Vissza
a kezdőlapraElőzetes a vajdasági Képes Ifjúság 2001. október 24-i számából
Neville Tyler
CÍM NÉLKÜL
AVAGY
,THE ANGEL WITH THE SCABBED WINGS’’Gyönyörű éjszaka volt. Talán a legszebb, amit gyarló életem folyamán átélhettem. Egyszerűen nincs szó, amivel le tudnám festeni azt a pompázatos éjt…
Júliusban történt, nem sokkal az után, hogy megismerkedtem Que-val. Úgy rémlik, valami miatt csúnyán összerúgtuk a port az ősökkel. Ezen az éjszakán is, mint legtöbbször, nem tudtam aludni. Rémálmok gyötörtek. Lepedőm átizzadt gombócként hevert az ágy végében, hátamról patakokban csorgott a hideg verejték. Még mindig haragudtam rájuk az engem ért sérelmekért. Az éj leple alatt megszöktem otthonról…
Kint már sötétség borult a tájra, arról, hogy mennyi idő lehetett, fogalmam sem volt. Csak fogtam a discmanemet meg a hátizsákomat, és egyszerűen megléptem. Halkan kilopóztam a kapun, kitoltam a biciklit és elindultam. Hogy hová, magam sem tudom…
Marilyn Manson ,,Antichrist Superstar’’ című korongja forgott éppen, a kedvencem az összes közül. A hangulatom az album számaival együtt változott. Előbb dühöt éreztem, amiért a szüleim nem hagynak érvényesülni, nem hagyják, hogy azt csináljak, amit akarok. Dühöt éreztem, utána szomorúságot, hogy nincs senkim, holott a többi haver már rég talált magának valakit. Nem tartottak a suli ,,menő csávói’’ között számon, visszahúzódó, álmodozó fiú voltam, aki inkább taszította, mint vonzotta a lányokat. Művészlélek voltam, tele vágyakkal, célokkal. A ,,párszerzés’’ mindig is gondot jelentett számomra. A zenét és az írást mindig is töbre becsültem, mint a csajozást. De ekkor, ekkor nagyon hiányzott, hogy legyen mellettem valaki, valaki, aki visszaránt a sötétségből. De nem volt senki…
Kiértem a Tisza-partra. Tovább hajtottam, magam mögött hagyva a város nyüzsgő forgatagát. Kezdtem kissé megnyugodni…
Ám ekkor elérkeztem egy úthoz, ahol még soha sem jártam. Az ösvény a folyó felé vezetett. Minden kihalt volt. Egy lámpa sem égett. Tökéletes, szűz sötétség mindenhol. A CD ekkor már valahol a vége felé járhatott. Semmit sem láttam. Erőt vettem magamon, és felkattintottam a lámpámat. A szívem a torkomban dobogott, de valahogy mégis csak leráztam magamról a félelem jéghideg ujjait, és tovább tekertem. Mire lejárt a lemez, elértem az út végét. A folyónál voltam, egy építkezésnél. Itt még sohasem jártam azelőtt. Itt már volt lámpa. Lefékeztem, leszálltam a bicikliről, és leültem az út mellé a fűbe. Óriási megnyugvást éreztem, mintha soha semmi rossz sem történt volna velem. Mintha mindig ilyen nyugalom lett volna körülöttem… Levettem a fejemről a fülhallgatót, letérdeltem és imádkozni kezdtem…
Később lefeküdtem a fűbe, és csak néztem az eget. Talán órákig. Nem tudom meddig, csak arra emlékszem, hogy nagyon sokáig tartott. Felültem, és szemügyre vettem a tájat. Minden kihalt volt, de ugyanakkor nagyon békés is. A folyó mellett mindenhol daruk és munkáscuccok hevertek. Itt építették az új hidat. A negyede már kész volt…
Átmásztam a sorompók alatt, és a folyóhoz sétáltam. Egy pillanatra, a másik parton látni véltem valami fehéret. Gondoltam közelebb megyek, hogy jobban lássam, mi lehet az. Már majdnem elértem a folyót…
