Amelie Pouleine
csodálatos története
R: Jean-Pierre
Jeunet
Fk: Guillaume
Laurant, Jean-Pierre Jeunet
Sz: Audrey
Tatou, Mathieu Kassowitz, Dominique Pinon, Isabelle Nanty, Michel Robin
Jean-Pierre
Jeunet rendező számára a furcsa a megszokott. Ezzel a mondattal lehet a
legegyszerűbben jellemezni ezt a nagyon is egyénien gondolkodó francia
rendezőt. Emlékezzünk csak rá, ő rendezte annak idején( rendezőtársával
s barátjával, Marc Caroval) a ma már klasszikus műként számontartott Delicattessen-t,
s annak folytatását (nem történeti, hanem esztétikai értelemben vett folytatásra
gondolok), az Elveszett gyerekek városát ( City of lost children). Ráadásul
ő rendezte a Nyolcadik utas harmadik részét is, melyben elkövette a legnagyobb
szentségtörést, mit rendező elkövethet( hollywoodi mérce szerint persze),
a film legvégén megölte,igen-igen, megölte,kivégezte a film, s az egész
sorozat kulcsszereplőjét, mozgatórúgóját, Sigourney Wievert. Persze ilyesmit
odaát nem bocsátanak meg egykönnyen, Jeunet csomagolhatott ,s jöhetett
vissza Európába. S ennek( furcsán hangzik, de igaz) nagyon örülhetünk..........
Maga az Amelie minden nézettségi rekordot megdöntött Franciaországban, minden idők legnézettebb filmje lett. Ami azért pozitív dolog, mert az eddigi csúcstartó a debilis, kretén, alpári (s itt abbahagyom a sort) Látogatók című film volt. De Jeunet helyreállította a dolgokat. Ég áldja ezért.
Rögtön a bemutatás elején egy tanács: tartalom– felejtsétek el. Nem azért, mert nem lenne (mert van), nem azért, mert esetleg bonyolult (rettenetesen egyszerű), hanem mert, nem annyira lényeges. Mert a film zsenialitása a részletekben van. Aki látta Jeunet bármely eddigi filmjét, sejti milyen rendezővel van dolga. Aprólékos, betegesen precíz, pontos, a legapróbb részletre is odafigyelő fantasztával állunk szemben. És nem is valami vidám filmeket készítő rendezőként vált ismertté. Jussanak eszünke eddigi alkotásai. Sötét, depresszív majdnem hangulatot árasztó filmekről van szó. Csupa sötét szín, a szürke s annak árnyalatai domonánsak. Fantasztikus elemekkel teletüzdelve mindegyik. Jeunet filmjei reménytelenséget, szomorúságot árasztanak magukból. Semmi pozitívum, semmi boldogság. Csak a nyers, visszataszító valóság. És soha semmi remény a film végén. Ripley meghal, nincs kiút, nincs menekvés, nincs jövő, vagy ha van, azzal mi már nem tudunk mit kezdeni. S ha komolyan végiggondoljuk a Delicatessen se egy vidám mozi. Persze fel-felröhögünk időről-időre, sőt néha már a hasunkat fogjuk, de a film vége felé azért elfog bennünket valamiféle melankólia, szomorúság, s már nem vagyunk olyan vidámak, nem? Nevettető mozi, csak éppen a boldog felszín alatt ott lappang a feneketlen mélység félelmetes valójában, ott vár ránk a szakadék, saját félelmeink, frusztrációink, gyengeségeink tárháza. Nyugtalanságot keltő filmek voltak. Remekművek, de nagyon-nagyon fájó filmek is egyben.
Aztán megjelent az Amelie, s egy teljesen új Jeunet áll velünk szemben. Semmi depresszió, semmi sötét érzés, csupa mosoly, melegség. Minden jelenetből, minden szereplőből, gesztusból csak úgy árad az öröm, a szeretet, a boldogság. Az eddigi domináns szürkét itt a meleg színek váltják fel, a barna, a piros... S a vászonról csak úgy sugárzik az optimizmus, az életbe vetett hit. A boldoság. Az élet a maga teljes szépségében. Hihetetlen. Óda az élethez de mindenekelőtt óda Párizshoz. Ez valami félelmetesen jó mozi. Maga a story alapjában véve rettenetesen egyszerű. Amelie élete céljaként mások boldoggá tevését tűzte ki. Mindössze ennyi a sztori. Egy fiatal párizsi lány ügyes-bajos mesterkedései embertársaival. De micsoda mesterkedések! Csak ízelítőül álljon itt néhány. A fiatal, pincérnőként dolgozó Amelie úgy veszi rá apját az utazásra, hogy a kerti törpéjét odaadja barátnőjének (aki mellesleg légikisasszony), s az innen kezdve magával cipeli a kis törpét, s ahol csak megfordul (Moszka, Bangkok, stb), lefényképezi, s a képet elküldi Amelie apjának. Képzeljük el a megrökönyödést szegény ember arcán, amikor kezébe veszi a levelet, benne a törpe a Vörös tér kellős közepén mosolyogva... Vagy például az a mód, ahogy Amelie megbünteti az első emeleten lakó, zsarnokoskodó zöldségárust. Egy délelőtt besurran lakásába, kicseréli a szobapacsniját két számmal kisebbre, sót önt a whiskyjébe, a fogkrémet elcseni, helyette cipőkrémes tubust hagy a polcon, ébresztőóráját hajnali háromra húzza fel. Szegény zöldségárust teljes őrületbe kergeti. S sorolhatnámaz ilyen és ehhez hasonló manipulációkat, de semmi értelme, ezt ugyanis látni kell. A film elmesélése legalább annyi időt venne igénybe, mint a megtekintése. Szinte már tökéletes moziról van szó. A nem tolakodó, de annál hatásosabb narrátor szövegeitől kezdve, a gyönyörű zenéig minden, de minden a helyén van, minden egy célt szolgál, minden egy dolognak, a jó filmnek van alárendelve. Cselekményének java része Diana hercegnő halála utáni időben játszódik, s a film alapgondolata, eszmei mondanivalója, ha úgy tetszik az, hogy a rosszból születhet jó, hogy eső után napsütés jön. Lehet, nem hangzik elegendőnek, de ez csak a látszat. Ez a film egy fanatikus, vizuálisan, képekben gondolkodó, aprólékos, a legkisebb részre is odafigyelő, megszállott zseni örömódája. Egy gyönyörú, minden patetikától mentes, de szívhezszóló, nevettettő, s mindenekelőtt szép alkotás. Olyan remek film, melyet feltétlen meg kell nézni. Lehetőleg többször...
Végezetül egy megállapítás. Habár az Oscar díjkiosztás még odébb van, van egy tuti tippem, mely alkotás nyeri el a legjobb külföldi filmnek járó szobrocskát...
