Előzetes a vajdasági Képes Ifjúság 2001. október 24-i számából

Slobodan Ilić
AZ ÖREGFIÚ

Az ajtóból búcsút intettem a barátomnak. Ugyanis integetésnek tetszett, az én utolsó integetésemnek. Akart valamit a kezem. Éreztem, elhatározta, többé ilyen mozdulatot nem tesz. Úgy döntött, hogy ezentúl senkitől nem búcsúzik. Míg szemem fokozatosan eltűnő barátomat kísérte, megpróbáltam még egyszer intésre felemelni a kezem, de már nem engedelmeskedett. Már semmi sem engedelmeskedett nekem.

Egy ideig még a küszöbön álltam, és a füvet néztem. Semmi sem jutott az eszembe. Kissé később gondoltam valamit. Mondtam magamban, akkor most alszom egyet. A hálószobámba mentem, és ott az ágy fölé hajolva megtorpantam. Rágyújtottam. Aztán zakóm belső zsebéből elővettem a whiskys üveget. Szívtam a cigarettát, kortyolgattam az italt, és az ágyat néztem. Néha az üveget arra a tenyeremre tettem, amelynek ujjai között a cigaretta parázslott, hogy a másikkal szabadon ritkás tincseim közé túrjak.

Hirtelen izzadni kezdtem, de nem sokat törődtem vele. Továbbra is aprókat kortyolva fixáltam az ágyat. Mígnem iszonyodni kezdtem tulajdon fekhelyemtől. Régen sokszor hangoztattam, hogy az ágy a legnagyobb emberi találmány. Akkor még fiatal voltam. Most, egy egész élettel mögöttem már nem gondolom így. Nem, semmi köze sincs ennek a halálfélelemhez. Nem. Nincs ennek semmihez sem köze. Egyszerűen csak tudom, hogy az ember legnagyobb ellensége éppen ez az ágy, meg a világ összes fekvőalkalmatossága. Megfordultam, és a tekintetem az ajtón állt meg. Abba az irányba mentem. Nem tudtam, hogy hova indulok. A lábaimra hagytam a dolgot. Kiléptem az udvarra, és a garázs felé pillantottam. Éjjel két óra volt. A borzalmas csönd ideje. Kinyitottam a garázst és villanyt gyújtottam. Felcsillant előttem, igaz, a vastag por alatt a kamionom, amiben már több mint harminc éve nem ültem. A jó öreg James. Az, amellyel az élet bölcse pályafutásom kezdetét vette. Az, amelyikből gyáván végignéztem, mint taszítják a szakadékba életem legnagyobb szerelmét. Az, amelyet a feleségem annyira gyűlölt, hogy végül engem is meggyűlölt.

Ám ez a ragyogás, ez a por visszaadta életerőmet. Mintha azt sugallta volna, hogy élni mégis érdemes. Úgy ugrottam bele, mint ahogy első alkalommal tettem. Elfordítottam az indító kulcsát, és a James egyből felmorgott. Rácsaptam a kormánykerékre és felkiáltottam: „Hova megyünk, haver?!”
Kihajtottam az utcára, és balra fordultunk.

„Figyelj, fogalma sincs róla, hogy mi a terved, hogy miféle különleges helyre szeretnél eljutni?” A teherautó egyenletes, zajos és megbízható zajjal válaszolt.

Körbe forogtam, a volánt tekertem, a sebességet váltogattam.

„Tudom már, hová kellene mennünk. Azt a helyet szeretném neked megmutatni. Olyan város az, amelynek az aszfaltját még nem tapostad. Egyike azon kettő-háromnak, amelyért még megéri könnyet ejteni. Berlin. Igen, így hívják a várost. Sok nyavalyát túlélt már. Már öreg volt, lehetett volna persze még öregebb is, éppen eleget élt ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra nyoma vesszen, és mégsem ez történt vele. Ám a szíve erős volt, ahogyan az enyém is az, és egy nap aztán ezért tudod mivé változott? Kisfiúvá. Bizony. Újjászületett. Mint a szentek. Hát oda vinnélek el, mit szólsz hozzá?” James tette a dolgát. Értettem a motor hangjából, hogy semmi kifogása. A gázra léptem és egy, az autóútra vezető keresztutcába fordultam. Hajtottam kíméletlenül. James és én kiéhezett patkányok módjára araszoltunk az élet felé.

