Parlament
Vitanap a kormány három éves működéséről
2001. október 18.

Orbán Viktor miniszterelnök beszéde

A beszéd eleje

Párbeszéd az elnöklő asszonnyal arról, hogy meddig beszélhet a miniszterelnök

A beszéd vége

ELNÖK (dr. Szili Katalin MSZP): Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Most pedig megadom a szót Orbán Viktor miniszterelnök úrnak, napirendünk előadójának. Miniszterelnök úr, öné a szó.

ORBÁN VIKTOR miniszterelnök: Mélyen tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Először is engedjék meg, hogy köszönetet mondjak a kezdeményezésért. A kormány nevében szeretném megköszönni a lehetőséget, hogy a mögöttünk hagyott több mint három esztendőt itt, az ország nyilvánossága előtt összegezhetem, nehéz három év sűrű munkával eltelt időszakát a teljesség igényével összefoglalhatom.

Mint láthatják, a kormány összegyűjtötte azokat a dokumentumokat - ez a halom itt előttem, az asztalon, ezt tartalmazza -, amelyből, ha valaki ezeket végigolvassa, kirajzolódik, hogy mit tett és miért tette a polgári kormány az elmúlt három esztendőben. Miután a világ divatja szerint ma már ilyen nagy paksamétákat nem elegáns dolog lapozni, ezért elkészítettük mindennek a CD-változatát is, a képviselők is megkapták, és az elektronikus kormányzás első biztató jeleként a képviselők rendelkezésére is bocsátottuk. Engedjék meg tehát, hogy abból a feltételezésből induljak ki mondandómnál, hogy önök ezeket a dokumentumokat már ismerik.

Amikor átfutottuk a mögöttünk hagyott három és fél esztendő történéseit, azt tapasztaltuk, hogy a napi viták gyakran a feledés homályába nyomják vissza a két-három évvel ezelőtti nagyon fontos döntéseket. Felbuzdulva tehát az ellenzék kezdeményezésén, igyekszünk majd megtalálni a módját annak, hogy az elmúlt három és fél év döntéseit, azok okait és eredményeit szélesebb körben is és közvetlenül is eljuttathassuk az érdeklődő választópolgárokhoz. Bízom benne, hogy mindannyian tudják, önök is, hogy lehetetlen egyetlen miniszterelnöki beszédben három és fél munkáját összefoglalni, ezért ha megengedik, a következő megoldást javaslom az önök számára. Teszek egy kísérletet arra, hogy a fontosabb döntéseket, irányokat és szándékokat összegezzem, majd utána a kormány felkért hat tagja 10-12 percben egy-egy fontosabbnak ítélt terület részletesebb ismertetését is bemutatja önöknek.

Arra kérem az elnök asszonyt, fontolja meg, hogy milyen tárgyalási rendben lenne ez lehetséges, hiszen önmagában a miniszterelnök beszámolója nem lesz kerek. Kereknek a beszámolót akkor lehet tekinteni - minden emberi, szellemi tevékenység szükségszerű korlátját is figyelembe véve -, amikor a hat miniszter is elmondta a maga véleményét. Úgyhogy kérem az elnök asszonyt, belátása szerint, a célszerűségnek megfelelően találja meg a módját annak, hogy utánam valamikor, de összefüggő egészet alkotva Matolcsy miniszter úr, Harrach miniszter úr, Dávid Ibolya igazságügy-miniszter asszony, Mikola miniszter úr, Pálinkás úr és Martonyi külügyminiszter úr is hozzátehesse a magáét a teljes képhez.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mélyen tisztelt Elnök Asszony! 1998-ban azért lépett hivatalba a polgári kormány Magyarországon, mert az emberek változást akartak. Le akarták zárni a múltat, és egy másik jövőt akartak a maguk számára. Ezért nem az előző koalíció kijavítására törekedtek, nem az előző kormánykoalíció működésének alapját jelentő régi kormányprogram kiigazítását kívánták, hanem egy, meggyőződésem szerint a jövőhöz méltó másik kormányt és az új évezredhez méltó kormányprogramot szerettek volna. Magyarország többsége rájött, mondhatom azt is, rájöttünk arra, ha egyszer rossz vonatra szálltunk, nem segít, ha jó irányba kezdünk el rajta futni. (Taps a Fidesz padsoraiból.) Ezért a polgárok polgári kormányt bíztak meg akaratuk végrehajtásával. Valóban, ez nagy elvárás volt a polgári koalíciót alkotó pártokkal szemben, és komoly kihívást jelentett a polgári kormány minden tagja számára.

