Vissza
a kezdőlapraELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Államtitkár Úr! Folytatjuk munkánkat. Soron következik a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény módosítását kezdeményező törvényjavaslat általános vitájának megkezdése. Az előterjesztést T/5061. számon, a bizottságok ajánlásait pedig T/5061/1-3. számokon kapták kézhez.Először megadom a szót Hende Csaba igazságügyi minisztériumi politikai államtitkár úrnak, a napirendi ajánlás értelmében 25 perces időkeretben. Öné a szó, államtitkár úr.
DR. HENDE CSABA igazságügyi minisztériumi államtitkár, a napirendi pont előadója: Köszönöm. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! A kodifikált büntető perjog idén december 22-én ünnepli a 105. születésnapját. 1896 decemberében hirdették ki a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikket, amely fél évszázadig volt hatályban. A jelenlegi '73. évi I. törvény '74. január 1-je óta alkalmaztatik.
A hatályos Be. - bár '74 óta számos alkalommal módosították - szerkezetében és számos megoldásában ma is magán viseli annak a korszaknak a jegyeit, amelyben megalkották, ezért a rendszerváltozást követően azonnal felmerült a büntetőeljárás reformjának igénye. Az új büntetőeljárási törvény kidolgozásának munkálatai 1991-ben kezdődtek meg, és a kormány az elkészítendő kódex legfontosabb elveit a Be. koncepciójáról szóló 2002/94. határozatában rögzítette.
Az Országgyűlés a büntetőeljárásról szóló '98. évi XIX. törvényt '98. március 10-i ülésnapján fogadta el. E törvény összességében egy modern büntetőeljárási jog alapjait rakta le. Figyelemmel van nemcsak a magyar jogtörténet haladó hagyományaira, hanem a Magyarország által vállalt nemzetközi jogi kötelezettségekre, így elsősorban az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény, valamint az annak alapján kialakult strasbourgi emberi jogi bírósági gyakorlat is ilyennek minősül. A törvény több olyan, az 1973. évi I. törvényben nem szereplő jogintézményt emelt be a kódexbe, amelyek addig csak a büntetőeljáráshoz kapcsolódó alacsonyabb szintű szabályokban vagy más törvényekben voltak megtalálhatók.
Az erények mellett azonban nem hallgatható el, hogy a törvénytervezet szakmai vitája során nem vették kellő súllyal figyelembe azokat az észrevételeket, amelyek a kódex új, többnyire a magyar jogi hagyománytól idegen elemeinek gyakorlati alkalmazhatóságára vonatkoztak. Ebben a körben említhető például a bírósági tárgyaláson a kihallgatás rendjére vonatkozó új szabályozás vagy egyes új, külön eljárásként kodifikált jogintézmények, mint például a tárgyalásról lemondás.
A bírói és az ügyészi kar 1997-től folyamatosan ellenezte a törvény jogorvoslati rendszerére vonatkozó új szabályozást. A törvény - alapul véve a már idézett kormányhatározatot és azt a tényt, hogy a parlament '97 nyarán módosította az alkotmányt, újraalkotta a bírósági és az ügyészségi szervezetről szóló törvényeket, és ezzel megteremtette a négyszintű bírósági szervezetet - bevezette a kétfokú rendes jogorvoslati rendszert. Ezzel szemben a Legfelsőbb Bíróság a négyszintű bírósági szervezet megteremtése mellett is az egyfokú rendes jogorvoslat fenntartását javasolta.
Az Országgyűlés 1998 végén hatályon kívül helyezte az ítélőtáblák felállításáról rendelkező '97. évi LXIX. törvényt, és elfogadta a hatályos '73. évi I. törvény módosítását, amely az új kódexből átemelte a tanúvédelemmel és a titkos nyomozással kapcsolatos legfontosabb rendelkezéseket.
Az országos ítélőtábla székhelyének és illetékességi területének megállapításáról szóló törvény nagy terjedelemben módosította a '73. évi I. törvényt, az új törvényből átvéve bizonyos, az eljárás gyorsítását célzó rendelkezéseket. Az igazságügyi szervezet és az eljárási jogok további korszerűsítésének feladatait előíró 102/99. országgyűlési határozat pedig arról rendelkezett, hogy a kormánynak 2001. június 30-ig törvényjavaslatot kell az Országgyűlés elé terjesztenie, amelyben javaslatot tesz a Be. módosítására, és a hatálybalépését jogilag előkészíti. A kormány az önök előtt lévő törvényjavaslat benyújtásával teljesítette a parlamenti határozatot.
A javaslat kiindulópontként kezeli, hogy a jelenlegi előírásoknak megfelelően a törvényt az ítélőtábla felállításával egy időben, 2003. január 1-jén hatályba kell léptetni.
A '73. évi I. törvényt az elmúlt évek során ért módosítások lényegében az elfogadott, de hatálybalépésében elhalasztott új kódex rendelkezései közötti szelektálás eredményeként születtek meg. 1998-ban a Be. elfogadásával maga az Országgyűlés döntött úgy, hogy az új kódex hatálybalépése előtt még szükséges a hatályos törvény módosítása.
A Be. javaslattal módosított szövegének hatályba léptetése esetén széles szakmai egyetértés teremthető meg. Mindezen érvek alapján a javaslat szerint a Be.-t be kell vezetni, de a bevezetése előtt a jelen törvényjavaslat szerint módosítani kell, mert csak ez biztosítja, hogy a jövőben korszerű és széles szakmai konszenzuson alapuló eljárási kódex alapján legyen biztosított a büntetőügyek eredményes, tisztességes és gyors elintézése.
Tisztelt Ház! Mind a Be.-vel szemben megfogalmazott kritikai észrevételek, mind pedig a kihirdetés óta eltelt időszakban bekövetkezett jogszabályváltozások nagy része technikai, szövegpontosító jellegű vagy alkotmánybírósági határozatból következik.
A törvényjavaslat benyújtását elrendelő országgyűlési határozat a Be. felülvizsgálatának egyik szempontjaként jelölte meg a törvény elfogadása óta eltelt időben bekövetkezett jogszabályváltozások figyelembevételét. '98. március 10-e, az új kódex elfogadása óta a hatályos büntetőeljárási törvényt tizenhárom esetben módosította az Országgyűlés. Jelenleg is a Ház előtt van a tanúvédelemről szóló törvényjavaslat, amely a hatályos eljárási törvényt javasolja módosítani. 1998-tól a hatályos büntetőeljárási törvényt érintette még az Alkotmánybíróság több határozata is. Egyértelmű, hogy az előbbiekben felsorolt jogszabályi változások, illetve az Alkotmánybíróság határozatai folytán szükségessé vált törvénymódosítások abba a körbe tartoznak, amelyek az országgyűlési határozat idézett rendelkezése alá vonhatók, tehát azokat az előkészítés során figyelembe kellett venni.
A kormány e javaslattal egy időben terjesztette önök elé a Btk., a '78. évi IV. törvény módosítását jelentő törvényjavaslatot. A büntető anyagi jogszabályoknak a hangsúlyozottan az európai közösségi joghoz harmonizálás érdekében történő módosításáról szóló javaslat többek között új bűncselekményeket iktat be a Btk. XV. fejezetébe, amelyek miatt például az ügyészség kizárólagos nyomozási hatáskörére vonatkozó rendelkezéseket e javaslat, tehát a Be.-módosítási javaslat módosítja.
