Előzetes a vajdasági Képes Ifjúság 2001. október 24-i számából

ELMÚLT EGY ÉV,
AVAGY
VOLT EGYSZER EGY PETTINGFORRADALOM…

Már nagyon távol vagyunk attól a híres, tavaly októberi, gondosan/szépen (meg)rajzolt forradalomtól. Amikor még nagy keletje volt a baggeres, harcias szövegeknek. Amikor még a sűrű ködben a földszintes ház is felhőkarcolónak látszott. Amikor még elkerülhetetlen fordulatról ábrándozott az utca elegánsan átejtett népe, és eget rengető változásokat szomjazva rendszerváltást emlegetett. Amikor még azt hitték, hogy a jó öreg káderkörhintára majd új figurák, alakok, emberek, arcok is felcsücsülhetnek. Amikor még egy új időszámításnak a kezdetét rebesgették. Amikor még konkrét cselekedeteket vártak, nem pedig érzelmekre ható általánosságokat… Csak aztán tekert be minékünk a szebb jövő.

Nagy, szent forradalom volt. (Hogyne.) Vértelen. (Persze.) Rendszerváltás. (Aha.) Csak mesélj már valami mást! Akkor inkább: gazságsorozat, erkölcsi relativizmus, a célba jutás örömének örökös hiánya.

Ugye, te nem hiszel benne?
A romantikus énem szeretne.

A közélet figurái között Branimir Nikolić-Branči, az Ellenállás Mozgalom egyik szabadkai vezéregyénisége volt talán az egyetlen olyan ember, akivel a tavalyi forró ősz fene nagy hevületében nem szaladtak el a lovak. Nem zsongott be a minden utcasarkon hangoztatott “Győztünk! Győztünk!”-féle (jobbára csak mesterségesen keltett) hangulattól. Megmaradt annak, aki mindig is volt. Hűvös fejű vagánynak, nagy formátumú játékosnak, de legfőképpen kisvárosi dörzsölt fickónak… Kíváncsi voltam, most, a forradalomnak kikiáltott történések első évfordulója kapcsán, az októberi ködö(sítése)k idején, hogyan összegezné az elmúlt egy év tapasztalatait. Amolyan brančis szemmel nézve. Otporos szemüvegen keresztül, natürlich.

– Tavaly ilyenkor azt mondtad, hogy ez csak pettingforradalom volt, és valójában lényeges változás nem történt. Na és azóta?

-- Mindenki tudja: az Ellenállás Mozgalom legfőbb célja az volt, hogy Milošević végérvényesen tűnjön el a politikai színtérről, és hogy mielőbb történjen meg a rendszerváltás. Az első tervünk meg is valósult, a második életre keltésével viszont csak nagyon döcögve haladunk, hiszen még mindig ugyanazok a figurák láthatók az igazságszolgáltatásban, az egészségügyben vagy akár a hadseregben, akik korábban. Márpedig független rendőrség, hadsereg és bíróság nélkül egy jogállam megteremtéséről legfeljebb csak ábrándozhatunk. A régi rendszer embereit jól ismertük. Tudtuk, hogy a miloševići garnitúra tele van pénzzel, hogy tolvajokkal és gyilkosokkal állunk szemben, de arra még álmunkban sem gondoltunk, hogy majd azok, akik a helyükbe lépnek, akik felváltják őket, azok sem lesznek egy fokkal sem különbek.

– Ezek szerint rövid idő alatt kitanulták a szakmát?

-- Őket is csak a pénz érdekli, s nemigen válogatnak az eszközökben, hogy azt meg is szerezzék. Ezek az emberek egyszerűen megfeledkeztek arról, hogy a választások idején milyen ígéreteket tettek.

– Magától adódik a kérdés: a politikában lehet-e egyáltalán tisztességes emberekre számítani?

-- Amikor én is ezt kérdezem, mindig azzal szembesülök, hogy mit akarok én egyáltalán, hogy képzelem ezt az egészet, hiszen a politika az nem egy morális kategória… Dehát éppen az a baj, hogy a politikát nem a becsületes, tisztességes emberek alakítják.

– Szerinted lehet ez másként?

-- Talán igen. Vagy legalábbis olyan törvényeket kell hozni, és olyan helyzeteket teremteni, hogy minden átlátható legyen, hogy a politikacsinálókat szemmel lehessen tartani, elleőrizni lehessen őke. A Demokratikus Ellenzék koalíciót tizennyolc párt alkotja, és egyáltalán nem számít titoknak, hogy kivétel nélkül, mindegyiknek a vezetője korrupt.

– Tavaly számtalanszor hangoztatták, hogy nem Koštunica úgymond trónra juttatása a végső cél, hanem az addigi vezér kivonása a forgalomból. Vele most mi a helyzet? Arra gondolok, hogy elhangzottak olyan kijelentések is az utóbbi hónapokban – méghozzá felelős tisztségviselők szájából --,  hogy nagyon úgy tűnik, alaposan befürödtek a tanár úrral. Volt olyan vélemény is (némileg sarkítva), hogy a vajdasági magyarságnak majdhogynem szégyellnie kellene, hogy a választásokon ilyen emberre szavazott.

-- A tisztánlátás kedvéért mondom: az, hogy Milošević lekerült a politika színpadáról, az legkevésbé az Egyesült Ellenzék érdeme. Ha valakinek ezért piros pont jár, akkor az maga a nép. Ha a Koštunica vezette ellenzéknek kellett volna a nagyvezért megbuktatnia, akkor a diktátor családja/dinasztiája még legalább ötszáz évig kényelmesen uralkod(hat)ott volna. Mi Koštunicát semmiféleképpen sem támogathattuk, hiszen köztudott volt róla, hogy igen nagy nacionalista. Éppen emiatt Észak-Bácskában nem is lett volna esélye a győzelemre: itt nagyon kevert a lakosság, sok a vegyes házasság, és nincs táptalaja semmiféle nacionalizmusnak. Magyarnak sem… Ami a politikában feltűnt új arcok mellett szól, az csupán annyi, hogy ezek az emberek még nem öltek, nem gyilkoltak, mint azt a Milošević által irányított gépezet tette. És tulajdonképpen az egyetlenegy jó dolog, ami az elmúlt egy év alatt történt, az az, hogy végre eljutottunk odáig, hogy most már senki ember fiának nem lehet akkora hatalma, amekkora neki volt.

Tanulság: nem ártana segíteni a jó tündér varázspálcájának. Mert magától még az sem mozdul.
Addig is: recsegve-ropogva bár, de tovább döcög ez a múltból ittfelejtett rendszer, és hullámlovasainak napja – most még úgy tűnik -- soha nem megy le.

És a rosszul megvilágított zugkocsmában, az alig pislákoló 60-as égő alatt – mi mást is tehetnénk? --, két kör között fogadást kötünk arra, hogy – hacsak valami csoda nem történik -- így lesz ez majd mához egy esztendőre is. Amikor majd megint eldallikázhatjuk a kesernyés nótát: “Elmúlt egy év…”

HIÁBA.

Szabó Angéla

Vissza a kezdőlapra