Az egységre való felszólítás soha nem látott méreteket ölt az Egyesült Államokban, nemcsak autókra és házakra tűzdelt zászlócskákon látható a „United We Stand”, hanem a politikusok is minden alkalmat megragadnak a közös erőben rejlő hatalom hangsúlyozására. A hazaszeretetnek, az ország normális életbe való visszatérítésének nemes kísérlete ez. Mivel az amerikaiak emlékezetében nem tapad rossz emlék az „egységben az erő és hatalom”, „együtt a jövőért” és hasonló jelszavakhoz, ezért pozitívan fordulnak az egységre való törekvés minden megnyilvánulása felé; a „csakmár lenne ennek a rémálomnak vége” gondolat reményében.

A „Jobb New Yorkért Szövetség” (Association for a Better New York) 30 éves évfordulóját ünnepli. Erre az alkalomra kibérelték a világhírű Apollo Theater-t Harlem szívében. Harlemről mindenki tudja, hogy New York szegény, feketék által lakott  negyede. Így volt ez 1913-ban is, amikor a színház megnyitotta kapuit. A jazz, a soul és a rock & roll zene fellegvárává vált. Bár akkor, és a következő évtizedekben feketéknek még tilos volt oda nézőkként járniuk, a fellépők között szinte csak ők szerepeltek. Innen indult útjára Duke Ellington 1932-ben és Sid Cohen „színes revüje”. Az Amatőr Est sorozatot, ami a mai napig él, 1935-ben indították. Az Apollo az 50-es és a 60-as években valóságos zenei mekkája lett New Yorknak, itt kezdett Lionel Hampton, Sammy Davis Jr., Stevie Wonder, Smokey Robinson, Bill Cosby és a Jackson Five. Anyagi gondok miatt 1975-ben bezárták. 1980-ban a kongresszus nemzeti műemlékké nyilvánította a patinás, piros bársonyszékes színházat, és egy alapítvány létrehozásával a harlemi közösségnek  ajándékozta.

Nos, ennek a világhírű színháznak a deszkáján szerepelt november 1-én Amerika 42. elnöke, William Jefferson Clinton. A „Jobb New Yorkért Szövetség” munkájáról való mondandóját nyilván háttérbe szorította – mint manapság Amerikában mindent – a szeptember 11-i támadás elemzése. Clinton, aki egyébként ma Harlemben bérel irodát, leginkább az elveszített munkahelyek miatt aggódik. A friss munkanélküliek között nemcsak pilóták (az American Airlines éppen tegnap bocsájtott el 1500-at), hanem muzulmánok és új emigránsok is vannak bőven, akiknek az egzisztenciája kevésbé megalapozott lehet, ezért a sújtás rájuk nézve még veszedelmesebb. „Mindig azt gondoltam, hogy a szabadságban élő emberek akármit csinálhatnak, feltéve, hogy ismerik a körülményeket. Nos, tévedtem. A terrorizmusnak az a lényege, hogy terrorizáljon. A terror mindig sikereket ér el akciói elején” – mondta a volt elnök, majd így folytatta. „Aztán a civilizált emberek és népek megtanulják, hogyan szálljanak szembe a terrorizmussal. Így ebben a helyzetben mindenkinek jut szerep.” -
 A harcot az évszázad harcának nevezte, és a támadókról, rendkívül érdekes megközelítésben elmondta, hogy „különbözik az életstílusuk és különbözik az igazságuk. Az ő igazságuk az, hogy a 13. századba akarnak visszakényszeríteni minket. Egy olyan közösségbe, ahol mindenki egyformán öltözködik, ahol a nők a napfénytől és a világtól teljes eltakarásban élnek, ahol a férfiak bottal kényszerítik a nőket a megalázkodásra. Nincsennek új elképzeléseik és nincs fejlődésük. Mi pedig úgy gondoljuk, hogy a teljes igazságot senki nem birtokolja” – mondta Bill Clinton, aki az életünket úgy látja, mint egy utazás részét. „A történtek után a szabadságot soha nem fogom természetes adománynak tekinteni” – hangsúlyozta. Amerika végtelenül nyitott a lehetőséget előtt, akárcsak az óceánok és a világ. Ez a terrorizmus fészkének feldolgozhatatlan, „ezért következett be ez a támadás a mi országunk ellen.”
 Határozottan hiszi, hogy a szeptember 11-i terrortámadás következményeit az amerikai emberek a kontrolljuk alatt tudják tartani úgy, hogy nem félnek. Nem szabad félniük. Mert ha félnek, és nem viszik az életmódjukat tovább a szokásos kerékvágásban, akkor a terroristák megnyerik a háborút, mert „a terrorizmus lényege a terrorizálás”. A félelemben élő ember és nép könnyű préda és terrorizálható. New York különösen arról nevezetes, hogy „csináld!”, „csináld!”, most pedig mindenütt azt halljuk, hogy „ne!”, „ne!” Ez ebben az pénzvilágáról és hatalmas gazdaságáról híres országban mintegy skizofrén helyzetet teremt. A politikusoknak és a üzleti élet vezetőinek az ösztönzése arra, hogy az emberek ne féljenek, valóban hatásos lehet. Szkeptikusan azt is lehetne mondani, hogy ha az emberek visszakapják a munkájukat, a tőzsdén befektetett pénzüket és a nyugalmukat antibiotikum mentesen, akkor, okay, cserébe nem fognak félni. Ehhez viszont, Clinton szerint sem szabad félni.

Niemetz Ágnes
NEW YORK

Vissza a kezdőlapra