Önök is tudják, hogy a polgárok döntésének eredményeképpen nem alakulhatott egypárti kormány Magyarországon, koalíciót kellett létrehozni, így létrejött a polgári koalíció. Az emberek akaratát, gondolatait összefoglaló választási programból - bizonyára emlékeznek rá, a "Szabadság és jólét" címet viselte - kormányprogramot formáltunk, és utána hozzáláttunk a munkához, tudva, hogy az előbb elmondott elvárás a kormánnyal szemben rendkívül magas követelményeket támaszt. Most arra kérem önöket, hogy e vita keretében közösen vegyük számba, hogy vajon mit is akartak az emberek, amikor úgy döntöttek, lezárják a múltat és egy másik jövőt indítanak el, és mit sikerült ebből Magyarország polgáraival közösen, beleértve a köztársaság kormányát is, megvalósítani.

Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, úgy hiszem, az emberek elsősorban azt akarták, hogy a közélet ismét róluk szóljon; másképpen fogalmazva, hogy az legyen fontos a közélet, az állam, az Országgyűlés és a köztársaság kormánya számára is, ami számukra a legfontosabb. S ez kétségkívül a család, és a családban is elsősorban a gyermek, a gyermekek és a ő jövőjük. A szakmai felmérések azt mutatják, hogy valamilyen okból a magyarok különös erővel vonzódnak a családi élethez. Nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedően magas azoknak a száma, akik azt mondják, hogy a számukra az életükben a legfontosabb dolog éppen a családjuk. Amikor az asszonyokat kérdezik meg erről, akkor a felmérésekben azt találják, azt tudjuk kiolvasni, hogy a fiatalabb hölgyek inkább három, mint egy gyermeket szeretnének, és ahogy múlik az idő, a véleményük változik, és végül inkább egy gyermekük lesz, semmint három.

Számos oka van annak, hogy így alakul Magyarországon a családszerető emberek élete. Az egyik ilyen ok, hogy a múltban az állam nem segítette őket ebben. Nem biztatta, nem bátorította a gyermekvállalásra és a gyermeknevelésre, éppen ellenkezőleg: nagyon sok magyar családban alakult ki az elmúlt esztendők során olyan meggyőződés, hogy ők a gyermekeiket éppen a kormányzatok ellenére, a kormánydöntések ellenére, a kormánypolitika ellenére igyekeznek a lehető legbecsületesebb módon vállalni és felnevelni.
És bizony, e vélemény nem nélkülözött minden alapot. Elegendő, tisztelt hölgyeim és uraim, ha fölidézzük, hogy csak 1994 és '98 között a családokat olyan támadások érték, mint például: eltörölték a gyermekek után járó adókedvezményt, megszüntették a gyedet, és a családok százezreitől megvonták a családi pótlékot. (Zaj az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

Érdekes tény, amit szeretnék fölidézni önök előtt, hogy a Bokros-csomag bevezetésekor az elemzések azt mutatták, hogy amikor megkérdezték az egygyermekes családokat, hogy a Bokros-csomag befolyásolja-e őket a jövőre vonatkozó terveikben, akkor az egygyermekes családok 52 százaléka a Bokros-csomag hírére azt válaszolta, hogy a további gyermekekre vonatkozó elképzeléseiket újragondolják.

Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, ezt a korszakot kellett lezárnunk és megindítanunk egy új időszámítást. Ennek érdekében a kormány először is világossá tette már a kormányprogramban, hogy a jövő szempontjából a gyermekek vállalását és nevelését tekintjük a legértékesebb dolognak. Ösztönözzük a gyermekvállalást, a gyermekek nevelését, taníttatását, és ennek családi költségeit a magyar gazdaság teljesítőképességével arányban igyekszünk mérsékelni.

