Karácsonyi körhinta
A nyugati
kultúrába annyira beépült a kereszténység, hogy sok elemét meghatározza,
s olyan összetevőjévé vált, amely nélkül elképzelhetetlen, sőt még létezni
sem tudna. A mély meggyökerezettséget valószínűleg a globalizáció sem tudja
kitörölni, de veszélyeztetni igen.
A karácsonyra,
a kereszténység nagyság szerint második ünnepére is kihatással van, de
a lényegét szerencsére még minding nem érintette. A hatása abban nyilvánul
meg, hogy a fogyasztói társadalom rendkívüli fogásokat alkalmazva önmaga
számára aknázza ki a kézenfekvő lehetőséget. A reklámhadjárat gépezete
már jóval az ünnep előtt beindul. Mindenféle árut kínál, s ez az árubőség
szinte háttérbe látszik szorítani a lényeget. A reklám a szeretetre és
adakozásra építi üzenetét és termékeit. Sokak számára a karácsony kizárólag
az ajándékozás ünnepe. Önmagában véve ez nem is rossz, mert legalább alkalmat
ad az embernek, hogy megálljon egy pillanatra, kikapcsolódjon a rohanásból
és gondoljon embertársára: a legközelebbi hozzátartozóra, az elhagyottra,
magányosra, a társadalom és az élet peremén élő emberre. Néha egy kicsit
azonban úgy érzem, hogy nem vesszük észre, miért is vált a karácsony a
szeretet és ajándékozás üzenetévé. Megfeledkezünk arról, hogy a kezdetek
kezdetén ott áll egy nagy Ajándékozó: Isten. Róla vesszük a példát, Őt
utánozzuk, habár ebben az utánzásunkban nagyon sok kívánnivaló van még.
A kereszténység János evangéliumára építve úgy fogalmaz, hogy Isten annyira szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte. Tehát nem valaminek az ajándékozásáról van szó, hanem valakinek az önajándékozásáról. A kereszténység Istene igen furcsa lény. Mindig valami meglepést tartogat tarsolyában. Itt van ez a betlehemi születés. Először is a körülmények felháborítók: ha Jézus Krisztus Isten, akkor miért nem talált magának méltóbb körülményeket ahhoz, hogy megszülessen? De emögött még marad az alapkérdés: miért kellett egyáltalán az Istennek emberré válnia? Mi haszna van ebből Istennek, és mi haszna van az embernek? Miről is van itt tulajdonképpen szó?
Szolidaritás vállalásról. Isten Jézus Krisztusban megmutatja, mit jelent az igazi szolidaritás. Nem valamiféle ajándékot hoz, pedig nagyon sokan azt várnák el az Istentől, hogy az ő zenéjükre táncoljon, hogy Isten hozzájuk alkalmazkodjon, mindenfajta elvárásaik maradék nélküli beteljesítője legyen. Ehelyett más jelenséggel találkozunk: Isten önmagát adja. Nem pótlékokat nyújt, nem virágot hoz, nem karácsonyfát szaloncukorral, de másfajta csomagot sem. Egyben biztos: az embernek az emberre van szüksége, s ettől értékesebb ajándék nem létezik. Megtanít arra, hogy szolidárisak legyünk és a szívünket meg énünket ajándékozzuk, ne pedig pótlékokat, mert az ajándékok végsősorban szeretetünk pótlékai, szimbólumok, amelyek ugyan egy belső álláspontra, érzelemre utalnak, de nem tudják teljes egészében kifejezni azt.
A technikával, menedzsmenttel, klónozással és a rohanással fémjelzett világunkban elkerülhetetlen kérdésként merül fel, hogy az ember képes-e még embernek maradni, másokra odafigyelő lénynek, vagy csupán önmaga énjének körhintáján forog: csak az a jó, az az értékes, amire neki van szüksége, amit önző énje megkíván. A számítógépek hálózatának csodálatos világában az a kérdés is időszerűvé válik, hogy az ember ismeri-e még az embert, vagy ismeretlen személlyel társalog, levelezik, kifejti gondolatait, de nem ismeri a másik gesztusait, érzelmeit, hajának színét és szívének vágyait.
Úgy érzem, karácsonynak az az üzenete, hogy megtanuljunk embernek lenni, mégpedig szolidáris embernek. Karácsony nem maradhat a folklór szintjén, a csillogó karácsonyfák és a gyermekkor nosztalgiájából származó szokások rabságában, hanem vissza kell adni neki az igazi arculatát, a szolidaritás vállalást a konkrét emberrel: a magányos, az elhagyott és a ránk szoruló emberrel.
Csakis így lehet öröm a karácsony, mert az igazi öröm az önátadásban van, a másokért cselekedett tetteinkben. És nyomot is csak az ilyen életfelfogás hagy az életünkben. Gazdaggá, beteljesültté csak a másokért élt élet tehet bennünket.
Vissza a kezdőlapra