A Btk. módosításáról szóló törvényjavaslat tartalmazza azt is, hogy a jelenleg mellékbüntetésként a Btk.-ba felvett vagyonelkobzás jogintézményét a tervezet a jövőben büntetőjogi intézkedéssé alakítja át, ugyanakkor az elkobzás szabályai közül hatályon kívül helyezi az elkobzás alá eső érték és a vagyoni előny megfizetésére kötelezést. Az anyagi jog változásai a legtöbb esetben kihatnak az eljárási jogra is, így a bizonyítás érdekében megtehető kényszerintézkedéseknek, az eljárás során hozható határozatok tartalmának, illetve az eljárási törvényben megállapított hatásköröknek a szabályozására is.
Az új kódex felülvizsgálatának további szempontjai olvashatók az országos ítélőtábla székhelyének és illetékességi területének megállapításáról szóló '99. évi CX. törvény általános indoklásában. Idézem: "Büntető ügyszakban a jelenlegi büntetőeljárási törvény helyébe lépő már kihirdetett, de még nem hatályos új büntetőeljárási törvény addig nem léptethető hatályba, amíg az ítélőtábla felállítására sor nem kerül. Az új büntetőeljárási törvény bevezetésének időpontja 2003. január 1. napja. Az új Be. hatálybalépésének elhalasztása módot ad egyes rendelkezéseinek finomítására, széles szakmai elfogadottságának megteremtésére és az alkalmazásra való felkészülésre."
Tisztelt Országgyűlés! A 102/99. országgyűlési határozat nemcsak a Be. módosítását írja elő, hanem azt is, hogy felül kell vizsgálni a bírósági ügyvitel szabályait, és ennek során vizsgálni kell a többszintű szabályozás lehetőségét. A javaslat ezért a jelenlegi, igazságügy-miniszteri utasítási formában kiadott bírósági ügyviteli szabályzat szabályai közül azokat, amelyek törvényi szintű szabályozást igényelnek, beépíti az eljárási kódexbe.
A javaslat rendelkezéseinek további csoportját képezik azok a szabályok, amelyek a Legfelsőbb Bíróság büntető kollégiuma még hatályban lévő állásfoglalásainak a törvénybe illesztését célozzák. Mivel az új bírósági szervezeti törvény hatálybalépése óta új kollégiumi állásfoglalások már nem hozhatók és a hatályban lévők sem módosíthatók, kérdéssé vált, hogy mi történjék azokkal a büntető kollégiumi állásfoglalásokkal, amelyek az új törvény rendelkezéseivel nem ellentétesek, hanem a korábbi Bsz. hatályon kívül helyezése miatt átvezetésük nem lehetséges.
A javaslat kiindulópontja az, miszerint önmagában azért, mert a korábbi Bsz.-t új szabályozás váltotta fel, még nem indokolt, hogy az e kollégiumi állásfoglalásokban kifejtett jogtételek a feledés homályába vesszenek. Ezért a javaslat a büntető kollégiumi állásfoglalások azon rendelkezéseit, amelyek a Be. hatálybalépése után is alkalmazhatóak lennének, beiktatja az eljárási törvény rendelkezései közé. Ezáltal biztosítható, hogy a Legfelsőbb Bíróság korábbi elvi irányító tevékenysége során a jogalkalmazói gyakorlatot jelentős mértékben befolyásoló szabályanyag ne vesszen el véglegesen.
Tisztelt Ház! A Be. szabályozási elveit a már említett '94-es kormányhatározat döntötte el, amely nyolc pontban sorolta fel azokat a csomópontokat, amelyek mentén el kellett készíteni az új törvény tervezetét. A most előttünk fekvő javaslat a '94-ben meghatározott szabályozási elvektől két ponton tér el.
Ennek indokai a következők. A koncepciót alapul véve, az új törvény a felek rendelkezési jogát a bírósági tárgyalás tekintetében akként kívánta erősíteni, hogy szakított a magyar jog hagyományos szabályozásával, amely a vádlottak, tanúk és szakértők kihallgatását a tanács elnökének feladatává teszi. Helyette bevezette az angolszász jogokban ismert keresztkérdezéses modell enyhített formáját: a felek általi kihallgatást. E modell szerint a vádlottat először az ügyész, a tanúkat és a szakértőket pedig az hallgatja ki, aki a megidézésüket és kihallgatásukat indítványozta.
Ez a tárgyalási mód egyébként természetesen csak a teljes szereplős, úgynevezett főtárgyaláson lenne alkalmazható; azokban az esetekben, amikor a tárgyalás az ügyész vagy a védő távollétében zajlik, a kihallgatás továbbra is a tanács elnökének feladata lenne. Azonban maga a törvény zárja ki ennek a kihallgatási rendszernek az alkalmazását fiatalkorúak esetében, a magánvádas és a bíróság elé állításos eljárásban, valamint a tárgyalásról lemondás alapján folytatott ügyben.
A büntetőbírósági tárgyalás fő feladatának: a perbeli igazság megállapításának elméletileg mind a hagyományos kontinentális, mind pedig az új Be. szerinti, az angolszász jogi kultúrában alkalmazott tárgyalási módszer eleget tesz. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azonban azt, hogy a Be. továbbra sem szakít azzal az elvvel, hogy a büntetőeljárást folytató állami szervek - köztük a bíróság is - kötelesek az anyagi igazság kiderítésére. Ebből az elméleti tételből következik, hogy a bíróságnak továbbra is kötelessége a tényállás felderítése, tehát a bíróság feladata e téren a Be. eredeti elképzelése szerint sem változott volna.
Az elvi követelményeknek való megfelelés mellett azonban jelentős gyakorlati érvek szólnak a hagyományos tárgyalási modell fenntartása mellett. A javaslat elfogadja azt az érvet, hogy a bíróságok és az ügyészségek jelenlegi ügyszáma mellett a felek általi kihallgatás rendszere a gyakorlatban az eljárások indokolatlan elhúzódásához vezetne. A bíróságnak csak áttételes lehetősége lenne a felek által felteendő kérdések számát befolyásolni és az ügyre nem tartozó körülményeket érintő kérdéseket kiszűrni. Mindez pedig azt eredményezheti, hogy a tárgyalások tervezhetetlenné válnak, az ügyben többször kell a tárgyalást elnapolni. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a felek általi kihallgatás rendszere éppen azokban az ügyekben érvényesülne, ahol a tárgyaláson az ügyész és a védő jelenléte kötelező.
Ezért a javaslat a felek általi kihallgatásra vonatkozó szabályozást megváltoztatja, és továbbra is fenntartja a hatályos jogi szabályozást, amely szerint a bírósági tárgyaláson kihallgatandó személyeket főszabályként a bírósági tanács elnöke hallgatja ki, ugyanakkor az ügyész és a védő indítványára a tanút és a szakértőt a bíróság engedélyével keresztkérdezés alá lehet majd vetni.
