Egy pofon
A napokban felhívott a fiam és közölte velem, hogy megverték. Barátjával üldögélt egy padon, kezében tartott némi pénzt, aprópénzt. Melléje állt egy gyerek, aki ellenvetést nem tűrő hangon követelte tőle a bankókat. Ő ellenszegült, a gyerek lekevert neki egy pofont, ő visszaütött, erre még tizen megjelentek, s rugdosni kezdték, kiverték a fogait...
Emlékszem, annak idején én is kaptam
egy pofont Újvidék főterén. Fefivel, Fehér Ferenc fiával voltam (már régen
nem láttam, úgy hallottam, hogy valahol az Egyesült Államokban kószál),
amikor hozzám lépett egy betyár, s egy dinárt követelt tőlem. Azt válaszoltam
neki, hogy nincs, erre egy hatalmas pofont kaptam. Fefi ismerte, s rászólt,
hogy hagyjon békén, így a srác visszament a Miletić-szoborhoz társai közé,
így fogaim épen maradtak. Ők is voltak vagy tizen.
Abban az időben, a hetvenes évek
elején különböző bandák garázdálkodtak Újvidéken. Minden városrésznek volt
bandája. Jómagam a Satelit nevű városrészből költöztem a Heréskertbe, s
ott szinte élni sem tudtam egy kisebb bandától, mert szüntelenül a sarkamban
voltak, követelőztek, s veréssel fenyegetődztek. Végül már annyira erőszakosak
lettek, hogy tőlem s Robi barátomtól, aki velem együtt költözött a Telepről
a Heréskertbe, pénzt vettek el erőszakosan. Robinak már akkor voltak jó
kapcsolatai, s a számomra is jól ismert telepi fenegyerekeket, Barna Tibit
és társait “alkalmazta” védelemként. Egy napon el is végezték a “munkát”,
s azután a heréskerti srácok igen előzékenyek lettek, előre köszöntek,
sőt szükség esetén szolgáltatásaikat is felajánlották. Elmondhatom, hogy
soha nem éltünk vele.
A mi bandáink, és a mai bandák között
– függetlenül attól, hogy egyes iskolaigazgatók és politikusok ezt nem
akarják bevallani –, óriási a különbség. Mert annak idején az egymás közti
pofozkodásoknak, leszámolásoknak – legalább is én úgy éreztem, márpedig
jómagam szenvedő alanya voltam, és ezt hitelesen mondhatom – nem volt nemzeti
színezete. Sőt határozottan tudom, hogy ezek közül a bandák közül több
is többnemezetiségű, mondhatnám így is, hogy multikulturális volt. Ők voltak
a multikulturalista terrorizmus elődjei!
Azóta változott a világ. Polarizálódott.
Ma a szerb veri a magyart, vagy
ritkább esetben fordítva.
Napi sajtónk arról számol be, hogy
hol Szabadkán, hol Becskereken, hol máshol nemzeti alapon bántalmazták
egymást az iskolások. S ez úgy néz ki, hogy szinte minden esetben több
szerb ver egy magyart.
Mi ennek a magyarázata? Hogyan nőtte
ki magát egy, mondjuk pozitív verekedés egy fasiszta, nemzetgyűlölő ütlegelésig?
Manapság a háborúk hozta újabbkori
betelepítés és az iskolai tankönyvek megtették a magukét. A
horvátországi és boszniai háborús övezetekből több százezer menekült (csak
Újvidéken százezernyi) telepedett át a Vajdaságba. Érthető okokból szinte
valamennyien úgy, hogy mindenkit gyűlölve, aki nem az ő anyanyelvükön szólal
meg. Az idegengyűlöletet a miloševići rezsim is előszeretettel ápolta,
így többszáz ezernyi szülő nevelte ilyen szellemben gyerekét. Itt, a Vajdaságban
is, már mint menekültek. S amikor néhány évvel ezelőtt (bevallom, hogy
egy-két éve már nem kísérem figyelemmel) a kisiskolások természetkönyvét
fellapoztam, a vajdasági magyarokról csupán két sornyi szöveget olvashattam,
az egyik mondatban annyi állt, hogy itt is élnek magyarok, a másikban pedig
az, hogy a második világháborúban ezek a magyarok a fasiszták oldalán álltak.
Mellesleg ezek a tankönyvek az albánokról sem festettek szebb képet, a
többi kisebbségről pedig szinte nem is szóltak.
A nyolcvanas évek derekán született
gyerekek sajnos ilyen milliőben nőttek fel, párosult ehhez a szegénység,
a nincstelenség, amikor szüleiket heteken, hónapokon át szinte nem láthatták,
mivel azzal voltak elfoglalva, hogy a betévő falatot, az iskolai tankönyveket,
füzeteket, a felöltőt tizenvalahány órás munkával biztosítsák.
Ilyen körülmények között mi mást
várunk, mint azt, hogy amit a szülők nem tudtak, nem tudnak rendezni, azt
a gyerekek próbálják megtenni. Persze nagyon sok szülő azt gondolja, hogy
ha gyerekének mobiltelefont vagy többszáz márkás tornacipőt juttat, busás
zsebpénzt ad, ezzel pótolni tudja a szülői szeretetet. A gyerek ilyenkor
nagyon boldog, ám lelke üres marad, s csupán a komputerjátékok vagy rosszabb
esetben a különböző kábítószerek világában találja meg a boldogulást.
Meg az utcai verekedésekben.
Vissza a kezdőlapra