Még mindig nem volt előttem világos, miért is szántam magam el erre az utazásra. Azt sem tudtam, hogy mért érzek ekkora elégedettséget. Semmiről sem volt fogalmam. Ha valamire egész életemben vágytam, akkor az ez az öregifjú-érzés volt. Az én életemben minden választás egyetlen dologra szűkült. A halálra. Ez minden, ami hátra maradt. Eszem ágában sincs visszatérni életem csecsemőkorába. Egyáltalán, soha és sehova nem térnék vissza. Az én dolgom odaérni. Odaérni a gyerekkorba. Mindkettő ugyanakkora erőfeszítést igényel. És ha már egyre megy, azt mondtam a Jamesemnek, „legyünk gyerekek”.

Doverben végképp azok voltunk. A kamion is, meg én is. Gyerekek, akik egy másik gyereknek adott randevúra sietnek.

A komphajón sok minden beugrott abból, amit az életemről elfelejtettem. Nem tudom, mért éppen ekkor jutott eszembe minden, egyszer már feledésbe merült emlék. Ez nem fiúhoz méltó. Ez a váratlan megvilágosodás vénségem utolsó maradványa volt. A teherautó hallgatott. Magamban beszéltem tovább. Valami bugyogott fel belőlem, akár egy emésztőgödörből. Mint például, hogy: ó, ha a megboldogult feleségem velünk lehetne! Vagy a barátaim, akik úgyszintén jobblétre szenderültek. Hogy a fejemben motoszkáló többi halottat ne is említsem.

A La Manche-on mintha megkettőződött volna az emlékezetem. Az életről sokat tudtam, többet is a kelleténél, öreg voltam, olyan, aki nem tud magával mit kezdeni, éppen úgy, mint egy igazi gyerek. Indulhattam volna bármerre.

A csatorna egy-egy pillanatra elborzasztott. Mintha azt szerette volna, hogy valamit, ami megtörténhet, minden lehetséges módon lehetetlenné tegyen. Erre én, mint bármely más gyermek, azt válaszoltam, igaz, hogy ez fáj, de nem veszek tudomást róla. Semmiről sem veszek tudomást. A kamion pedig továbbra is néma volt.

Aztán partra szálltunk. Ez volt a fordulópont. Majd elkiáltottam magam a kabinban: Semmi gond!
A gyermekváros mind közelebb került. Közelebb, mint valaha. Megkíséreltem elmesélni egyetlen élő barátomnak. Izgalommal beszélgettem a masinával. Az emberek egészen mások, ha velük kezdesz, valaki mindig elhibázza. A teherautómmal viszont úgy vagyok, mint a csajommal voltam hetven évvel ezelőtt. Az életről semmit sem tudunk, hiszen betakar minket. Jól emlékszem azokra az értelmetlen és haszontalan napokra. Ezeket szerettem a legjobban. Azt hiszem, hogy ez az utazás, ez az elhatározás, ez az esős és lucskos reggel is – minden cél és haszon híján volt.

Berlin bejáratánál megállított egy zsernyák. Isten tudja, mit gondolt, annak alapján azonban, ahogyan mustrálgatott minket, nem sok jóra számíthattunk. Lehet, hogy azt hitte, partra szálltak megint a szövetségesek, vagy hogy nem vagyunk normálisak. Annyit mondott, hogy aggódik miattam, előrehaladott koromra való tekintettel, sofőri alkalmasságom iránt kétségei vannak. Azt válaszoltam, hogy nem érti, miről van szó. Aztán megkérdeztem: hát te alkalmas vagy-e mindarra, amiről azt hiszed, hogy igen? Zavarba jött, és hogy ne kelljen kérdésemre válaszolnia, elengedett minket. A szaralakot magunk mögött hagyva leszögeztem, hogy a legrohadtabb dolog középkorúnak lenni. Ekkor még fogalmad sincs róla, hogy nem értesz semmit. Középkorúnak lenni valamiféle kisstílű és észrevétlen halál. Ezekben az években kerül felszínre az ember minden hitványsága. És így igaz, az élet közepén a halál található. Olyan, mint a La Manche, mint a komphajó, mint az az idő, amit az embernek mégis helyhez kötve kell leélnie. Kiköptem a lehajtott ablakon. És ezt még egyszer megismételtem.

