Előzetes a vajdasági Képes Ifjúság 2001. október 10-i számából

 
A játék, mint a szellemi élet része

Beszélgetés Léner Péterrel, a budapesti József Attila Színház igazgatójával

A budapesti József Attila Színház egyike azoknak az intézményeknek, melyben hagyománya van a drámaíróversenyek megszervezésének. Tavaly például határon túli (erdélyi, kárpátaljai és vajdasági) magyar szerzők kaptak lehetőséget, hogy megtapasztalják azt a nem mindennapi élményt, melyet egy ilyen megmérettetés kínál. S ha már a József Attila Színház odafigyel a határon túliakra, talán nem meglepő, hogy mi is nagyobb érdeklődéssel követjük ténykedését, mint más anyaországi színházakét. Így az idén például arra figyeltünk fel, hogy ami tavaly felkeltette figyelmünket, az idén -- elmaradt. A József Attilában az idén nem tartották meg a drámaíró versenyt. Hogy miért, arról -- s még számos más dologról -- Léner Péter, a színház igazgatója számol be a Képes Ifi olvasóinak.

-- A drámaíró verseny az idén pénzhiány miatt maradt el. A naptári évben két bemutatót tartunk, ami a szokásosnál is jobban megterhel bennünket. Október 6-án tartjuk az első bemutatót. Fenyő Miklós és Tasnádi István: Made in Hungária című musicaljét adja elő a társulat. Alig egy héttel később lesz A bolond lány prömierje. Ez az egy hét különbség nagy anyagi terhet jelent, s egész egyszerűen nem maradt pénzünk a drámaíró versenyre. Remélem, hogy ez nem a hagyomány megszűnését jelenti, annál is inkább, mert más színházak -- többek között az Újvidéki Színház -- szerveztek hasonló jellegű rendezvényt. Ígérem, jövőre ismét megtartjuk mi is a versenyt.

-- A színház előtt sétálva láttam, hogy műsorra tűznek vígjáték-pályázatra íródott darabokat is. Ez egy újabb versenyeztető forma. Egyáltalán: miért van szükség arra, hogy az írókat így ösztönözzék?

-- Mind a drámaírói versenynek, mind a vígjáték-pályázatnak az a célja, hogy jelezze: a színház alapvetően saját kortárs szövegére építi ténykedését. A néző alapvetően önmagát akarja látni a nézőtéren és önmagát a legegyszerűbben úgy látja, ha olyan embereket lát, mint amilyen ő maga. Ez persze leegyszerűsített, túlteoretizált kiindulópont, de valamilyen módon mégis igaz. Az mindenképpen igaz, hogy a színház alapja a kortárs szöveg. A drámaíró verseny lényegében egy játék. Annál nem több, de a játék nagyon komoly része az emberi életnek, az ember szellemi életének. Ami azt jelenti, hogy ezzel a játékkal akarjuk felhívni a figyelmet mindarra, amiről eddig beszéltem. Hogy ez az elgondolás nem téves, azt bizonyítja, hogy a magyar irodalom legjelentősebb képviselői is részt vettek a drámaíró versenyeinken az elmúlt tíz évben. A vígjáték-pályázat végső célja ugyanaz, azonban ott magas színvonalú, adott esetben kiemelkedő színdarabokat várunk. Az a célunk, hogy ezeket a darabokat be is mutassuk. Tovább lépve, annak is örülök, ha a pályázati anyagok között van olyan darab, amely ugyan nekünk íródott, mi azonban nem mutatjuk be, de más színházak műsorra tűzik.

-- Ezek szerint ösztönözni kell az író embereket, hogy színpadra állítható dolgokat írjanak...?

-- Az írók maguktól is írnak színházi darabokat, de például a vígjáték-pályázat első díja 800 000 forint volt. Ez elég sok pénz. Másfelől viszont a színház szavatolja, hogy bemutatja a legjobbnak ítélt darabot. Ez elég stimulálóan hat prominens írókra is.

-- A repertoárról szólva: nemcsak két bemutató várható...