A másik olyan kérdés, amelynél a javaslat eltért az új törvény előkészítése során követett elvektől, a rendes jogorvoslatok rendszere. A Be. bevezette a kétfokú rendes jogorvoslatot. A javaslat abból indul ki, hogy sem az alkotmány, sem nemzetközi kötelezettségvállalásaink, sem pedig az Alkotmánybíróság elmúlt egy évtizedes ítélkezési gyakorlata nem írja elő kifejezetten a másodfokú büntetőbírósági határozat rendes jogorvoslattal történő megtámadása megteremtésének kötelezettségét. Az Országgyűlés azonban 1998-ban hatályon kívül helyezte az ítélőtáblák székhelyének és illetékességi területének megállapításáról rendelkező törvényt. '97-98-hoz képest tehát, amikor távlatilag öt ítélőtábla felállításával lehetett számolni, a jelenlegi jogi helyzet alapján csak az országos ítélőtábla kezdi meg a működését 2003-ban. Ezzel a ténnyel mindenképpen számolni kell akkor, amikor az új bírósági szint hatáskörét az eljárási jog megállapítja.
Tisztelt Ház! Az Igazságügyi Minisztérium felkérésére a Legfelsőbb Bíróság büntető kollégiuma megszervezte az új Be. maga idejében elmaradt szakmai vitáját, és ennek eredményeként 2000 októberében a Legfelsőbb Bíróság és a megyei bíróságok megfogalmazták a Be. módosítására vonatkozó elvi elképzeléseiket. A bírói kar döntő többsége a kétfokú rendes jogorvoslat ellen, a hatályos 1973. évi I. törvény szerinti jogorvoslati rend fenntartása mellett foglalt állást.
Mindezek alapján a javaslat, kiindulva abból, hogy 2003-ban nem öt, hanem egy ítélőtábla kezdi meg a működését, egyrészt átalakítja az eredeti törvény szerinti bírósági hatásköröket, és a kihirdetett törvényben szereplő széles megyei elsőfokú bírósági hatáskört csökkenti. Másrészt elfogadva azt, hogy a jelenlegi kétfokú rendes jogorvoslati rendszer bevezetése sem alkotmányos, sem tervgazdasági szempontok alapján nem időszerű, a kihirdetett törvény kétfokú rendes jogorvoslati rendszerét egyfokúvá alakítja át.
A Be. eredetileg elfogadott normaszövegéhez képest a harmadik jelentős változás, amely az egész törvény rendszerét érinti, a rendkívüli jogorvoslatok kérdése. A Be. a kétfokú rendes jogorvoslati rendszer mellett tágította e rendkívüli felülvizsgálatként kodifikált perorvoslati lehetőséget is, új rendkívüli jogorvoslatként iktatta be a törvényesség érdekében emelhető jogorvoslatot. Ez a jogintézmény a valaha volt törvényességi óvás és a hatályos felülvizsgálati eljárás közötti űrt hivatott kitölteni.
Mivel a gyakorlati tapasztalatok szerint a felülvizsgálati eljárás törvényi előfeltételei túlságosan szűken vannak meghatározva, törvénysértő jogerős ítéletek nagy számban fordulnak elő úgy, hogy semmilyen jogi lehetőség nincs a törvénysértés kiküszöbölésére. A javaslat alapvetően fenntartja a '73. évi I. törvény által ismert felülvizsgálatot és a törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslatot, ám lényeges eltéréseket állapít meg a részletszabályokat illetően.
A felülvizsgálati eljárás szabályai szerint felülvizsgálatnak van helye az elsőfokon jogerőre emelkedett határozattal szemben is. A gyakorlat bizonyította, hogy a jelenlegi felülvizsgálati okok nem képesek orvosolni a törvénysértően jogerőre emelkedett határozatok viszonylag nagy hányadát, nevezetesen az elsőfokon jogerőre emelkedett, ám anyagi jogi jogszabálysértést tartalmazó határozatokat. Ezen a helyzeten indokolt változtatni, ezért a javaslat a felülvizsgálati okok kisebb bővítése mellett lehetővé teszi, hogy az elsőfokon jogerős határozatok ellen is legyen lehetőség rendkívüli jogorvoslat igénybevételére.
A javaslat a törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslatot a '73. évi I. törvény szabályozásánál szélesebb körben engedi meg. Eszerint a legfőbb ügyész bármely jogerős bírósági határozat ellen jogorvoslatot jelenthet be, hogyha az más jogorvoslattal nem támadható meg. E jogorvoslat azonban a terheltre csak akkor hat, ha a törvénysértés megállapításából a felelősség enyhébb megítélése következik.
Tisztelt Ház! Végezetül szeretném a figyelmükbe ajánlani a javaslat egy olyan új jogintézményét, amely méltán válthat ki szakmai érdeklődést. Ez a jogintézmény az audiovizuális kihallgatási technika. A javaslat a bírósági eljárás általános szabályai közé iktatja be a jogintézményt, igazodva a magyar jogi terminológiához, azt zárt célú távközlő hálózat útján történő tárgyalásként megnevezve. Ennek lényege, hogy a bírósági tárgyalás lebonyolítására egy zárt láncú, az igazságszolgáltatási igények kielégítését szolgáló, az összeköttetés közvetlenségét, a mozgóképet és a hangot egyidejűleg továbbító rendszer felhasználásával kerül sor. Az így megtartott tárgyaláson a kihallgatandó személyek fizikailag nincsenek jelen a tárgyalóteremben, hanem más helyszínen vannak, és ez az említett rendszer biztosítja a bírósággal az összeköttetést.
Ezen intézménynek a tanúvédelem, az áldozatvédelem, valamint az eljárás biztonságos és gyors lefolytatása mellett fontos szerepe lehet a nemzetközi jogsegélykérelmek teljesítésében is. Az Európai Unió tagállamai közötti kölcsönös büntetőjogi segítségnyújtásról szóló egyezmény 10. cikke szabályozza a videokonferencia, azaz a zárt célú távközlő hálózatok felhasználásával nyújtott bűnügyi jogsegély intézményét. Zárt célú távközlő berendezések útján történő kihallgatásra vonatkozó szabályokat azonban nemcsak a bűnügyi jogsegélyre vonatkozó nemzetközi egyezmények tartalmaznak, hanem a magyar szabályozás megalkotásának fő indokaival azonos célokat meghatározó, európai uniós és Európa tanácsi jogi normák is.
A büntetőeljárásban alkalmazható audiovizuális eszközök szempontjából az Európa Tanács '97. szeptember 10-i, a tanúk megfélemlítéséről és a védelem jogairól szóló ajánlásának van jelentősége. Az általános elvekről szóló részében kimondja, hogy a tanúknak olyan alternatív lehetőségeket kell biztosítani a vallomástételre, amelyek megkímélik őket a vádlottal való szemtől szembeni találkozástól. Az ajánlás lehetőséget lát ezek alapján például a különálló helyiségben történő vallomástételre is.
A javaslat e nemzetközi dokumentumokat is figyelembe véve határozza meg azokat az eseteket, amikor a tanács elnöke hivatalból vagy kérelemre elrendelheti a tanúnak, illetve a vádlottnak zárt célú távközlő hálózat útján történő kihallgatását. A jogintézmény alkalmazására elsősorban a gyermekkorú tanúk és a személy elleni erőszakos bűncselekmények sértettjeinek kihallgatása során kerülhet sor.