Ám ekkor, váratlanul megszólalt egy hang a fejemben, egy hang, amit még soha sem hallottam azelőtt. Egy ismeretlen hang. Azt mondta: ,,Ne keress tovább, mert itt van, amire vágysz. A túlparton meg fogod lelni a boldogságot, de csak akkor, ha a híd fölépül.’’ Gondolatban tiltakozni kezdtem: ,,Hiszen már jártam ott! Ott nincs semmi!’’ Erre a hang: ,,Pedig ott van. És előbb vagy utóbb meg fogod találni. De csak, ha nem félsz…’’ Ekkor a hang elhallgatott….Még sötétebb lett. Rádöbbentem arra, hogy ,,rosszat tettem’’, nem lett volna szabad eljönnöm otthonról, és már éppen indulni akartam, amikor… egy pillanatra minden megvilágosodott. Mindent láttam a nagy világosságban: láttam a hajókat a vízen, láttam a bogarakat a fűszálakon. És akkor a semmiből, hirtelen felépült a híd, mintha csak láthatatlan kezek munkálkodnának rajta elképesztő gyorsasággal. Egyre hosszabbodott, egyre nőtt, még végül elérte a túlsó oldalt. Valami csodálatos, földöntúli zenét véltem hallani… Minden annyira különös volt…
Elindultam a híd felé. Ráléptem a hideg acélpadlóra. Valódi volt. A túlsó parton megint láttam azt a furcsa fehérséget. Elindultam, de egy percre sem vettem le a szemem róla. Végignéztem magamon. Nem hittem, hogy ez igaz lehet…
A lábam újból talajt érintett. A túlsó parton voltam. Amikor megláttam a fehérséget, azt hittem, abban a szempillantásban meg fogok vakulni a nagy fényességtől. A földön, a fűben, mindenhol fehér tollak hevertek szanaszéjjel. A bokrok mögött egy szőke lány állt, teljesen meztelenül. Egész teste ragyogott. Felemelte a fejét, és rám nézett. Bal vállát vörösre festette a vér, a jobbon viszont egy hatalmas fehér szárny terült szét. Kezében egy véres kést szorongatott. Rám mosolygott, majd felemelte a kést. Hátrahőköltem, azt hittem bántani akar. Ő intett a fejével, hogy nyugodtan jöjjek közelebb. Nem mertem. Erre a ,,lény’’, legnagyobb meglepetésemre, levágta a másik szárnyát is. Tollak repültek mindenfelé. Közelebb lépett hozzám. Azt mondta, ne féljek, ő jött hozzám. Még mindig remegtem. Soha életemben még nem láttam ilyen szépet. A hátáról lassan csordogált lefelé a vér. Még mindig hallottam a zenét, egy pillanatra azt hittem, hogy Manson ,,Coma White’’ című száma szól. Lehet, hogy valójában az volt, nagyon homályos az egész….
A lány még közelebb lépett. Már nem érdekelt senki és semmi. Csak őt akartam, őt és senki mást ezen a földön. Megint mosolygott. Kezével lágyan meglökött. Lehuppantam a földre. Fel akartam kelni, de visszanyomott. Felvette a földről a kést, és megvágta vele az ujját. A szemébe néztem. Nagyon különös volt a tekintete. Mintha a világ minden titka ott rejlett volna azokban a szemekben. Nem tudtam betelni a pillantásával. Leírhatatlan volt. Egy ideig hagyta, hogy a vér végigcsorogjon a kezén, majd letérdelt hozzám. A számba dugta az ujját, és elkezdte forgatni. Nagyon furcsa érzés volt. A vér ízére is pontosan emlékszem. Nem volt teljesen sós, mint a normális vér. Volt benne... volt benne valami nagyon émelyítő. Ezután feltárta az ingemet és fölém hajolt. A szeme csillogott, haja az arcába omlott. Még mindig véres volt a válla. Fölém hajolt, és lassan megcsókolt. Annyira lassan, hogy már szinte fájt. Majd egyre gyorsabban és gyorsabban. Ezután már nem emlékszek semmire. Csak halvány emlékfoszlányok maradtak, apró villanások, ahogy véres kezével lágyan a hajamba túr. Semmi más…
A parton ébredtem, a forró homokban fetrengve egy fa alatt. A nap arany sugarai simogatták meztelen vállamat. Felvettem a pólómat a földről, és leporoltam. Körültekintettem fürkésző szememmel a lányt keresve. Semmi sem igazolta, hogy valaha is itt járt. Vérét beitta a föld, a tollakat elhordta a szél. Mellettem piciny lábnyomok a homokban. Megtörtént, vagy talán mégsem? Felkaptam az ingem, és hazafelé vettem az utamat. Vadabbnál-vadabb gondolatok kergették egymás a fejemben… Eleredtek a könnyeim, és még csak oda sem nyúltam, hogy elrejtsem őket…Az ösvényt soha többé nem leltem meg… Eltűnt, akárcsak a híd vagy a daru. Eltűnt gyermekkorom édes álmaival együtt…