, ahol élünk, és nekünk büszkének kell lennünk hazánkra. Csak akkor nem léteztünk még “mi” és “azok a Mások” sem, és még “az a Harmadik” sem, akit “azok a Mások” után gyűlölnünk kellett. Valahogyan mindannyian egy államban éltünk, közösen a testvériség-egységben. Akkor azt az országot JSZSZK-nak nevezték, és ez még jelentett valamit.
Ma nem tudnám megnevezni azt, ami megmaradt. Még kevésbé vagyok tisztában azzal, hogy meddig is terül el. Itt azt magyarázták nekünk, hogy jobb “azok a Mások” és “azok a Harmadikok” nélkül. “Azoknak a Másoknak” és feltételezem, hogy a többieknek is ugyanazt mesélték, mint nekünk. Nem vagyok jugonosztalgikus, pfuj, pfuj… véletlenül sem! Csak olykor előveszem és megnézem azokat a fényképeket, és eszembe jut az a nagy ország, amelyet akkor a sajátomnak éreztem… Istenem, fiatal és naiv voltam. Most itt van ez a kicsi, nem tudom, hogy egyáltalán államnak lehet-e nevezni, és nem tudom, hogy miért, nem érzek úgy vele kapcsolatban, mint amikor kicsi voltam. Talán azért, mert felnőttem és kijózanodtam. De, hogy jugonosztalgia, nem semmiképpen.

Miskolczi József (temetkezési és informatikai magánvállalkozó, Szabadka): Igen. Nosztalgiám nem politikai szempontú, mert a régi nagy “yu-család” vezetése mindig széthúzó és civakodó, egymás fölött uralkodni igyekvő volt. Szerettek a “családtagok” egymás zsebébe nyúlni. Attól sem riadtak vissza a történelem folyamán, hogy könnyedén egymás ellen háborúzzanak. Bármennyire is utálom a kötelező katonai szolgálatot (meg egyáltalán az erőszak-gépezetet), jó alkalom volt új, tartós barátságok születésére. Ezek most mind megszakadtak, s hiányoznak. Ahogy Újvidéken, Belgrádban vagy Budapesten vannak városrészek, ahol szívesen vagyok, ugyanúgy vannak ilyenek Szarajevóban, Zágrábban, Dubrovnikban, Ohridban, Ljubljanában... A vízumkényszer, meg a bizonytalanná vált környezet elrettent a nosztalgiázó kirándulásoktól. Ahol nem látnak szívesen, hanem vízummal nehezítik az utazásom, oda nem megyek. Még akkor sem, ha ez csupán a vezérek és vezérecskék, nem pedig a nép akarata.

Számomra az egész egy szép tarka rét volt, amely együtt jelentett élményt, s nem hiszem, hogy részekre szakadva most bárki olyan nagyon boldog volna, pláne, hogy szinte mindenütt gaz és trágya került a virágok helyébe...

Gazdasági nosztalgiát is érzek, mert a piac leszűkült, kis, erőtlen államocskák szeretnének nagynak és hatalmasnak látszani, tetszelegni önmaguk és a világ előtt.

Ez csupán talmi nosztalgia: nem volt emberi sem ahogyan létrejött, sem ahogyan szétbomlott az ex-YU: vérbe fagyva jött létre, Goli Otok-okkal szilárdult meg, s véresen is esett szét... Ki fog rá emlékezni 50 év múlva? Senki... Amennyit ért, annyi marad meg belőle az utókor tudatában...

Saša Prudkov (grafikai designer és webmester): A válasz: igen. Mivel tényleg nincs időm, a  magyarázatot nem írom le.

Paku Ernő (zentai rockzenész): Igen! A régi Jugoszlávia a világ legjobb országa volt.