A megkeresés útján történő, sokszor igen hosszadalmas és az alapeljárás elhúzódását eredményező tanúkihallgatások helyett a javaslat lehetővé teszi, hogy a bíróság az említett zárt célú hálózat útján hallgassa ki azt a tanút, akinek a tárgyaláson való megjelenése egészségi állapotára vagy más körülményre tekintettel aránytalan nehézséggel járna. Természetesen a bíróságnak a jövőben is módja lesz, amennyiben az szükséges, személyes megjelenést elrendelni.
Tisztelt Országgyűlés! A javaslat a büntetőeljárási törvényt módosítja, amely nem igényli az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatát, ennek ellenére tartalmaz néhány olyan rendelkezést, amelyhez mégis minősített többség szükséges. A javaslat több rendelkezése tartalmaz a jogorvoslati jogot korlátozó vagy kizáró szabályokat, ezek közt azonban mindössze három olyan van, amely tényleges, érdemi jogkorlátozást tartalmaz:
A javaslat 60. §-a, ahol is a személyi védelem elrendelésének a kérelmezési joga van feltüntetve, e tekintetben a javaslat kizárja a jogorvoslati jogot. A 87. § szerint a vádirat benyújtásáig az ügyész, azután pedig a bíróság - indokolt kérelemre - hozzájárulhat ahhoz, hogy az útlevélhatóság a terhelt külföldre utazását meghatározott időre, illetve úti célra engedélyezze, azonban az e tárgyban döntő határozat kapcsán kizárja a jogorvoslati jogot. A 265. § a tárgyalásról lemondás alapján folytatott eljárásban hozott, a bűnösséget megállapító, a váddal egyező tényállás, valamint a vádirati minősítéssel egyező minősítés esetében kizárja a fellebbezési jogot.
A javaslat rendelkezéseivel összefüggésben módosítani szükséges a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló '97. évi LXVII. törvény egy rendelkezését, ez is minősített többséget igényel. Végül a javaslat módosítani kívánja a külföldre utazásról szóló '98. évi XII. törvény több rendelkezését, ezek is kétharmadot igénylő javaslatok.
Tisztelt Országgyűlés! A büntetőeljárási jog kodifikációja éppen tíz éve kezdődött el. A '97-98-ban megalkotott új Be. legfőbb erényének azt tartom, hogy olyan eljárási jogot hozott létre, amelyben az eljárás valamennyi szereplőjének megvan az igényérvényesítési lehetősége; a legnagyobb hibájának viszont azt tartom, hogy a jogintézményeire vonatkozó szabályozás kialakításakor elmaradt a perfektualizáció. Az önök előtt lévő törvényjavaslat kompromisszumos megoldása a lehetőségekhez és a körülményekhez képest hű marad a kodifikáció '94-ben kialakított elveihez, ám figyelembe veszi az egyértelmű jogalkalmazói elvárásokat is.
Kérem, hogy szavazataikkal támogassák a törvényjavaslatot. Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiból.)
DR. GYIMESI JÓZSEF, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! A beterjesztett törvényjavaslat az 1998. évi XIX. törvényt módosítja, azt a törvényt, amelyet az Országgyűlés 1998. március 10-én fogadott el, és amely 2000. január 1-jén lépett volna hatályba.Az 1998-ban megalakult Országgyűlés több szempont mérlegelése alapján úgy döntött, hogy a már elfogadott törvény hatálybalépésének időpontját 2003. január 1-jére halasztja, továbbá arról is határozott, hogy a kormány köteles megvizsgálni a törvény megalkotása óta eltelt időben bekövetkezett törvényi változásokat.
A most tárgyalt T/5061. számú törvényjavaslat beterjesztésével a kormány az Országgyűlés által reá rótt kötelezettségét teljesítette. Emlékszem, még gyakorló ügyvédként tapasztaltam 1997-98-ban azt a várakozást vagy inkább riadalmat, amelyet az új büntetőeljárási törvény keltett az ügyvédi kar és általában a jogalkalmazók körében, különösen azzal, hogy a törvény egyidejűleg több olyan jogintézményt szándékozott bevezetni, amellyel addig csak a jogtörténeti tanulmányainkban vagy az angolszász jogban találkozhattunk: táblabíráskodás, tárgyalásvezetés, óvadék intézménye és sok más jogintézményről legyen szó. Már akkor az volt sokak véleménye, hogy a büntetőeljárás rendszerét nem helyes egyidejűleg ilyen mértékben megváltoztatni, helyesebb a hatályos törvény rendelkezéseit egyes jogintézmények folyamatos bevezetésével korszerűsíteni, a hazai gyakorlattól és hagyományoktól idegen elemeket elhagyni.
A büntetőeljárási törvénynek nemcsak és nem elsősorban szakmai igényeket kell kielégítenie, hanem meg kell felelnie a közvélemény elvárásainak is, amit a törvény társadalmi elfogadottságának nevezhetünk. Az eljárásjog útvesztőiben tehát nemcsak a jogalkalmazónak, hanem ezen eljárással érintetteknek is el kell tudniuk igazodni. A társadalom a törvény szövegének ismerete nélkül is képes véleményt formálni a büntetőeljárás szabályairól, hiszen alapvető elvárása az, hogy a közösség és az egyén szabadságát, értékeit és érdekeit sértő bűncselekmények felderítésre kerüljenek, a bűnöst gyors és tisztességes eljárás keretében felelősségre vonják, és törődjön az eljárásban részt vevő hatóság a bűncselekmények áldozatainak, sértettjeinek jogaival is; állítsa helyre azt az egyensúlyt, amelyet a bűncselekmény megbontott - vagyoni bűncselekmény esetében -, illetve ha a bűncselekmény jellege miatt már nem lehetséges, akkor torolja meg az okozott sérelmet. Évszázadok óta az állam gyakorolja a társadalom tagjainak nevében a sértett egyén, illetve közösség büntető igényét, de a jogfejlődésnek ez a vívmánya nem eredményezheti a sértett kirekesztését az igazságszolgáltatás folyamatából.
Az eljárásjog általában az állami igény érvényesülésének lehetőségét és cselekvésének korlátait is meghatározza. Történelmi példákkal igazolható, hogy amikor az állam az igazságszolgáltatást a politikai terror eszközéül használta, akkor új eljárási szabályokat állított fel - tehát nem eljárásjogi szabályokat állított fel, népbíróság, rögtönbíráskodás -, és az eljárásjog garanciális szabályaira mérte a legnagyobb csapást, a jog fölé helyezte saját magát. A demokratikus jogállam legfőbb jellemzője éppen az, hogy a jog maga szab határokat az állami akarat érvényesülésének, és különösen így van ez a büntetőhatalom gyakorlásakor.
