Előzetes a vajdasági Képes Ifjúság 2001. október 10-i számából

 
Kanizsára kifejezetten rossz hangulatban érkeztem. Miután a népkerti szabadtéri zenét lekéstem, kedvetlenül sétáltam el a borongós, ősziesnél is ősziesebb késődélutánon a Tisza-partra. A strandon már a nyomai is eltüntek a nyárnak; a néhány napja még a fürdőzőktől zajos délutánok s a szórakoztatóipar ritmusaitól hangos éjszakák helyett most csönd és mozdulatlanság fogadott. Szinte meglepett, hogy van valami – a lassan hömpölygő folyó –, ami megtöri ezt a dermedtséget. A Tisza, mintha nem is vett volna tudomást a körülötte történt nagy változásokról, rendületlen nyugalommal végezte a dolgát. Ez volt az első jó jel…

Nem vagyok zeneértő ember, ezt mindjárt a beszámolóm elején szeretném leszögezni, sőt zenehallgatónak is alig lennék nevezhető, abban az értelemben legalábbis, hogy nem szeretek leülni a szobában és magnóról vagy CD-ről zenét hallgatni (azt meg, hogy háttérzörejként a rádió szóljon, még kevésbé viselem el). Viszont élőzene-kedvelő nagyon is vagyok: a kanizsai Jazz, improvizatív zene… fesztivált 1995 óta egyszer sem mulasztottam el meglátogatni, és olykor éppen ez a fesztivál segített hozzá, hogy a belső dermedtségem megtörjön: a fesztivál volt az a folyó, amely életet vitt elhalni látszó belső tájaimra. Most is abban reménykedtem hát, hogy borúlátásom csillapodik, és a szabadzene feloldja bennem a levertséget, a lelki görcsöket. Erre azonban még semmi sem utalt akkor, amikor ott álltam a mozi előcsarnokában az esti első zenekarra, az alkalmi összeállítású Grencsó Trióra várva.
Néhány perccel később azután fújni kezdte szaxofonját Grencsó István, én pedig megnyugodva vettem észre, hogy lassan kezdek a semmi-nem-érdekel kínzó állapotából kifelé, a zenére hangolódni (noha az első taktusoknál csalódottan hallottam, hogy némi elektronikai trükk is van a dologban, vagyis, hogy a szaxofonhoz egy kis visszhang-effektus párosul). Grencsó játékát Benkő Róbert kísérte nagybőgőn; illetve ezt nem helyes így mondani, hogy “kísérte”, ugyanis kettejük játékában nem egy alá- vagy fölérendeltségi viszony, vagyis nem egyfajta kettéváltság érvényesült, ahol valamelyikük is támogatásra, kíséretre szorulna. És ez az egyik legszebb tapasztalat számomra a szabadzenében, a szabad improvizációban: itt a hangszerek, a szólamok, a hangzások a maguk teljességében párosulnak, társulnak, barátkoznak, nincs tehát kitüntetett vagy erősebb köztük, s a kompozíció rendje szabad. A magyar jazzben Szabados György volt az, aki megteremtette az alapjait a szabadzenének, ennek a sajátos magyar elemekkel kialakított free-jazznek, és számos kiváló magyar jazz-zenész éppen az ő nagyszabású zenekarában, a Magyar Királyi Udvari Zenekarban kezdte pályáját. Grencsó István szintén ebben a műhelyben, a MAKUZ-ban szerezte meg saját muzsikájának alapjait, ahogyan a másik kiváló szaxofonos, Dresch Dudás Mihály is (aki többször is szerepelt már különböző formációkban Kanizsán). Grencsó és Benkő zenéje ezen az estén mindvégig úgy simult egymásba, olyan lágysággal ölelkezett össze, ahogy a két folyam azon az óriás nemez faliszőnyegen, amely már hetedik éve díszíti a színpadot a fesztivál ideje alatt. Így volt ez azután is, hogy duójuk Dénes József akusztikus gitáros csatlakozásával trióvá bővült. Akusztikus gitár a magyar szabadzenében meglehetősen ritkán szerepel, de az előzetes fenntartásaimmal és félelmeimmel szöges ellentétben ez a hangszer sem vált külön, nem ütött el a szaxofon és a nagybőgő párosától, sőt azt kell mondanom, a lélek bensőségességét megszólaltató trió koncertje után kezdtem föloldódni, derűsebben szemlélni a dolgokat. Vagyis a kanizsai csoda ismét megtörtént: az élő szabadzene elmozdított a belső holtpontról, s kezdtem magamhoz térni, magamra találni ismét. Ez a bizonyos érthetetlen csoda, ez számomra a zene mágiája: elvezeti az embert önmagához, belső lényegéhez. Azt hiszem, erre gondolt Cecil Taylor is, az amerikai free-jazz egyik legnagyobb figurája, mondván, hogy az improvizáció nem más, mint önelemzés, amelynek során az örök megnyilatkozik. Vagy hogy a fentebb említett Szabados Györgyöt idézzem: ez a zene az a bizonyos “belső zugoly, ahová a jóemlékezetű lélek otthonába visszaszökik”.
Az est második fellépője a részben kanizsai zenészekből álló Kurina Quartett volt. Kurináék szintén többször felléptek már Kanizsán különböző összeállításban, az ő zenéjük a jazz hagyományosabb, klasszikus ágához tartozik. Formációjuk (Kurina Kornél - gitár, Hárs Viktor - nagybőgő, Látó Attila - dobok) vendége ezúttal Dragoslav Stanisavljević trombitás volt, aki a maga műfajában kiváló, abszolút jól képzett muzsikus (hibátlanul, szinte geometriai pontossággal lejátszott szólamai tanúskodnak erről). Nekem azonban – és ez tényleg csak az én “rigolyásan személyes” véleményem – korántsem jelentett akora élményt a zenélésük, mint az őket megelőző trióé. Talán a túl kidolgozott, túlságosan is precíz játékuk miatt érezhettem így: tökéletesen megkomponált, tehát kevésbé szabad volt az ő zenéjük. Számomra éppen a szabad improvizáció elevensége hiányzott, azaz nem éreztem, hogy a quartett muzsikája ott, a helyszínen, a pillanat mulandóságában foganna meg… Az én magánvéleményemet azonban valószínűleg kevesen osztanák, ugyanis el kell mondanom, hogy éppen a Kurina Quartett koncertjét hallgatta végig a legnépesebb és leglelkesebb közönség, amely minden szám végén kitörő tapssal nyilvánította ki a tetszését.
A fesztivál zárókoncertje aznap az osztrák Thomas Rothlautner Trió fellépése volt. Az osztrák zenészt bejelentő szavaiban Bicskei Zoltán, a fesztivál művészeti igazgatója a fekete jazz könnyedségét ellensúlyozó “teuton robusztusság”-ról beszélt, s abban, ahogy a színpadon megjelent a kopaszra nyírt Thomas Rothlautner a maga hatalmas bariton szaxofonjával, a közönség tényleg érezhetett egyfajta nyers erőteljességet… A zene azonban, melyet ez az osztrák szaxofonos és alkalmi zenekara (Branko Marković - bőgő, Gregor Josel - dobok) játszott, a lehető legőszintébb szeretettel áthatott zene volt: érzéssel teli, gyengéd, a világ és az élet szeretetét megszólaltató, bensőséges muzsika. Azt hiszem, ha ilyen zenét hallgatnának az országokat, földrészeket irányító politikusaink, kevesebb lenne a földön az esztelenség és vérontás.
És ez utóbbi megjegyzés a fesztivál egész műsorára érvényes.

Danyi Zoltán

Vissza a kezdőlapra