L’hiver qui vient
Avagy ahogyan
Nietzsche mondaná: Bald wird es schnein – Wohl dem, der jetzt noch Heimat
hat! A bordó selyemtapétán rózsák bomlanak szét, mintha elnyíltak volna,
és a vékony szárakon önsúlyuktól szirmuk hullna alá. Ezek a szirmok borítják
el szőnyeg gyanánt dekadensen a padlót. A balkonajtó előtt elnyúlva álbidermeier
faragott komód hever. A balkon embernyi széles csupán és szobányi hosszú,
öles párkányán kényelmesen ki lehet hajolni, kitapinthatóak rajta a régi
mesterek csigamintásan kanyargó kalapácsnyomai, ami egyúttal a mészkőből
faragott homlokzatdíszítést alkotja neoklasszicizmusba hajló stílusában,
reggeli sétát lehet rajta tenni, hogy milyen az idő odakint, balról a “dróttorony”
zsiráfnyakát dugja ki a háztetők rengetegéből, balra pedig, a keskeny tér
túloldalán a Sorbonne kupolája belekéklik az elé fektetett szökőkútba,
amely egy erdei patak dús csobogását imitálja. Kétoldalt szemben egy-egy
könyvesbolt, mellettük sörözők sorakoznak, főleg a diákok és a tanárok
találkozóhelyei. A századelő irodalmi kávéházai jutottak eszembe erről,
amikor betértem az egyikbe. Régen írók olvastak fel egymásnak hasonló helyeken
a legendák szerint, ilyesmit azonban nehéz lenne mostanság elképzelni.
De hogy még vannak, akik elegáns lila tintával hosszasan prózát rónak a
fáradt délutánban, ahogyan Csáth Géza a Tálay főhadnagyot, az meglepett.
Egyáltalán a kézírás maga, no meg hogy sörözőben. Nemigen tudnám magam
elképzelni Újvidéken egy sörözőben, amint lila tintával novellát írok.
Egyrészt, mert nemigen tudok alkalmas helyszínt, másrészt régen hozzám
nőtt a tasztatúra, harmadrészt pedig: senkit sem tűrök meg a közelemben,
ha írok, még akkor sem, ha másnap megjelenik, és mindenki számára hozzáférhető
lesz nyomtatásban, leválva rólam. A legenda oda: nem kávé mellett írnak
manapság reményteli tehetségű leendők, les jeunes gens, hosszú érzeményeket,
hanem egy korsó vaskos félbarna sör társaságában, magányos egyszemélyes
asztalokra könyökölve, néha kirévedve a szökőkútra. Előbuggyan a kőből,
aztán hirtelen eltűnik.
Már napok
óta úgy éreztem, hogy egy kihalt nyelvet beszélek, amely talaja csupán
annak, amiből különböző formájú és alakú fák nőttek. Van, amelyiknek biztosabbnak
érzem a gyökereit, míg a másiknak inkább csak lombja van, kivirul, aztán
megsárgul, ahogyan az évszakok hozzák, vagy ahogyan a szerencse változtatja
az időjárást. Sok kemény téltől elhalhatnak az apróbb részletek, a gallyak
és árnyalatok, újakat kell hajtatni helyettük, mert különben a lomb koronája
szabálytalanná és kifejezéstelenné válik. Ezek jutottak eszembe, ahogy
elnéztem a hosszúkás tér különböző méretű és fajtájú fáit. Csak a Szent
Mihály útja választott el tőlük. Még kavarogtak a fejemben az előző este
strasbourgi falevelei, még felmarkolt belőlük a szél egy-egy maréknyit,
nem hagyta elsimulni bennem a feledés csendes avarját. A franciára fordított
szövegek elhangzása után a kérdéseket és a válaszokat is erre a nyelvre
fordították, a könyvesboltok közönsége sok mindenre kíváncsi volt, hiszen
tudtak mibe belekérdezni: a kezükben tartották az antológiánkat, indítóul
természetesen a rangidősek, Mrožek megnyitó szövegével és Fejtő Ferenc
írásával, majd benne többi társammal együtt rövid pályaképekkel vetítettek
előre bennünket, ami eleve egzotikusnak tűnt a felolvasóestek publikuma
előtt, ahogyan az elmesélt történetek is, ismerősök és még ismeretlenek
egyaránt.