A büntetőeljárási törvénynek biztosítania kell az alapvető alkotmányos szabadságjogok érvényesülését. Ezt a követelményt gyakran azonosítjuk, illetve azonosítják kizárólagosan a védelem jogainak biztosításával. A büntetőeljárás alapvető rendelkezései között nyer elhelyezést a védelem jogának rögzítése. Kevesebb szó esik azok jogairól, akiknek a bűncselekmény életét, egészségét, testi épségét, szabadságát vagy vagyoni érdekeit sérti, pedig az ő jogaikat is az alkotmány garantálja. A társadalom e két csoportjának, tehát a bűncselekmény elkövetőinek és áldozatainak, sértettjeinek alkotmányos jogai együttesen és nem egymás ellen kell hogy érvényesüljenek a büntetőeljárás szabályai között.
Az általános vitában e szempontok figyelembevételével kísérelem meg egybevetni a javaslat rendelkezéseit az 1998. évi XIX., tehát a módosítandó, az 1973. évi I., tehát a jelenleg hatályos büntetőeljárási törvénnyel, mert meggyőződésem szerint a büntetőeljárás legfőbb feladatát az elkövetőt és a sértettet megillető jogok biztosításával tudja csak ellátni, a bűncselekmény felderítésétől a büntetés végrehajtásáig terjedő eljárási folyamatban. A büntetőeljárási törvény és a javaslat együtt nagy előrelépést jelent a hatályos jogi szabályozáshoz képest.
A törvényjavaslat bizottsági vitájában a legtöbb támadás a vádlott és a tanú bíróság előtti kihallgatásának, a tárgyalás vezetésének szabályaival kapcsolatban hangzott el. A javaslat lényegében visszatér a hatályos jogi szabályozáshoz, a kontinentális hagyományokhoz azzal, hogy fő szabályként a bíróságra bízza a tanú kihallgatását, ugyanakkor megengedi, hogy a vádlott vagy a védő indítványára, ha az ügyész nem ellenzi, a tanút az ügyész vagy a védő, illetve a terhelt hallgassa ki kérdések feltevésével. Az angolszász kihallgatási rendszer engedélyezése tehát bírói mérlegelés tárgya. Vélhetően a parlamenti vita központi kérdésévé válik, hogy az 1998-ban elfogadott törvény kétfokú rendes perorvoslati rendszere vagy a törvényjavaslatban szereplő, tegyük hozzá, lényegét tekintve a hatályos joggal egyező módon szabályozott egyfokú rendes perorvoslati rendszer a helyesebb megoldás.
A korábbi Országgyűlés elkötelezte magát az ítélőtáblák felállítása mellett, és amikor a büntetőeljárás jogorvoslati rendszerét kialakította, akkor még öt ítélőtábla felállításával számolt. Az 1998-ban megalakult Országgyűlés, nyilván az alkotmányos elkötelezettségre is figyelemmel úgy döntött, hogy 2003. január 1-jén a büntetőeljárási törvény hatálybalépésével egyidejűleg egy ítélőtábla kezdi meg működését Országos Ítélőtábla elnevezéssel. Ez a döntés nyilvánvalóvá tette, hogy a rendes jogorvoslatot egyfokúvá kell, illetve lehet visszaalakítani, kétségtelenül egy olyan szerencsés helyzetben, amikor még ez a jogalkotói szándék egy hatályba nem lépett törvény módosításával is megvalósítható.
Számos vita zajlott ebben a kérdésben a Ház falain belül és kívül, és e vita nyomán megállapítható, hogy sem szakmai, sem alkotmányossági, sem társadalmi, sem gazdasági - merthogy nem lenne olcsóbb az ítélkezés - érvek nem szólnak a kétfokú jogorvoslat mellett. Alapvető alkotmányossági jogok - a védelem jogai, a sértettek jogai - érvényesülését nem a bírósági szintek száma, a rendes jogorvoslati rendszer egy- vagy kétfokúsága határozza meg, hanem a jogorvoslati jog tartalma, terjedelme, a jogosultak személyi köre és a rendes, illetve rendkívüli jogorvoslatok egymással összefüggő, egymást kiegészítő rendszere.
A javaslat szerint továbbra is általános hatáskörű elsőfokú bíróság a helyi, tehát városi, kerületi bíróság marad. Az itt indult ügyek másodfokon a megyei, fővárosi bíróságon fejeződnek be jogerősen. A bővülő megyei bírósági elsőfokú hatáskörben elbírált ügyek fellebbezés folytán az ítélőtábla elé kerülnek. A Legfelsőbb Bíróságon megszűnik a másodfokú ítélkezés, a jövőben a törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslati, illetőleg jogegységi eljárásokat folytatja le, és elbírálja a felülvizsgálati indítványokat. Akkor tudja biztosítani a jogorvoslati rendszer a feladatát, ha meg tudja akadályozni, hogy törvényeinknek nem megfelelő, törvénysértő, illetve megalapozatlan határozatok megmaradhassanak. A jogerő azonban soha nem lehet akadálya az ártatlanul elítéltek felmentésének, de időbeli korlátok között az egérutat nyert bűnös utolérését is biztosítania kell a törvénynek, s mindezt olyan módon, hogy a jogbiztonsághoz fűződő alkotmányos érdek ne sérüljön. Megítélésem szerint e célok megvalósításának kitüntető figyelmet szentel az 1998-ban megalakult Országgyűlés törvénykezése.
Az 1973. évi I. törvény ezen elvárásoknak nem felelt meg maradéktalanul, ezért alkotta meg az Országgyűlés a legfőbb ügyész által benyújtható új rendkívüli jogorvoslatot, jogorvoslat a törvényesség érdekében elnevezéssel. Az 1999. évi CX. törvény 2000. március 1-jétől ad lehetőséget arra, hogy amikor már a törvénysértő jogerős ítélet semmilyen más rendes vagy rendkívül perorvoslattal nem támadható meg, akkor is a Legfelsőbb Bíróság megállapíthassa a jogerős ítélet törvénysértő voltát.
A határidő nélkül előterjeszthető rendkívüli jogorvoslat nyomán hozott határozat akkor hat ki az elítéltre, ha őt fel kell menteni vagy vele szemben enyhébb joghátrányt kell alkalmazni. A törvényjavaslat tehát a törvénysértően szigorú büntetés enyhítésére is lehetőséget ad a jövőben. A most hivatkozott törvény építette be hatályos jogunkba a jogegységi eljárás szabályait azzal a céllal, hogy kiszűrje a büntető ítélkezésből a büntetőjog alapkérdései tekintetében eltérő értelmezést és gyakorlatot.
Az új büntetőeljárási törvényből átvett jogintézmény rendelkezéseit a javaslat annyiban módosítja, hogy ezen eljárásnak különösen akkor van helye, ha az ítélőtábla, megyei vagy helyi bíróság elvi kérdésben korábban hozott jogerős határozattól eltérő határozatot hoz. Az elvi kérdéseket vizsgáló eljárás során is az ártatlanul elítéltet fel kell menteni, tehát e jogintézmény is a védelem jogainak szempontjából jogorvoslatnak tekintendő.