Szabó Lajos (a Nyitott Ajtó Civil Szervezet elnöke): Én ugyan nem. Nézve az etnográfiai adatokat, a legjobb olvasztótégelye volt a kisebbség felszámolásának. Tudjuk, hogy mit csináltak akkor az iskoláinkkal, vagyis a területi iskolák bevezetésével újra az asszimilációt segítették elő. Az anyanyelvi oktatást pedig egyáltalán nem fejlesztették. Pedig az tudvalevő, hogy a tudásszerzés alapja, mert amit az ember az anyanyelvén tanul, az sokkal mélyebb, alaposabb, ez az, ami életalapot képez.
Bata Mária: A tenger hiányzik, meg a hegyek, meg a Moto-keksz… Én még akkor kicsi voltam, és Titónak köszönhetően, meg a testvériség-egységről szóló dumának, mindent szépnek láttam. Azt hiszem, valahogy így vannak ezzel a kortársaim is. Ám most így visszaemlékezve azt kell mondanom, hogy az egész nagyon mesterkélt volt, egy természetellenes harmónia. Nosztalgiát egy másfajta egység iránt érzek.

Nikola Perušić (a körzeti panasziroda vezetője): Én nem érzek nosztalgiát a régi Jugoszlávia iránt, egyszerűen azért, mert Tito idejében még túl kicsi voltam, és tulajdonképpen csak utána kezdtem el “élni”. Nem volt részem az akkori jóllétben, 73-as generáció vagyok, amikor kezdtem felnőni, akkor már épp kezdődött a szétbomlás. Ez egyáltalán nem szép emlékként maradt meg bennem. Az élet megy tovább, és szerintem mindig előre kell nézni, valamint nem beleesni a régi hibákba, tehát jobb megoldásokat találni a problémák kiküszöbölésére.

Branimir Nikolić-Branči: A régi Jugoszlávia idején jól éltünk, ez egy áldásos periódus volt. Mi soha nem voltunk klasszikus kommunista ország, kielégítő volt a szociális helyzetünk. Szinte mindenkinek volt ismerőse, barátja, sőt rokona is más köztársaságokban, és ebből a szempontból nosztalgiát érzek. Amikor azonban bekövetkezett az autonómiánk megszűnése és Milošević nacionalista szocialista rezsimjének az uralkodása, akkor megváltozott minden. Onnantól kezdve én vajdaságinak vallottam magam, azért, mert ez egy multinacionális közösség. Reálisan kell nézni a dolgokat, Jugoszlávia már nem létezik, már jóformán Montenegró sem tartozik ide. Vajdaság önállósága mellett állok, hogy most autonómia vagy köztársaság formájában, az már egy másik téma. Mivel idősebb vagyok, normális, hogy érzelmileg kötődök a régi Jugoszláviához. De újból hangsúlyozom: reálisnak kell lenni, Jugoszlávia többé soha nem fog létezni. Én egy igazságos államért harcolok, hogy újból ugyanúgy kommunikálni tudjak azokkal az emberekkel, akikkel korábban is kapcsolatban voltam.

Varga Csilla (gimista): Nagyon kicsi voltam még akkor, saját nevemben szinte nem is beszélhetek. Arra azért emlékszem, hogy sokat utaztunk akkoriban, és felhőtlenebbül éltünk. Ezt hallom a szüleimtől is, és rajtuk is észreveszem, hogy azért nekik is hiányzik a jólét.

Hajdú Ágnes (tanuló): A tesóm mesélte, hogy akkoriban a sulikban kötelező volt az iskolaköpeny. Ezen megbotránkoztam, nem tudom elképzelni, hogy minden nap egyenruhában menjek iskolába. Ráadásul sötétkékben. Mint egy munkaruha… A szüleim azonban elmagyarázták, hogy ez arra volt jó, hogy így minden diák, szegény és gazdag is egyforma volt, és senki nem tűnt ki, kevesebb volt az irigykedés és a lenézés. Hát így már van értelme a dolognak. Nem tudom. Azt a kort előbb tapasztalnom kellett volna…

Robertino Knjur: Egyszer összefutottam egy pszichológus ismerősömmel és megkérdezte, hogy büszke vagyok-e jugoszláv kilétemre. Erre azt feleltem, hogy: 1. Definiálja nekem pontosan, mit jelent az jugoszlávnak lenni. 2. Ha Vukovárra, Szarajevóra és Dubrovnikra kell, hogy büszke legyek, akkor köszönöm szépen, de nem kérek az egészből.