E szándékunk valóra váltása érdekében a következő döntéseket hoztuk. A családi pótlékot ismét alanyi jogon, minden gyermek után megkaphatják a családok. Ez azt jelentette, hogy 150 ezer gyermek után járt ismét családi pótlék. Az iskolaköteles korban járó gyermekek esetében a családi pótlékot nem kapták meg automatikusan a családok, hanem átalakítottuk iskoláztatási támogatássá, és csak abban az esetben kapják meg a gyermekek, illetve családjuk, ha a kötelező iskolai oktatás felé fönnálló szülői kötelezettségüknek eleget tesznek. Akkor kapnak a szülők kézhez családi pótlékot, ha iskoláskorú gyermeküket iskolába járatják. Szigorúan hangzó vélemény ez, szigorú döntés volt ez, de meggyőződésem szerint szükséges, ha helyes értékrendet szeretnénk hazánkban látni.

A gyes - döntésünk eredményeképpen - ismét alanyi jogon jár. Újra bevezettük a gyedet, a gyermekgondozási díjat. A mögöttünk hagyott esztendőben mintegy 60 ezer gyermek édesanyja maradhatott otthon a gyermekgondozási díjnak köszönhetően, nevelni gyermekét.

Bevezettük a nagy vitákat kiváltó családi adókedvezményt, aminek eredményeképpen több mint egymillió család helyzetén sikerült javítani. Ezzel a megoldással megpróbáltuk összekapcsolni a munkát és a gyermeknevelést. Meggyőződésünk az, hogy az ország számára, mindannyiunk jövője számára azok a családok végzik a legértékesebb munkát, akik gyermekeket vállalnak, nevelik őket, és eközben megpróbálják munkából fönntartani magukat és családjukat. Nyilvánvaló összefüggések vannak itt, amelyek teljes kibontása itt szükségtelen. De, ha önök megnézik a számokat, láthatják: Magyarországon ma 1,3 az átlagos gyermekszám a családban. Minél jobb módú egy régió, annál alacsonyabb a gyermekek száma. Budapesten már csak 1,1 százalék, a fejlettebb nyugat-dunántúli részeken 1,2-1,3 százalék (Közbeszólás az MSZP padsoraiból: Milyen százalékról beszélsz?), és a leghátrányosabb helyzetben lévő régiókban 1,7 százalék.

Ezek a számok nyilvánvalóvá teszik, hogy Magyarországon az a családpolitika a kívánatos, amely a gyermeknevelést és a munkavállalást megpróbálja összekapcsolni.

Az elmúlt három évben kiterjesztettük a rendszeres gyermekvédelmi támogatást. Ez azt jelenti, hogy ma 835 ezer gyermek kap rendszeres gyermekvédelmi támogatást. Bevezettük a kiegészítő családi pótlékot, a szociálisan nehéz helyzetben lévő családokat megsegítendő, s végezetük bevezettük az iskoláztatási támogatást.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Magyarországon még nagyon sok tennivaló van a családok ügyében, de meggyőződéssel mondom önöknek, hogy abba az irányba sikerült elindítanunk az ország életét, amilyen irányba a polgárok is vezetni szeretnék a sajátjukat. Magyarország még mindig szenved természetesen attól a bajtól, amit demográfiai problémának neveznek. Nem enyhíti a baj nagyságát, hogy egész Európa szenved ettől. Talán megkockáztathatom, hogy egész Európa beteg, hiszen az a társadalom, amely arra képtelen, hogy természetes úton a saját maga fönntartásáról gondoskodjék, az beteg, hanyatló társadalom, beteg és hanyatló civilizáció.

Kétségtelen, hogy a kedvezőtlen tendenciákat még nem sikerült megfordítanunk, de jó irányba indultunk el. Ezt alátámasztandó, engedjék meg, hogy elmondjam önöknek, hogy 1980 óta a 2000. év volt az első olyan év, amikor nem romlottak tovább a népesedési mutatók. Ez azt jelenti, hogy húsz év után először csökkent a népességfogyás üteme, háromezer gyermekkel született több, mint a megelőző esztendőben. A halálozások száma is 7500-zal csökkent az előző évhez képest. Ez azt jelenti, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy tízezer megmentett élettel vagyunk többen az idén, mint lennénk, ha az előző tendenciák folytatódtak volna.