Az egyfokúvá változott rendes jogorvoslati rendszer mellett megnőtt a jelentősége a felülvizsgálati eljárásnak, amely az Alkotmánybíróság által megsemmisített rossz emlékű törvényességi óvást váltotta fel. Ma már jogtörténeti tananyaggá vált ez az intézmény, megemlíteni e helyütt talán csak azért fontos, mert az 1993. január 1-jén bevezetett felülvizsgálati eljárás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Igaz, ezek a remények eleve túlzottak voltak, hiszen az ügyvédi kar egy kvázi új, rendes jogorvoslatot remélt a törvényességi óvás helyett. A Legfelsőbb Bíróság a törvény szűkszavúsága miatt maga kényszerült kialakítani a felülvizsgálat határait, és azt megítélésem szerint óvatosságból, talán túlzott óvatosságból inkább a jogalkotói szándékhoz képest is szűkítette. Az ügyvédek pedig ezt észlelve, a megalapozatlanságot is - kis túlzással - súlyos eljárási szabálysértésként próbálták feltüntetni beadványaikban.
A felülvizsgálati kérelmek mára már alkalmatlanná váltak rendeltetésük betöltésére, hiszen elbírálásukra több évet kell várni. Ez a jogintézmény akkor tudja elfoglalni méltó, megítélésem szerint az eredeti törvényhozói szándéknak megfelelő helyét a jogorvoslati rendszerben, ha a bírósági szervezetet átalakítjuk, és a teljes jogorvoslati rendszer egymással összefüggő, egymást kiegészítő elemeit újraszabályozzuk. A javaslat, amely a felülvizsgálati eljárás szabályait a módosítandó és a hatályos jogszabályhoz képest is megváltoztatja, szélesebb körben engedi meg a jogerős ítéletek felülvizsgálatát.
Az alkotmányos jogok érvényesülését két, általam kiemelt garanciális szabály biztosítja. Egyrészről a hatályos jogi szabályozással szemben, a büntetőeljárási törvénnyel egyezően az első fokon jogerőre emelkedett ügydöntő határozattal szemben is megengedi a felülvizsgálatot, s ez a Be.-től eltérően az indítvány előterjesztésére jogosultak személyi körét és a kérelem alapját képező indokokat pontosabban jelöli meg. Másrészről a javaslatnak új és lényeges rendelkezése az, amely az igazságszolgáltatás részére kötelezettséget állapít meg az alábbiak szerint: "Ha bármely hatóság, bíróság vagy hivatalos személy hivatali hatáskörében azt észleli, hogy a büntetőügyben a terhelt sérelmére a 405. vagy 406. §-ban meghatározott, tehát a felülvizsgálatot megalapozó törvénysértés történt, köteles erről a Legfőbb Ügyészséget értesíteni."
A jogorvoslati rendszert azért tartottam szükségesnek ilyen terjedelemben elemezni, mert meggyőződésem szerint a rendes és a rendkívüli jogorvoslatok egész rendszere és nem az egyszeri vagy kétszeri fellebbezés lehetősége tanúskodik arról, hogy a védekezéshez való jog megfelelő biztosítékaival rendelkezik-e büntetőeljárási jogunk.
Véleményem szerint a sértetti jogok büntetőeljáráson belüli érvényesülése is a törvényhozás és a jogalkalmazás alkotmányos kötelezettsége. A büntetőeljárási törvény és a javaslat együttesen nagy előrelépést jelent ezen a területen, ezt jelzi a pótmagánvád bevezetése. A sértettnek a törvény a jövőben magadja azt a jogot, hogy pótmagánvádlóként lépjen fel a feljelentés elutasítása, a nyomozás megszüntetése, a vád elejtése, illetve - és ezt a javaslat tartalmazza - a vádelemelés részbeni mellőzése esetén, olyan közvádas ügyekben tehát, amikor az ügyész vagy a nyomozó hatóság a terhelttel szembeni eljárás sikerében kételkedik, a bizonyítékok elégtelensége miatt vagy egyéb okból. Utat nyit tehát a törvény a sértett cselekvő részvételének a büntetőeljárásban.
A pótmagánvád intézménye jelzi, hogy a törvényhozás szakítani szándékozik azzal a több évtizedes hagyománnyal, amely a bűncselekmény sértettjét egyszerűen tanúnak tekintette, és részvételére csak akkor tartott igényt, ha vallomása bizonyítási eszközként felhasználható volt. E szemléletből következett az a megalázó helyzet, hogy a sértett nemcsak a bűncselekménynek, de a büntetőeljárásnak is szenvedő alanyává vált. Természetesen nagy jelentőségűek az elmúlt években megszületett tanúvédelmi szabályok is, a bevezetés előtt álló védelmi programot is ide sorolhatjuk, de ezek a rendelkezések a sértettet mint tanút védik. Az igazi áttörést, a sértett alkotmányban garantált jogainak elismerését csak a most tárgyalt javaslat és az új büntetőeljárási törvény együtt fogja megteremteni.
Az iratmegtekintési jog új szabályai biztosítják, hogy a sértett az őt érintő iratokat már a nyomozás befejezése előtt megtekintse. A szakértő kirendeléséről szóló értesítési kötelezettség előírása megnyitja a sértett számára azt a lehetőséget, hogy kifogásait, észrevételeit már a szakértői vélemény elkészítése előtt megtegye. Számos további változás utal arra, hogy a sértett eljárásjogi szerepe megváltozhat. Az elmúlt évtizedek gyakorlata azt bizonyítja, hogy nem elég a jogok biztosítása, de még a tájékoztatási kötelezettség törvénybe foglalása is kevés, az is szükséges, hogy a sértett a legfontosabb eljárási cselekményekről írásban értesítést kapjon, hogy ezen eljárási cselekményekhez kötődő jogaival élni tudjon. Az alapos gyanú közlése, az iratismertetés, a vádemelés ezen cselekmények közé tartozik. Ez utóbbit talán a vádirat kézbesítésével lehetne teljesíteni.
A büntetőeljárás sikerét ugyanis nem a sértettől kell félteni, attól, aki testi épségében, egészségében megrokkanva, vagy az elvesztett hozzátartozóit gyászolva legtöbbször csak azt szeretné tudni, hogy az állam az évszázadokkal ezelőtt reá ruházott büntető igényét tudja-e érvényesíteni, egyszerűbben fogalmazva: a bűnös elnyeri-e a büntetését. Természetesen a tulajdonától, vagyonától megfosztott sértettet nem az érdekli elsősorban, hogy milyen súlyos büntetést kap az elkövető, ő abban érdekelt, hogy a megbontott vagyoni egyensúly helyreálljon, elveszett javait visszakapja. A biztosítási intézkedések új szabályai és a jogi személyekkel szembeni büntetőjogi eljárás lehetősége közvetve ezt a célt szolgálja.
Az 1994-98 között kormányon volt MSZP és SZDSZ képviselői számos igaztalan és durva támadást intéztek a törvényjavaslat ellen a bizottsági vitában. Konzervatívnak, feudálisnak, rendőrközpontúnak, a világtendenciákkal ellentétesnek fogják ezt most is nevezni megjósolhatóan, itt a parlamenti vitában is. Alaptalan vádjaik megismétlésekor arra sem fognak emlékezni (Az elnök a csengőt megkocogtatva jelzi az idő leteltét.), hogy a bírói kar, az ügyészség és az ügyvédi társadalom, tehát a törvény alkalmazói nem nagyon lelkesedtek 1998-ban az elfogadott törvényért.
Köszönöm szépen elnök asszony és képviselőtársaim türelmét. (Taps a Fidesz és az MDF padsoraiban.)