Bojan Francuski (a Proni Institúció tanítványa): Egyrészt hivatalosan szerbnek vagyok bejegyezve, de ez nekem nem jelent semmi különöset, mint ahogy az se, ha történetesen jugoszlávnak lennék vezetve. Én elsősorban a világ lakosának, a Föld nevű bolygó gyerekének tartom magam. Nagyon simán el tudnám képzelni a világot egy útlevél vagy egy határ nélkül is. Nem tudom, hogy azok, akik ilyen hülyeségek mellett vannak, tudják-e, hogy ha a világűrből nézed a Földet, egyáltalán nem látható rajta egy határvonal sem. Visszatérve a régi Jugoszláviára, hát szép volt, amíg együtt voltunk, de utána sok butaságra került sor. Kulturális szempontból is teljesen visszaestünk, sőt ezzel már senki nem is törődött. Szomorú dolog szétesni, és ez mindig a szép és értékes dolgok kárára történik.
Tóth Lívia (a Hét Nap újságírója): Igen, érzek, és ezt nem is tagadom. Még akkor sem, ha egyesek furcsán néznek rám emiatt. Persze, most már én sem vagyok annyira naiv, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt, pontosan látom annak a sokat szidott vagy dicsért nagy-jugoszláviás rendszernek a hibáit. Már nem vakít el, hogy akkor sokkal jobban éltünk – habár szívesen elfogadnám most is legalább azt az életszínvonalat –, tudom, sok mindent éppen azzal, a jóléttel, a szabadsággal lepleztek. A látszólagos szabadsággal – állítják most már sokan. Engem a nagyszüleim, Isten nyugosztalja őket, jugoszlávnak neveltek. Nem haragszom ezért rájuk. Végül mégis magyar lettem, és ez így van rendjén. Mert a nemzeti tudatot nem lehet megsemmisíteni, előbb-utóbb a felszínre kívánkozik. Különösen, ha valakik még tesznek is róla, hogy ez így történjen. Minden jugoszláv érzelmem ellenére természetes volt, hogy magyar iskolába járok, magyar könyveket és újságokat olvasok, magyar nyelvű műsorokat hallgatok a rádión és nézek a televízión. Amikor úgy éreztem, hogy ezek veszélybe kerülhetnek, hogy valaki el akarja venni tőlem, akkor kezdtem el foggal-körömmel küzdeni, harcolni a nyelvemért és a nemzetemért. Most már eljutottam addig, hogy a magyar himnuszt tartom a sajátomnak, de melldöngetős díszmagyar sohasem leszek.
Lehet, hogy a dalmát tengerpart után is csak azért sóvárgom, mert amikor oda jártam, akkor még fiatal voltam és gondtalan? És Szlovéniába is csak az emlékeim miatt szeretnék még egyszer visszatérni? Nem tudom. De azok az utazások, azok a nyarak és telek megvoltak nekünk, és nem kaptunk helyettük semmit. Mesélnék én szívesen valamilyen egzotikus távoli országról is, ha eljutottam volna valamelyikbe. Mire a magam ura lettem, és elegendő pénzt is kerestem volna, addigra bezártak minket egy mindinkább szűkülő ketrecbe. Igaz, most már valamennyire kitárult az ajtó, de még annyi minden hiányzik…
Erről jut eszembe: 57-est már régóta lehet kapni (mégsem szoktam vissza a dohányzásra), a piacon árulnak Volim te és Samo ti csokoládét, az egyik üzletben Ki-Ki cukorkát is láttam, de hol van a Moto-keksz? Ha valaki valahol hozzájut, szóljon nekem is!