Tisztelt Képviselőtársaim! 1998-ban az emberek vágya volt az is, hogy ismét becsülete legyen a tisztességes munkának. Ehhez három dologra volt szükség. Először is, hogy a kormány tegye világossá, hogy a munka érték, és tűzze ki célul, hogy teljes foglalkoztatottságot szeretne elérni Magyarországon. Másodsorban: érezzék az emberek, hogy a kormány megpróbál a tisztességes munkáért tisztességes bért fizetni, illetve olyan gazdaságpolitikát folytatni, hogy a magángazdaságban is egyre tisztességesebb bérekhez juthassanak a munkavállalók.

A harmadik dolog pedig, amit a munka becsületének helyreállítása érdekében tennie kellett a kormánynak, az volt, hogy olyan helyzetet idézzünk elő, hogy egészséges és munkaképes emberek munka nélkül, állami segélyből ne tudjanak úgy megélni, mint ahogy mások tisztességes munkából teszik.

Ha megnézzük e három teendő mentén a mögöttünk hagyott három esztendőt, a következőről tudom önöket tájékoztatni. A kormány a kormányprogramban kinyilvánította, hogy Magyarország gazdaságának, gazdaságpolitikájának első célja, hogy teljes foglalkoztatottságot érjünk el. A munkanélküli-támogatások rendszerét átalakítottuk, a munkára bátorító eszközöket megerősítettük. Ennek eredményeképpen csökkent is a munkanélküliség Magyarországon, jóval az Európai Unió átlaga alá. Sajnos azonban a teljes foglalkoztatottságot még nem tudtuk elérni. Ezért még hosszú és nehéz küzdelmek várnak ránk, különösen a kevésbé fejlett megyékben.

Biztatónak mondhatom azt, hogy a lassabban mozduló megyékben is a mögöttünk hagyott egy, másfél esztendőben már vannak a munkanélküliség érzékelhető csökkenésére utaló jelek. A következő ciklusban is ezt a munkát szeretnénk majd folytatni.

Tisztességes munkáért tisztességes bért, tisztelt hölgyeim és uram! Önök is emlékezhetnek arra, hogy az európai béreket összevetve a magyar bérekkel milyen sanyarú helyzetet láthattunk magunk előtt az elmúlt évtizedben. A magyar bérek még mindig messze elmaradnak az európai uniós bérektől, még hosszú esztendőkön keresztül lesz dolga az éppen hivatalban lévő kormányoknak, hogy az európai színvonalú munkáért az európai bérekhez egyre inkább közelítő béreket fizethessünk, de mindannyian láthatjuk, hogy a felzárkózás megkezdődött. Ha másból nem, a minimálbér emeléséből mindannyian láthatjuk ezt, tisztelt hölgyeim és uraim.

Örülök annak, hogy abból a vitából, amely a minimálbér radikális emelése körül robbant ki, ma már szinte semmi sem maradt. Emlékeznek rá, hogy amikor 22 ezer forintról 40 ezer forintra emeltük egyetlen lépésben a minimálbér összegét, akkor ezt még sokan ellenezték. Nem is sikerült létrehozni egy gazdasági összefogást e program mögött. A kormánynak egyoldalúan kellett ezt a lépést megtennie.
A helyzet mára megváltozott, 2002. január 1-jétől a minimálbér 50 ezer forintra nő, és immáron elfogadva a kormány érveit, a kormány is elfogadva néhány javaslatot a munkaadóktól és a munkavállalóktól, ezt a döntésünket már nem egyoldalú kormánydöntéssel, hanem a munkaadók, a munkavállalók és a kormány közös döntésével válthatjuk majd valóra. (Taps a kormánypártok soraiban.) Ma elmondhatjuk, hogy Magyarország egy olyan ország, ahol egészséges és munkaképes emberek a munkájuk révén képesek boldogulni, ha segélyre várnak, rosszabbul járnak, mint ha akár minimálbéren is, de megpróbálnának munkát vállalni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Természetesen egy ilyen elgondolás és kormányzati filozófia csak akkor emberséges, ha lehetőséget teremtünk arra, hogy közmunkákat végezzenek azok, akik a magángazdaságban nem tudnak munkához jutni. Be is vezettük a közcélú munka rendszerét Magyarországon, ma már a tízezret meghaladja azoknak a száma, akik ilyen közcélú munkákon dolgoznak, és az előttünk álló esztendőkben szeretnénk tovább bővíteni a közcélú munkák lehetőségét.

