Előzetes a vajdasági Képes Ifjúság 2001. november 7-i számából

Bakos András
Napsugaras zene

Egy szót sem értettem abból a novellából, amit a nálam talán tíz évvel idősebb szerb férfi olvasott fel a könyvtár olvasótermében. Mondataiból mégis olyan hangulat áradt, amiből megéreztem, valószínűleg tetszene nekem ez az írás. A kanizsai írótábor magyar és szerb résztvevőinek egy belga festő képéről kellett írniuk fél nap alatt egy képzelt történetet. A kép középpontjában egy holtan fekvő, meztelen nő, mellette gramofon, egy férfi, föltehetően a nő gyilkosa, az ajtó mellett két rendőr, az egyik hálót, a másik esztergált fabunkót tart a kezében. Látjuk az ablakot is, amelyen három férfi néz be. Bár egyetlen szót sem értettem a novellájából, azt éreztem, hogy a szerb író szövegében szó sincs gyilkosságról, halálról; inkább valami bágyadt szomorúság áradt a mondataiból. Amikor én következtem a fölolvasásban, odapillantva láttam, ő is feszülten figyel, s a szöveg végén bólint. Láthatóan ő sem értette meg az ablak alatt éjszaka szuszogó sünről írt történetet, de ugyanúgy okoskodhatott, mint én.

Később kiderült, amikor beszélgetni próbáltunk, hogy gyenge az angoltudásunk. Elég volt ahhoz, hogy megbeszéljük, nekem két fiam van, neki meg egy lánya, ahhoz azonban kevés, hogy megbeszéljük, mit gondolunk arról, amit a tanácskozáson a szerbül és magyarul is tudók megbeszéltek, s amiről az ott kapott folyóirat egyik írása is szólt. “Elmúlt az utolsó békés kor, Joyce és Proust kora, amikor az embernek még csak tulajdon lelke szörnyűségeivel kellett viaskodnia. Kafka, Hašek, Musil, Broch regényeiben kívülről tör az emberre a szörnyeteg, és történelemnek hívják...” Míg a többiek a felolvasás után a városban maradtak, mi visszaindultunk a betonlábakon álló Tisza-parti vállalati üdülő felé. Esett az eső, és én megkérdeztem, vajon van-e meleg víz odafönn, a fürdőszobában. Lennie kell, magyarázta angolul a szerb író, Miloš hiszen ez nem a katonaság. Amikor fölértünk, elmondtam, melyik évben voltam sorkatona, és azt is, hogy egyszer néhány hétre egy határközeli laktanyába vezényeltek bennünket, éles aknáinkkal együtt, s akkor arra vártunk, bármelyik pillanatban jöhet a jugoszláv hadsereg. Miloš figyelt, aztán mosolyogva elmagyarázta, ez azért szép, mert abban az évben ő is a határ közelében volt, a jugoszláv hadsereg tartalékosaként, és milyen jó, hogy nem akkor találkoztunk.

Most, hogy elolvashattam novellájának fordítását, látom, jól éreztem; ő se engedi be azt a bizonyos szörnyeteget az írásainak világába, ha már az életébe hívatlanul is belépett. A történet egy magányos férfiról szól, akinek volt egy háza, amelyből folyton “finoman áttört, meleg, napsugaras zene” hallatszott, “amelyről az a hír járta, hogy meggyógyítja a beteg szíveket.”

Vissza a kezdőlapra