Közeledik november 29-e, országunk egykor egyik legfontosabb ünnepe, amit már nem ünnepelünk. Kíváncsiak voltunk, vajon az emberek hogyan gondolnak arra az országra, amit anno ezen a napon hoztak létre, és amit az elmúlt években minden baj okozójaként festettek le…

Nemes Miklós (74 éves nyugdíjas): Az akkori életszínvonal a többi szocialista országhoz képest nálunk igen magas volt. Jugoszlávia a második világháborúban ütközőpont volt a nagyhatalmak között. Tito politikájának köszönhetően álltunk a jó oldalra. Nagy ember volt, de megbocsáthatatlan bűne, hogy nem termelt ki politikai utódokat. Az 1974-es új alkotmánnyal gazdaságilag összeláncolta a köztársaságokat, de politikailag nem. Úgy gondolta, hogy ha a köztársaságok termelését és gazdaságát egymástól függővé teszi, senki nem meri majd megkockáztatni a kiválást. Minden beszédében emlegette: Tartsatok össze! Összetartva ez egy érdemes ország, szétesve semmit sem ér. Igaza volt. Abban az időben még nem volt arról szó, hogy ki milyen nemzetiségű. Mindannyian jugoszlávok voltunk.
Meg kell nézni, hogy életében kik voltak a vendégei, és hogy kik jöttek el a temetésére. Százhuszonöt ország képviselője jelent meg, hogy kifejezze részvétét. Akkor és ott befejeződött Jugoszlávia történelme. Nekünk, öregeknek legalább vannak szép emlékeink, a fiatalokat azonban nagyon sajnálom. Nagyon nehéz helyzetben vannak, nem szeretnék a helyükben lenni, és azon sem csodálkozom, hogy annyian el akarnak menni innen. Megértem őket.

Pálics Márta (a Magyar Szó vasárnapi számának szerkesztője): Az utóbbi néhány év gyalázkodásai ellenére szerintem az emberekben, legalábbis azokban, akik tudnak gondolkodni, és emlékeznek arra, hogy hogyan éltek a régi nagy Jugoszláviában, azokban kellemes emlékek élnek arról az időszakról. A sors iróniája, hogy közben végig ünnepeltük november 29-ét, és csak most fog megszűnni. Nekem személy szerin igenis hiányzik az az ország, hogy lehetett utazni, és az ember büszke lehetett az útlevelére, mégha elcsépeltnek tűnhet is ez az érvelés. Óriási élmény volt számomra, amikor Egyiptomban kiderült, hogy jugoszláv vagyok, akkor rögtön kedvesen megjegyezték: “Á, Jugoszlávia, Tito-Nasszer!”, és még egy baráti ölelést is kaptam. Az én nemzedékem véleményem szerint valóban a testvériség-egység eszméjében élt. Otthon éreztem magam az akkori Jugoszlávia minden tagköztársaságában, bár még ma sem értem, hogy értettem meg a dalmátokat, amikor először nyaraltam Dalmáciában. Vajdasági magyarként megőrizhettük szokásainkat és vallásunkat a nagy kommunizmus idején is, és sokkal inkább tudtunk az akkori Jugoszláviához lojálisak lenni. A fiataloknak volt perspektívájuk, tudták, hogy ha befejezik az iskolát, akkor találnak munkahelyet és szép lassan kialakíthatják önálló egzisztenciájukat. Létezett egyféle szociális biztonság, amiről sajnos ma már nem beszélhetünk.

Takács László (29 éves diplomás magyartanár): Édesanyámmal néztük ugyan a tévében Tito temetését, de én nem éreztem ennek a jelentőségét. Anyám érezte a súlyát, és én csak rajta láttam, hogy itt valami nagyon komoly dolog történt, ezért voltam megijedve. Akkoriban jól éltünk, a nép a jó fizetésekkel jól volt lakatva, a nemzeti indulatokat ezzel teljesen lecsillapították, mindenki szépen élt egymás mellett. Azután pont úgy dúlták szét az országot, hogy az emberek egészséges nacionalizmusát túlfűtötték. Nem volt tökéletes a rendszer, de ha maradtál átlagpolgár, ha bizonyos keretek között mozogtál, akkor jól éltél. Nagyon örülök, hogy egy gazdag szellemi közegben nőttem föl. Úgy éreztem, hogy nagyon tágak itt a lehetőségek. Ma már nyoma sincs ennek. Generációm fiatalságát derékba törték a háborúk, sokan külföldre emigráltak.