DR. CSIHA JUDIT, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! Néhány perccel ezelőtt hallhattuk, hogy mit fognak az ellenzéki képviselők mondani a büntetőeljárási törvény vitájában. Lehet, hogy csalódást fogok okozni, mert annál azért sokkal tartalmasabb felszólalásra készültem, mint amit megjósolt Gyimesi képviselőtársam.
Mindenekelőtt azt szeretném leszögezni, hogy az igazságszolgáltatási reform szükségességét 1994 óta senki nem kérdőjelezi meg sem a szakmában, sem a politikában. A Horn-kormány 1994-től a Boross-kormány által 1991 januárjában elfogadott és általa kidolgozott konepciót elfogadva látott hozzá az igazságszolgáltatási reform megvalósításához. E koncepció alapján széles körű társadalmi, szakmai egyeztetés után került sor 1997-től folyamatosan a szükséges törvények elfogadására, olyan törvények elfogadására, amelyek a hatékony, a korrekt, az állam büntetőhatalmát és az emberi jogokat egyaránt tiszteletben tartó törvényeket jelentették.
Hosszú és nemegyszer heves viták kísérték valóban az egyes jogi megoldásokat, azonban lényegüket tekintve a törvények a szakma és a politika konszenzusával születtek. Ezt igazolják a jogászság egészét reprezentáló vándorgyűlések 1996-os, 1997-es állásfoglalásai, és nem utolsósorban maga a parlamenti vita, melynek alkalmával a büntetőeljárási törvényhez benyújtott 264 módosító indítványból a kormány 180-at elfogadott, és a végszavazásnál a törvényt 184 igen szavazattal, ellenszavazat nélkül és 54 tartózkodással fogadta el a tisztelt Ház. Így született az a törvény, képviselőtársaim, 1998-ban, amelynek a megváltoztatásáról tárgyalunk ma.
Teljesen természetes dolog, hogy ha egy elfogadott és a Magyar Közlönyben kihirdetett törvényt három és fél éven keresztül nem alkalmaznak, akkor, ha valaki mégis alkalmazni kívánná, ezen módosítani kell. Nem vitatjuk, nem vitattuk és nem is fogjuk vitatni, hogy a jelen előterjesztés több mint háromszáz paragrafusából 50-60 paragrafusra szükség van. Ezeket Gyimesi képviselőtársam többé-kevésbé fel is sorolta, én nem töltöm azzal az időt, hogy újra felsoroljam. Ezeket mi nem is vitatjuk. Azonban az a büntetőpolitika, ami 1998 nyara óta jellemzi a magyar kormányt, nem szól másról, mint a reform szétveréséről, az állami hatalom túlhangsúlyozásáról, a korrekt és a fair eljárás helyett az elrettentő büntetőpolitikáról, a hatalmi ágak közötti kapcsolat torzulásáról, a bírói hatalommal kapcsolatos kormányzati konfliktusokról - ez jellemzi ma már, tisztelt képviselőtársaim, a kormány igazságszolgáltatással kapcsolatos tevékenységét. Ennek egy elég nagy terjedelmű bizonyítékát tárgyalja ma és a következő hetekben az Országgyűlés.
Az 1998 márciusában kihirdetett, de hatályba léptetését folyamatosan elhalasztó büntetőeljárási törvényt pedig ez a javaslat csaknem teljes egészében átírja. Ez nem csupán átszövegezést jelent, hanem teljes koncepcióváltást, visszatérést a korszerűsíteni, alapjaiban megváltoztatni szándékozott 1973-as törvényhez. Sőt, egyes megoldásaiban még annak a túlhaladott rendelkezésein is túlmegy, visszafelé. E javaslat elfogadásától nem várható sem a bűnüldözés eredményességének, sem hatékonyságának javulása, sem az eljárások gyorsítása. Csorbítja viszont a Legfelsőbb Bíróság korábbi hatáskörét, ilyen módon tekintélyét, gyakorlatilag megsemmisíti a védelem jogait. Öszvér módon próbálja összefésülni az angolszász és kontinentális eljárási szabályokat, lehetetlen helyzetbe hozva a jogalkalmazókat.
Nem hiszem, hogy szitokszó, tisztelt képviselőtársaim, ha azt mondom, hogy ez a javaslat konzervatív. Ez önmagában nem lenne baj, különösen nem baj egy konzervatív kormány előterjesztésében. Ami baj, az az, hogy visszafejlődést jelent a jogfejlődésben, és a világtendenciákkal valóban ellentétes irányú. Oly mértékben iktatja ki a garanciális szabályokat, hogy a polgárnak a fair és korrekt eljáráshoz való joga semmisül meg.
Tisztelt Ház! Helyeseljük a szigorodó büntetőpolitikát, hiszen a bűnözés szerkezete is hátrányára változik és változott. Többször elmondtam már e Ház falai között, és komolyan gondoltam akkor is, ma is, hogy az utóbbi évtizedben a súlyos bűncselekmények brutálisabbá váltak, az igazán veszélyes bűnözők leleplezése nehezebb lett, ellenük más, hatékonyabb eszközöket kell használni. De azért, mert bűnüldöző szerveink nem tartanak lépést a negatív irányú fejlődéssel, egy, az Európai Közösségbe tartó ország nem taszíthatja népét a folyamatos fenyegetettség állapotába. Az a fenyegetettség - emlékezzünk csak arra, hogy ma már több mint tízféle szervezetnek van joga titkos megfigyelési eszközöket alkalmazni -, a kíméletlen, mérlegelés nélküli büntetés, rosszabb esetben évekig tartó előzetes letartóztatás mint előrehozott büntetés, hovatovább oda vezet, hogy bárki gyanúsítottá válik, ha a hatalom úgy gondolja, és a fordítottja is igaz sajnos: ha a hatalom nem akarja, a nyilvánvaló bűnelkövetőt sem vonják felelősségre. Az utóbbi időkből mindkettőre tudunk példákat.
Belegondoltak-e abba, képviselőtársaim, hogy ha e javaslatból törvény lesz, milyen könnyű lesz gyanúsítottá válni vagy fogdába kerülni? A nyomozó hatóságok ma még zömmel ellenállnak a hatalmi kísértésnek és nyomásnak. De meddig? Ha e javaslatból törvény lesz, elég lesz egy cinikus parancsnok vagy vezető bárminek, akár nyomozásnak, akár őrizetbe vételnek az elrendeléséhez. Hiszen csak rá kell mutatnia a törvényre: kérem, én csak egy jogalkalmazó vagyok. Hogy a törvény ellenkezik kétezer éves jogelvekkel, a humánummal vagy magával a józan ésszel, az nem érdekes.
Mondhatják önök, hogy a bűnös bűnhődjön. Igazuk van. De ki a bűnös és mi a bűne? Mitől, kitől kell védeni a társadalmat? Ennek pontos meghatározása a törvényhozás feladata. És az a gyanúm, és félek, hogy ez a gyanúm alapos, hogy ezt a felelősséget az előterjesztés nem érzi, nem érzékelteti, legalábbis abból, ami előttünk van, ez olvasható ki. Ne essék félreértés, igenis egyetértek a bűnözők szigorú és következetes megbüntetésével, tizenhárom éves ügyészi praxisom erre a bizonyíték. De ragaszkodom a korrekt és a fair eljáráshoz, ragaszkodom a valódi és nem a kreált bűnösök megbüntetéséhez, egy olyan törvényhez, amely biztosítja a feleknek a tisztességes, eredményes és gyors eljáráshoz való jogait.