Egyik utca a másik után maradt el mögöttünk. Körbe forogtunk, mintha eltévedtünk volna. Nem törődtünk az úticéllal. Aztán megszomjaztam. Ez volt életem legnagyobb szomjúsága. Megálltunk egy kocsma előtt, ahol a sok fiatal lábát az asztalra rakva, hintázva reggelizett. Találtam magamnak egy hintát és beleültem. Érkezett a korsó berliner. Két hajtásra ittam ki. Elmentem reggeliért és ismét a hintába vetettem magam. Kérődztem, és az utca túloldalát bámultam.

Nem sokra rá egy fiú lépett hozzám. Megkérdezte, hogy az enyém-e az a teherautó? Bólintottam és rágtam tovább. Mellém ült és megkérdezte, hogy honnan jöttem. Tetszett nekem ez a fiú, ezért úgy döntöttem, hogy elárulom neki. Kijelentette, hogy mindig is szerette volna Skóciát látni.

Megkérdeztem, hát akkor mért nem kereste fel. Azt válaszolta, hogy az életben meglehetősen sok gondja volt, s amelyek mindig éppen akkor jöttek elő, amikor eldöntötte, hogy elutazik valahova. Megkérdeztem, mért nem indul útnak most azonnal? Csak addig van baj, míg el nem indulsz. A gond olyan, akár a légy. Indulj most rögtön, hagyd a legyeket itt, ahol vannak, én majd vigyázok rájuk. Erre azt válaszolta, hogy ma különösen peches napja van. Én meg: minden nap peches. Elmosolyodott. Mosolyogtam én is. Addig vigyorogtunk, míg azt nem mondta, hogy gyereke született ma. Erre kitört belőlem a nevetés. Csak akkor hagytam abba, amikor azt mondta, hogy most nagyon boldog.

Elkomorodtam. Hát ez tényleg rossz hír, válaszoltam. Láttam, hogy rám mereszti a szemét. Könnyek között közölte, igazi könnyek voltak, hogy ma halt meg az apja. Ismét elnevettem magam. Majd pedig sírni kezdtem. Magamhoz húztam, és a homlokára csókot nyomtam. Megkérdeztem, hogy hívják. Azt válaszolta: Tim. Patakzó könnyeim között figyelmeztettem, nehogy azt higgye, hogy együttérzek vele, hogy én akár sírok, akár nevetek, nekem mindegy. Akkor megint elröhögtem magam, és így, röhögve mentem a kamionhoz, és beindítottam a motort. Visszatértem Timhez és megkérdeztem, hogy tud-e vezetni? Azt válaszolta, hogy tud. Rám nézett. Mintha kérdezni szeretett volna valamit tőlem. Odakiáltottam neki: tűzz el, amíg eltűzhetsz!

Tim lassan távolodott. Kissé később én is elindultam a magam útján. Nem volt fogalmam erről az útról, de nem tétováztam egy percig sem. Rugdostam menet közben a kavicsokat. Timet meg a kamiont szinte már el is felejtettem. Még mélyebbre dugtam a zsebemben a kezemet, és haladtam tovább. Ha valaki szemmel kísér, látta volna, amint alakom egyre törpül, olyannyira, hogy egyszer csak eltűnik a szem elől, jelentéktelenné, láthatatlanná lesz. Olyanná, amilyenné lennie is kell.

Fordította: Beszédes István

Vissza a kezdőlapra