Kovács Andrea (20 éves egyetemista): Általános iskolában a földrajztanárnőm mindig azt mondta, hogy Isten örömében teremtette Jugoszláviát, mert ennek a kis országnak mindene megvan: tegerpartja, hegysége, síksága. A szüleim elég jól kerestek, megkaptam mindent, még mielőtt megkívántam volna. Azután ez megváltozott, egyre többször előfordult, hogy kértem valamit, és ők arra kértek, várjak egy kicsit, mert most nincs rá pénz. Számomra szinte hihetetlen, hogy a szüleim teljesen önerőből házat építettek, földeket, autót vettek. A támogatásuk nélkül én még az egyetemet sem tudnám befejezni, de ha a diplomámmal találok is majd munkát, nem hiszem hogy valaha is keresek majd annyit, hogy abból házat építsek. Nem mondom, hogy politikailag tökéletes volt az akkori Jugoszlávia, de amiben fölnőttem, az sem tetszett. Tavaly Horvátorországban nyaraltam, ahonnan Szlovéniába is átruccantunk, természetesen magyar útlevéllel. Akkor kezdtem érteni, miről beszélt a földrajztanárnőm…

Drazen (horvátországi kamionsofőr, akivel véletlenül találkoztam): Jobb volt akkor mindenkinek. Mire volt jó ez a sok háború, a rengeteg halott? Mintha most jobb lenne az utódállamoknak. Nem boldogulunk mi egymás nélkül, jobb lenne ezt mielőbb belátnunk. A múltat nem lehet megváltoztatni, de teljesen fölösleges volt a sok öldöklés, hiszen békésen is szétválhattunk volna. A gyerekeink, de legkésőbb az unokáink már egy egységes Európában fognak élni, és értetlenül csóválják majd a fejüket történelemórán, amikor a délszláv-háborúkról tanulnak.

Lučić Viktor (a zentai Mojo Club tulajdonosa): Mint minden ember, akkor mi normális körülmények között éltünk. Azonban őszintén szólva attól a jugonosztalgiától, amit most egyes médiumok preferálnak, az undor fog el. Mert ugyanazok a médiumok fosztottak meg tőle, amelyek most nagyban sugározzák a horvát és bosnyák zenét. Nem beszélve arról, hogy e jelenség csakis itt, nálunk tapasztalható, a többi egykori tagköztársaságban nem. Én azt az országot, igaz gombóccal a torkomban, de eltemettem. Nosztalgiát utoljára 1992-1993-ban éreztem, amikor a média mindenáron el akarta velünk felejtetni azt, ami volt, amikor elutasították a régi Jugoszláviát, és tilos volt pozitív módon írni róla.
Igazság szerint ma már undorodok ettől a nosztalgia-őrülettől, most mindenki ezt forszírozza itt, Szerbiában. Mit nosztalgiáznak most, amikor már mindenki elszökött Szerbiától? Akkor kellett volna ezzel foglalkozni, amikor tilos volt, amikor az előző rendszer el akarta velünk hitetni, hogy az rossz volt. Akkor miért nem nosztalgiázott senki? Most már nosztalgiázhatunk, mikor itt ragadtunk, ebben a kis országban, ahonnan az évek során rengetegen elmenekültek. Képmutatás most nosztalgiázni valami után, aminek a szétzilálására háborút indítottak tíz évvel ezelőtt.

Munkatársak:
   Danyi Szilvia
   Lukács Melinda
   Horváth Zsolt – Tádé

Vissza a kezdőlapra