Előzetes a vajdasági Képes Ifjúság 2001. október 10-i számából

Lakatos Mihály
Pannónia arca felderül
(Részletek a Makropolisz-sorozatból)

A CSÁSZÁR ÉS AZ ARATÁS

Marcus Aurelius kíséretével egy búzaföld mellett halad el, amikor arató férfiakra és asszonyokra lesz figyelmes. A vágy, mely napok óta kínozza, hirtelen fokozott erővel uralkodik el rajta. Leugrik a lováról, a legközelebbi aratóhoz lép és kiveszi kezéből a sarlót. Mintha ördögöt látna, iszkol el a cserzett arcú földműves, hogy elrejtőzzön a búzatengerben.

A császár nevet.

A gömbölyűre koptatott sarlónyél engedelmesen simul a tenyerébe. Ujjaiban kéjes bizsergés. HHatározott mozdulattal dönti meg a nyalábot. Adrenalin-szintje a pacsirtával parolázik.

– Caesar, az isten szerelmére, ne!! – érkezik lihegve a praetorianusok parancsnoka.

Az erőteljes vágómozdulat megtorpan és elporlad a levegőben.

– Miért ne? – kérdezi a kielégületlenségtől dühös ábrázattal.

– Felséged a világ ura, az istenekkel egyenrangú! – hadarja a parancsnok a hivatalbeli kötelességmulasztás sápadtságával az arcán. – Az embereknek lehetnek isteni vonásai, az isteneknek emberi vonásai nem!

Marcus Aurelius aznap este az alábbiakat írta naplójába: “Fiam, mielőtt császár leszel, tudnod kell: uralkodhatsz Róma és az egész világ fölött, az aratás öröme a legkisebb porfészek legutolsó földművesét is jobban megilleti, mint téged!”

ÖNZETLEN ISTENEK

Az írás nem egyszerűen a gondolatok empirikus megjelenítésének módja. Isteni eredete kétségbevonhatatlan. Akárcsak az író ember mivolta. Az írás az isteni szándék megnyilatkozása.
De az istenek nem önzők. Bár a tartalmat saját privilégiumuknak tekintik, a formát nagyvonalúan az emberekre bízták. Ezért az írás immanensen tartalmaz valamit a világ különböző népeinek lényegiségéből.

A nyugati kereszténység írásjelei egyszerűek, szikárak, egymás kezét fogják katonás rendben, kevesebb hitről, több rációról tanúskodnak.

A keleti kereszténység cirill betűi díszesek, gömbölyűek, akárcsak sokkupolás templomaik, minden írásjelnek külön egyénisége van, több bennük a hit, mint a ráció, de érzelmeikhez az idegen ugyanolyan nehezen férkőzhet hozzá, mint ikonjaik kétdimenziós alakjaiéhoz.

A nagy műgonddal felcicomázott gyönyörű kínai írásjelek elkápráztatják a szemet. Akárcsak cifra pagodáik. Mintha hálateli szívvel, de túlzott buzgalommal készített ajándékok lennének az istenek számára, akiknek a létezéséről amúgy nincsenek meggyőződve.

Az arabok írását szemlélve, az egymáshoz nem kapcsolódó betűk lecsüngő szárairól, rögtön egy evezősgálya jut az ember eszébe. A betűk fölötti-alatti apró pontocskák a forró arab éjszakák csillagai. Hiába díszesek, hiába kunkorodnak jobbra-balra, mégis a rendezettség benyomását keltik. Évezredek óta tartó dermedt változatlanságot sugallnak, mintha a Korán hozta volna létre őket és nem ők a Koránt. Nem mellékes, hogy keletről indulnak és nyugat felé tartanak, mintha a mórok ösztönös vonzódását kívánnák jelezni a mégis leginkább ellenségesnek tekintett nyugati kultúra felé.

Hátradőlt a székén, elolvasta amit írt és azon tűnődött, hogy ez most az Ex libris rovat olvasottságát növelni fogja-e avagy csökkenteni...

NÉGYSZÖGLETŰ TEREINK

Sörét az asztalon hagyva a negyedosztályú söröző nyolcadosztályú vécéjébe ment. A szűk, téglalap alakú helyiségben tolongtak a férfiak és sorba kellett állnia, hogy a húgy- és vízköves piszoároltár elé járulhasson.

 – A vörösbor és a fehérbor után egyaránt fehéret pisilünk – emelte fel jelentőségteljesen a mutatóujját egy részeg hajnalon a főszerkesztő. – Ergo: érdemesebb pénzt adni a vörösborért, mert abból a miénk marad valami.

A sör utáni vizelet tiszta és átlátszó. És úgy tör elő, mint szénsavas ásványvíz a szódavizes palackból. Alighogy begombolkozott, máris érezni vélte a következő turnus nem kevésbé kéjdús ígéretét. De nem ábrándozhatott sokáig, mert egy türelmetlen könyök sürgető csapást mért a veséjére.

A mosdókagyló fölötti félvak tükörből homályos, kidülledt szempár nézett vissza rá. Mosolyogni próbált, de vonásai a részegség jellegzetes koreográfiája szerint mozdultak el, ezért inkább abbahagyta. Ebből is látható, hogy a részeg embernek is van méltósága.

Visszatérve elégedetten állapította meg, hogy asztalánál nem ül senki, félbehagyott söre érintetlen. Meghatódott. Az Európában, ahová a (pénz által) kiválasztott kevesek járnak, ez természetes. Itt, a negyedosztályú lokál negyedosztályú vendégei részéről egy ilyen gesztus a legmélyebb emberség és kölcsönös tisztelet parádés megnyilvánulása.

Ezek itt körös-körül mind szabad emberek, a kötelező jó hírnév és választékos modor ballasztja nélkül. Most már ő is szabad ember. Munkanélküli. (A rovatvezetést két okból sem tartotta munkának: 1. élvezte 2. nem lehet megélni belőle. Vajon, Nicola Niccoli is munkanélkülinek tartotta magát?) Szabadon csellenghetne az utcákon, tereken, a környező erdőkben, mégis legszívesebben a szobájában vagy a sörözőben kuksol.

Tényleg, miért van az, hogy a végtelen fizikai térből kiszabdalt négyszögletű tereinkben érezzük biztonságban magunk? Ideig-óráig kimerészkedünk a bizonytalan körvonalú terekre, végtelen utcákra, de igazán nyugodtak csak akkor vagyunk, ha kattant mögöttünk az ajtó kilincse. Letesszük a táskát, kabátot és megkönnyebbülten felszusszanunk.

És miért éppen négyszögletűek, holott háromszög, hatszög, netán kör alakúak is lehetnének ?!

Szülőszoba.
Óvoda.
Iskola.
Ház.
Munkahely.
Koporsó.
Ki döntött így, mikor és miért?
 

Vissza a kezdőlapra