Előzetes a vajdasági Képes Ifjúság 2001. október 10-i számából

MARISKÁÉK MULTIMÉDIÁJA

Örkény István: Tóték
Népszínház, Szabadka
Szereplők: Kovács Frigyes, Vicei Natália, Körmöci Petronella, Szloboda Tibor, Mess Attila, Katkó Ferenc, Pesitz Mónika, Szilágyi Nándor, Ralbovszki Csaba, Gabrić Nikola
Díszlet: Znamenák István
Jelmez: Cselényi Nóra
Zene: Kucsera Géza
Rendezőasszisztens: Katkó Ferenc
Rendezte: Znamenák István

A proszcénium szépen körbelambériázva, odabe’ a Tót család idillje: Lajosom, Mariskám és Ágika, a lányuk. Fáin zsánerkép zöld kredenccel. Innen indul és ide tér vissza a Tót család, miután kiküszöbölt minden zavaró tényezőt. A háború is ezek közé sorolható, Gyula fiuk a fronton, mégsem szúr szemet, hogy valaki hiányozna a családi fotóról. Amíg Lajosom tiszteletet parancsoló tűzoltósisakjában kedvenc karszékében terpeszkedhet, nincs ami a világot kifordíthatná a négy sarkából, minden a helyén van, még Gyula is a fronton.

Így építkezik a szöveg, s ekként indul a szabadkai Tóték is. A továbbiakban azonban e kettő elválik egymástól, elválnak egymástól a hallottak és a látottak, s míg fülünk Örkény jól ismert szövegét hallgatja, szemünk egy egészen másik Tótékat lát. És ez nagyon-nagyon jó is lett volna így, ha ezt a másik Tótékat is a rendező, nem pedig a kiegyenlítetlen színpadi erőviszonyok formálják. Vagy ha a rendező, látván, hogy a dolgok maguktól alakulnak, rábízta volna az irányítást az erőviszonyok természetes áramára és a színészek intuíciójára. Ehelyett hol kötőféket kanyarított színészei nyakába, hol mankót adott hónuk alá, mindkét esetben a már messze járó szövegből kanyarítva, miáltal minden figyelmet a tartalom és a saját értelmezése közti szakadékra irányított.

Znamenák rendezésének a legnagyobb pozitívuma, hogy a darab politikai vonulatának (a kisember az elnyomók ellen) kidomborítása helyett inkább a szöveg “lassú víz partot mos” gondolatiságát célozta meg, ezáltal elkerülve sok otromba aktualizálást, nyers általánosítást. Csak hát a fentebb leírt szakadék elnyelte a darabot. Derítsük fel a partjait.

Egyrészt itt egy frappáns, pergő szöveg, sok elgondolkodtató mondattal, egy családról, ahová egy nap betoppan AZ őrnagy, frontszolgálatos fiuk felettese (tömörítek, kihagyok). Ez az őrnagy aztán, lassacskán felocsúdva idegkimerültségéből, a Gyula fiú ottani életkörülményeinek jobbításáról tett ígéretekkel zsarolja a családot, mígnem azok ezt megelégelik, s az őrnagyot elteszik láb alól. A gyilkos szerszámot Tót kezeli, beteljesítve kettős szerepét: a családfőét, aki felelős a ház nyugalmáért, és az első számú ellenállóét, aki legelőbb elégelte meg a tirannust. Mariska és Ágika pedig asszisztál.
A szabadkai Tóték-előadás viszont egészen más mese. A család szíve nem Tót (Kovács Frigyes), hanem Mariska (Vicei Natália). Míg az eredeti Tót maga az elégedett, szuszogó nyugalom, addig Kovács Frigyes figurája sokkal árnyaltabb: csak látszólag tiszteletet parancsoló és méltóságteljes, igazából mélyen szorong. A családi idill tehát nem Tót nyugalmának övezete, hanem Tót nyugalmi övezete, ahol biztonságban érezheti magát. Ezt a bázist az örökké tevékeny Mariska tartja fenn, az ő nyughatatlansága szavatolja a nyugalmat. (folyt. köv.)

*** Három órán át Vicei Natália a színész: odaadás, alázat, fegyelem, összpontosítás, munka, munka, munka és folyamatos, átütő színpadi jelenlét. *** (az előzőek folytatása) Ha már egyszer úgy alakult, hogy Mariska a család és az előadás lelke, ami szép és működik, akkor talán másként kellett volna felvezetni a végét. Egyáltalán: fel kellett volna vezetni a végét. Ugyanis ez a Tót nem gyilkol. Na persze, vannak szövegszerű utalások korábbi szeszélyeire, de azok ebben az előadásban egyszerűen összeegyeztethetetlenek a figurával. Ezzel szemben elfáradása, menekülése, rejtőzése itt jelleméből következik, nem pedig a terror következménye. Mert nincs terror, illetve csak annyiban, amennyiben egy szeszélyes gyermekre vagy kívánós betegre rámondjuk, hogy terrorizálja környezetét. Ez az Őrnagy (Szloboda Tibor) ugyanis nem hideg zsarnok, hanem egy elgyötört idegzetű katona. Mindenekelőtt katona, azaz szerep, amely kötelezi, s amely külsőségeivel (nagyrészt) megóvja a lelkében tátongó űrtől. Közönségétől (katonáitól) eltávolodva, a falusi tétlenségben aztán éppen ezt az űrt igyekszik jóllakatni a monomániás dobozolással. Ebben az előadásban nem veszélyes. Veszélyesebbek – legalábbis Tótra nézve – azok az emberi változások, amelyeket ottlétével előidéz. A plébános (Katkó Ferenc) veszettül edz, közben oroszul tanul, és sóvárog, hogy részese legyen a történelmi eseményeknek. Ágika, Tóték lánya (Körmöci Petronella) egyre nőiesebb, és sóvárog, hogy az Őrnagyé legyen. Míg az Őrnagy csupán formálisan bontja meg az idillt, ezek az új kívánságok már alapjaiban kezdik ki. A falu megbecsülése és családja szeretete tartja össze Tótot, ezért lánya egyre gyakoribb visszaszólásai és a tisztelendő minden érzékenységet és megértést nélkülöző reakciója Tót panaszaira megingathatják, akár romba is dönthetik magánvilágát. És ekkor gyilkol–na. Mert sajnos a rendező ezt a szemünk előtt kibontakozó szálat elvarratlan hagyta. Ha Mariska gyilkolna, érteném. Ha Ágika, azt is érteném. Ha a Postás (Mess Attila), Gizi Gézáné (Pesitz Mónika) vagy a militarista tisztelendő, még azt is érteném. De hogy éppen Tót? Más megközelítésből viszont: ha Szloboda nem indít ilyen erőteljesen, többet tartalékol, s a család elcsigázódásával fordított arányosságban még fokozza őrületét, indokolt lenne az Őrnagy halála. Bár annak nemcsak indokoltnak, hanem egyenesen kiérdemeltnek kell lennie. És a természetes morális felháborodáson innen, azaz az előadás szintjén nem szabadna megválaszolatlannak maradnia a kérdésnek, egyáltalán, nem szabadna felvetődnie a kérdésnek: miért is ölték meg ezt a szerencsétlent?

bakos

Vissza a kezdőlapra