Előzetes a vajdasági Képes Ifjúság 2001. november 7-i számából
 

“Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent...”
(Radnóti Miklós)

Hosszú évek után először sétálok az alföldi rónaságon, a porszagú szántóföldeken. Hazatértem. Haza? A mézillatú akácok alá, a poros hamuszín emlékvárosba. Csak most értettem, érthetem meg igazán, hogy mit is akartak azzal mondani, hogy soha. Soha nem felejtheted el a hó ízét, az elmúlás illatát, a füstös ablakokon át megcsillanó szemeket..., a telek fanyar disznótorait, a vér szagát, a friss, szitáló lassú álmot. Rothadás. Zöld illatú reggelek. Tea. Medvecukor és mézeskalács.

Vizes nyomokat hagyott a talpam a fürdőszoba szőnyegén, mikor kiléptem a kádból. Forró víz, babaillatú szappan. A gőz belepte a tükröt, s ma, sok év után, kedvem lett volna a kezem nyomát megörökíteni. Nedves foltok. A párától és emlékektől telített légben az akarat. Emlék ez is. Ajtónyitás, elszálló gondolat-gombolyag.

Szeretem a harmatillatú reggeleket, mikor a fűre lépsz, s nedves lesz a lábad. Ébredés és elmúlás. Fázós menekülés a meleg, éjszakaillatú ágyba. A reggeli napsugarak könyörtelenül ölték a harmatcseppeket, s vérükkel zöldre festették a délelőttöt. A friss széna illata. Poshadás, fakó gyönyör. Az érzés, amikor a levágott kupacokon fekszel s minden molekuládat átjárja nedvesség. Belekapaszkodik a hajadba s felkúszik az orrüregeiden, földszínűre festve agyvelőd.

Néhány óra múlva a kezdeti ámulatból semmi sem maradt. Fakózöld. Illata barnább, emberibb. A felszálló bolyhocskákat elkapni lehetetlen. S ha mégis, kívánod, hogy soha ne legyen vége a percnek, mikor a szél az arcodba fújja a port, felkavarja hajad állóvizét, s meghinti élettel, mikor újra gyerek lehetsz. Talán egy kis időre foroghatsz, s kezed is felemelheted, megpróbálhatod elkapni a pillanatot, de hiába... egyszer volt jó érzés a szűz havon sétálni, megbontani fenséges egyhangúságát, s nevetni a havat takaró jég beszakadásán a lábunk alatt, hunyorogni, mikor megcsillant a téli nap a torlódó, üres hómezőkön. Érezni a nedvességet a hátunk közepén, a gerincünkön sikló hópamacsokat. Szárnyas angyalokat csináltunk, és ízlett a hó. A vattacukor elolvadt a szánkban. Akarni, hogy a hónak újra vattacukor íze legyen, de csak a nedvesség maradt.

Kellemes otthon íze van a teának, a parki sétának. Otthon illatú sálban sétálok az őszi hidegben. Az itthoni őszt szeretem, mert az enyém. Színek, illatok. Gesztenyét szorongatok a kezemben, s lassan túrom lábammal az avart. Föld és bíbor. Narancs és szegfűszeg. Ha akarnám, feldobhatnám a leveleket, s azok táncolva lepnék be testem, ülnének meg a hajamon. November. Fényekkel induló hónap. Este, alkonyat után csak a gyertyák égnek, fénybe taszítják a szomorú elmúlást. Sült gesztenye. Korom. A kezemben szorongatott gesztenyét egy sírra helyezem, rózsafűzér. Bíbor s ciklámen.

Szeretem az otthoni karácsonyokat. Fenyő-, narancs- és szegfűszeg- illatú perceket, mikor meleg van és nyugalom. Az üvegdíszek csillogását. Mák és dió. Lassú várakozás. Az izgalom kaparása a hasadban, ölelések, mosolygó szemek...

Soha nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, de nekem a zöld reggeleket, a karácsony illatát, a vattacukor ízét, édesanyám hajának tapintását...

Tegnap reggel bezárkóztam a fürdőszobába, s forró vizet eresztettem a rózsaszín kádba. Babaillatú szappan s a pirosra maró folyadék. A víz tetején apró habmadarak úsztak és megölték a perceket... A pára belepte a tükröt, síkossá tette a padlót s ázott; ráncos testtel léptem a szőnyegre, mely sírva mutatta lábam nyomát. Izzó testem szinte ködben úszott a reggeli hidegben. Puha törölköző. Hosszú elmúlás.

Lovra Éva, 3. osztály
Dositej Obradović Gimnázium

Vissza a kezdőlapra