-- Ez az évad nagyon mozgalmasnak ígérkezik. Fenyő Miklós és Tasnádi István új musicalje valójában Fenyő Miklós életének arra a korszakára épül, amikor megalakította a Hungária együttest, amikor családjával a disszidens létből visszaköltözött Magyarországra, s hozta magával a rock'n'rollt, ami akkoriban még afféle lázító, imperialista valami volt, de ez nem zavarta a fiatalokat abban, hogy imádják az új zenét... Fenyő Miklós életének erre a korszakára, régi és új dalaira építette Tasnádi István a szövegkönyvet. A darabot Méhes László állítja színpadra. Ugyanakkor párhuzamosan folynak A bolond lány próbái is. Marcel Achard darabját Koltai Róbert rendezi, október 13-án lesz a bemutató. Nagyon érdekes, hogy az igazi, jó darabok mindig aktuálisak. A bolond lányt most újraolvasva kiderül, hogy ez valójában nemcsak egy nagyon előkelő, magas színvonalú francia szellemesség és szórakoztatás, hanem nagyon aktuálisan szól a politika és az igazság összefonódásáról, arról, hogy kinek mennyi joga van az életben...
A vígjáték-pályázatunknak két első díjazottja volt Szilágyi Andor és Horváth Péter. Úgy döntöttünk, januárban bemutatjuk Szilágyi Andor győztes pályaművét, az Elő a medvével, gyalog, avagy Hej pógárok, pógárok című, nagyon szellemes, a magyar drámairodalom, vígjátékirodalom múltjához kapcsolódó stiláris bravúrt, amely egyfelől egy stílusmutatvány, másfelől pedig vadul és szellemesen aktuális szatíra. Utolsó bemutatónk a  Léni néni lesz, melyben Koltai Róbert és Kern András játszik. A nagyszínpadi programunk ennyi, de ennél jóval sűrűbb a Gaál Erzsébet Stúdió-beli program, ahol mindenképpen bemutatjuk Mrozek Emigránsait és Csehov Manóját, de az sem kizárt, hogy a vígjáték-pályázat egy nem díjazott, fiatalokról szóló műve is színre kerül.

-- Gyakorta hangoztatott tétel, hogy a színháznak nemcsak szórakoztató, hanem szókimondó, tükröt tartó feladata is van, különösen akkor, ha a társadalomban bizonyos korlátozások tapasztalhatóak. A magyar társadalom már egy évtizede túl van a rendszerváltáson, ami Vajdaságban, Szerbiában még mindig csak a kezdeti fázisban van. Önök már megtapasztalták, hogy a rendszerváltás után mi a színház feladata...

-- Ez egy nagyon komoly és fontos kérdés, amiről sokat lehetne gondolkodni, beszélgetni. Beszélhetne erről a színész, a közönség, a szociológus, a történész... Ez az a téma, amiről valóban érdemes szólni. Nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás előtt a színház általános (mondhatnánk: klasszikus) funkciói (szórakoztató, nevelő, művelő) mellett még valami mást is csinált. Ez különösen Közép-Európára érvényes, de hangsúlyozom, hogy nemcsak a szocializmus korszakában. A színház egyszer a függetlenség, másszor a szabadság, aztán a nyelv érdekében ténykedett -- mindig volt valami bajunk, ami ellen harcolni kellett, s a színház a maga progresszivitásával ebben mindig nagyon aktívan részt vett. Az előző rendszerben a színházak, a drámaírók kitaláltak különböző kódokat, különböző jeleket, melyeken kereszül üzenni lehetett az igazságot. Nem kimondani, deklarálni az igazságot, hanem üzenni azt. Ez egy speciális dramaturgiát hozott létre, és természetesen voltak olyan művek is, melyek már nemcsak jeleket közvetítettek, hanem valóságos módon is reprodukálni tudták (vagy merték) a valóságot. Itt, most új világ van, majdnem mindig kimondhatjuk, amit akarunk. A “majdnem” arra vonatkozik, hogy agyunkban, idegrendszerünkben mindig van egy blokkoló gát, ami miatt az ember itt sem vált igazán polgárrá. A polgárrá váláshoz idő kell, valószínűleg új generációk kellenek, s valószínűleg szükség van a történelem alakító erejére is. Az azonban biztos, hogy a színház funkciója megváltozott. A szórakoztatás előtérbe került, de ez nem szabad, hogy a színház életfelmutató, életvitatkozó funkcióját és lehetőségét korlátozza, ne adj' Isten, megszüntesse.

Mihájlovits Klára

Vissza a kezdőlapra