Hogyan is
lehetne megkerülni azt a szót, hogy Trianon, hiszen ez itt éppen egy szálloda
neve. Ha nem 
ebben
laknék a sors furcsa véletlenének köszönhetően, magam sem hinném, hogy
létezik ilyen. Gondoltam, meg is örökíttetem magam előtte, egyrészt hátha
nem is hinnék el, másrészt, hogy mondhassák, mekkora bunkó, hogy így reklámozza
magát.
Hogyan lehetne
elmesélni a franciáknak, hogy már a nagyapám átélte, amit a félmúltban
magam is, hogy egyszer csak a családunk egy másik országba szakadt? Nagyon
jól emlékszem rá, hogy nem traumával gyógyította magát, nem is azzal az
önváddal, hogy győzni kellett volna, hanem iróniával. Jó lecke volt, hogy
ültessünk inkább fákat nyavalygás helyett. Mrožek mondja, hogy az irónia
gyógyír. Többféleségétől lesz gazdag az erdő. Itt most éppen prózát akartak
hallani, nem történelmi speeche-t. Aztán kérdések sorjáztak, látszott,
hogy az érdeklődők eligazodni próbálnak ebben a messziről sűrűnek látszó
erdőben, csapást kellett vágni benne, hol egy robusztus tölgyre, hol egy
finom gyertyánra mutatva, hogy milyen sokféle egyedből áll a rengeteg,
amely sokféleképpen osztható fái, folyói, avagy domborzata szerint. És
ahogy csapódtak a fejszék, akárha törzsek derekába, úgy fokozódott a tempó,
és a válaszaimat egyszer csak kacagás szakította félbe. Döbbenten néztem
a tolmácsra. A pillanat tört része alatt felmértem, hogy most nem a közönség
felé vezető ösvényt választottam. Ezt most milyen nyelven mondtam, kérdeztem
a tolmácstól. Fogalmam sincs, válaszolta derűsen. Az általam használt két
másik nyelv közül, valami megmagyarázhatatlan rést találva, egyetlen mondatnyi
erővel buggyant visszatarthatatlanul elő a magyar, mintha akkor, abban
a pillanatban önmagát képviselte volna céltudatosan, és az akaratlan kiszólás
annyira meglepte a közönséget, és olyan biztató derűvel tekintettek erre
a váratlanságában freudinak vett fordulatra, hogy abban a pillanatban egyszeriben
érthetőbbé vált minden, a történet gördülékenyebben haladt tovább, ismerősebbnek
tűnt már az erdő, amiről meséltem, megtelt állat- és növényvilággal, a
távoli táj ezáltal került emberközelbe, hogy hallottak egyetlen mondatot
egy ismeretlen nyelvből. Ösztönös gesztusnak tekintették a tudattalan kiszólást.
Erdei tisztásokon hallani ritkán ilyen visszhangot, ami tisztábban szól,
fellengzősebben: áttetszőbb a párán túli kékségeknél.
Mindezzel
együtt azt tapasztaltam, hogy arrafelé alapvetően az élő írókra kíváncsiak,
a maguk sokféleségével, gyarlóságaikkal vagy éppen rigolyáikkal együtt,
vagyis a primer irodalomra, lehetőleg minél több országból, változatos
olvasáskultúrát kínálva, mert ennek van igazán közönsége és tekintélye;
a mai magyar hozzáállásban inkább fordított tendenciák látszanak érvényesülni,
az aktuális élő világirodalom fordítása elenyésző, mostanság mintha az
irodalomról, azaz csupán néhány magyar íróról való gondolkodás, valamint
egyazon uralkodóvá törekvő diskurzus és narratíva játszaná a főszerepet
az irodalmi színpadokon, ahol jobb híján természetesen a fejüket törőket
látni csupán. Mintha az erdőtől a fák nem látszanának.
Kontra
Ferenc
Foto: Oscar
Strasnoy felvétele