Mindarra, amit talán a szokottnál keményebb hangon mondtam el, néhány bizonyítékot hadd szolgáltassak a bőséges kínálatból.
Miben tér vissza a javaslat a meghaladni kívánt 1973. évi büntetőeljárási törvényhez? Visszaállítja az eljárásokban a nyomozás túlsúlyát. Erről itt ma már volt szó. A jelenleg is alkalmazott rendszerben az ügy ura a nyomozó hatóság, ezen belül is elsősorban a rendőrség. Ezt kívánta áthelyezni legalább az ügyészségi szintre az 1998-ban elfogadott, kihirdetett, de hatályba nem léptetett törvény. Nem öncélból tette volna ezt, hanem azért, hogy a rendőrségi érdekeken kívül érvényesülhessen a kontroll, a bizonyítékok teljes körének és nem csupán a bűnösséget alátámasztóknak az összegyűjtése és értékelése. Erre ugyanis a jelenlegi ügyészi felügyelet a nyomozás felett nem elegendő. Erre sokszor utaltunk a legfőbb ügyész úr beszámolói kapcsán is, ő maga is tett erre jó néhányszor célzást. Ugyanezen alkalmakkor szóltunk arról, én magam is, hogy az ügyészi váderedményesség 96-97 százalékos mutatója a garanciák és a törvényesség sérelme nélkül tovább már nem fokozható. Az előttünk lévő javaslatból következően azonban tovább lesz fokozható, és felmerül a kérdés: mi szükség van akkor egyáltalán a bíróságra?
A második: a tárgyalási rendszer e javaslat elfogadásával végleg elveszti kontradiktórius jellegét. Nem lesz értelme a kihallgatásnak, szembesítésnek, hiszen az iratokból a bíró mindent kiolvas, amire szüksége van.
Ennek egy ellensúlya van, a kihirdetett, de átírni szándékozott törvényben biztosított eszköz, a felek általi kérdezés joga. Ezt most önök el akarják törölni. Ez arra utal, hogy nem az igazság kiderítése a cél, hanem a nyomozati irat, a vádirat igazolása, az ügy gyors befejezése. De milyen áron? Ráadásul nem is következetes a javaslat, hiszen a vádlott összefüggő előadásának megengedése ugyanúgy elhúzhatja az eljárást. Ez a megoldás nem felel meg a büntetőeljárás legalapvetőbb elveinek, amire már a korábbiakban céloztam.
A harmadik: a személyes szabadságot korlátozó kényszerintézkedések formáinak szélesítését jelentette 2000-ben a házi őrizet bevezetése. Ennek a differenciáltabb rendszernek a célja, hogy olyan esetekben, amikor a lakhelyelhagyási tilalom elégtelennek bizonyul, de nem feltétlenül szükséges az előzetes letartóztatás elrendelése, illetve fenntartása, akkor ezen a módon valóban csak a feltétlenül szükséges mértékben korlátozzák - és nem elveszik - a terhelt személyes szabadságát.
A rendőrségi fogdák és előzetesházak túlterheltségének csökkentésére lehetett volna ez alapján számítani, ez azonban a másfél év alatt, amióta ezt alkalmazzák, nem következett be. Az új eljárási törvény ebbe a sorba illesztené az óvadék intézményét, de ez a javaslat ennek hatályba léptetését bizonytalan időre el akarja halasztani. Ugyanakkor épp a büntetés-végrehajtási intézmények túlzsúfoltságára hivatkozva szintén csak később, bár meghatározott időpontban, 2005-ben látják megvalósíthatónak az új büntetőeljárási törvény azon rendelkezéseit, miszerint az előzetes letartóztatást 60 napon túl nem lehet rendőrségi fogdán végrehajtani.
Megállapítható tehát, hogy a házi őrizet az elmúlt másfél évben nem csökkentette az előzetes letartóztatásban lévők arányát. Budapesten hiába avattak új előzetesházat, nem kis férőhellyel, ma is 160 százalékot halad meg a büntetés-végrehajtási intézetek és fogdák túlzsúfoltsága. Ennek ellenére a javaslat előterjesztője szerint az óvadék bevezetése nem indokolt. A tervezett módosítás tehát elveti, illetve késlelteti azokat a reformokat, amelyek a terhelt oldalán is kedvezőbb helyzetet teremthetnének a jelenleginél.
A negyedik: a kétszintű jogorvoslat bevezetése az elsőfokú bíróságok túlterheltségének enyhítését szolgálta 1998-as szabályában. Ez a javaslat átírja ezt. Most olyan ügyeket kíván megyei bírósági hatáskörbe utalni, melyek alig fordulnak elő. A helyi bíróságok meg nyöghetnek tovább a túlterheltségtől.
A következő, ami a legárulkodóbb talán, az ítélőtáblák újraszabályozása. Évek óta halogatja a kormány a táblák felállítását, jóllehet mind az épületek, mind a személyi állomány, mind a forrás réges-rég rendelkezésre áll. E javaslat egyetlen tábla felállítását irányozza elő. Ez egy szemfényvesztés, hiszen nem jelent mást, mint a Legfelsőbb Bíróság kettéosztását, ami azzal az egyetlen következménnyel jár, hogy egy vezetés helyett kettő, egy épület helyett kettő, egy költség helyett kettő lesz. Ez egy értelmetlen dolog.
Nem sorolom tovább, tisztelt képviselőtársaim, hiszen az idő lassan lejár. Hadd mondjak egy idézetet: "Olyan eljárást kell kialakítani, amelyben érvényesül az a tétel, hogy a büntetőjogi felelősség kérdése - a közvetlenség elvének tiszteletben tartásával - a tárgyaláson dől el, s amelyben a mainál erőteljesebben érvényesül a kontradiktórius elv, ezen belül a felek rendelkezési joga."
Ez a Boross-kormány által elfogadott 2002/1994. számú, február 14-én hozott kormányhatározat. Ez alapján született az 1998. évi XIX. törvény. Ez felelt meg az európai jogfejlődésnek, ezt támogatta 1998-ban lényegében az egész parlament. Önök most ezt kívánják megsemmisíteni, visszataszítva a büntetőeljárást egy 40 évvel ezelőtti rendbe. Ezt semmi nem indokolhatja, még a bűnözés szerkezetének hátrányos alakulása sem. Nem indokolhatja a büntetőeljárásban eljáró szervek felkészültsége sem, hiszen azzal mind a belügyminiszter úr, mind a legfőbb ügyész úr, mind a Legfelsőbb Bíróság mindig elégedett, tevékenységükről az Országgyűlés is mindig elismeréssel szól.
Egy dolog indokolhatja ezt a változtatást: a semmit nem tisztelő hibás kriminálpolitika. Ez a politika káros a résztvevőkre, káros az eljárások alanyaira, káros az országra. Ezért nem támogatjuk a javaslatot, ahogyan nem támogatta azt az alkotmányügyi bizottság sem.
Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)