Ha 1994-1998 között Magyarországot elhelyezzük Európa térképén a minimálbér szempontjából, akkor egy olyan kép rajzolódik ki a szemünk előtt, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy Magyarországon a minimálbér kevesebb, mint fele volt az Európai Unióban legalacsonyabb minimálbérrel rendelkező országok teljesítményének, Portugáliának, Spanyolországnak vagy éppen Görögországnak. Azzal, hogy a minimálbért immáron egy összefogás eredményeképpen 50 ezer forint magasságába sikerült emelni, jelentős lépést tettünk a minimálbér tekintetében is az Európai Unióhoz való felzárkózásban, de a munkát még nem végeztük el, még sok feladat áll előttünk.

Végezetül, a munka becsületének helyreállítása ügyében volt még egy teendője a kormánynak, amit engedjék meg, hogy úgy összegezzek, hogy a kormánynak világossá kellett tennie, hogy a magyar munkának is van becsülete Magyarországon. Ez azt jelentette, hogy a kormány bevallott célja volt és maradt, hogy azokat a munkákat, különösen az önkormányzati és állami beruházásokból megvalósuló munkákat, amelyeket mi, magyarok is képesek vagyunk elvégezni megfelelő minőségben és áron, azokat mi, magyarok végezzük el. Ennek a szándéknak a jegyében a hidakat, a gátakat, az utakat, a vasutakat és a csatornákat egyre nagyobb arányban építik magyar vállalkozók. Szeretnénk, ha ez az arány a jövőben még tovább javulhatna.

Tisztelt Elnök Asszony! Amikor arra gondolunk vissza, hogy mit is akartak az emberek 1998-ban, akkor a tisztességes munkán és a családok támogatásán túl azt is akarták, hogy legyen hol felnevelni a gyermeküket. Akiknek hosszabb az emlékezete, felidézhetik, hogy az elmúlt évtizedekben az otthonteremtés ügyében szinte minden kormány kudarcot vallott; nem csoda, hiszen ez nagy feladat, komoly kihívás. Minden kormánynak beletörött a bicskája, és aki nem bicskával próbálkozott, hanem fejszével, és azt vágta bele, annak bele is szorult. Ennek eredményeképpen a kormánynak ma sok milliárd forintot kell arra költenie, hogy az előző időszak elhibázott lakáspolitikájának eredményeképpen az OTP irányába eladósodott, kilakoltatás előtt álló, meggyőződésem szerint erkölcsi szempontból vállalhatatlan módszerekkel lehetetlen helyzetbe hozott családok megmenekülhessenek a kilakoltatás elől, és valamilyen kormányzati segítséggel továbbra is fedél maradhasson a családjuk feje fölött.

Nyilvánvaló, hogy nem olyan otthonteremtési politikát szerettünk volna folytatni, amely néhány esztendő múlva ugyanehhez a helyzethez vezet, ezért mi más irányba indultunk el. Két irányt választottunk: először is egy összehangolt kormányzati lépéseket tartalmazó otthonteremtési program eszközeivel az 1998-ban még 20 százalék feletti lakáshitelkamatokat 6 százalék körülire sikerült csökkenteni a mai napig; a másik irány pedig az volt, hogy az elmúlt tíz évben teljes egészében mellőzött bérlakásprogramot felidézve, összefogva az önkormányzatokkal és az egyházakkal, ismét épüljenek bérlakások Magyarországon. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Ez azt jelenti, hogy sikerült egy olyan otthonteremtési programot létrehozni, amely természetesen nem oldja meg az összes magyar család minden lakásproblémáját - tehát maradt még itt is teendő bőven -, de egy olyan otthonteremtési programot sikerült létrehozni, amelyben részt vesznek a gazdasági élet szereplői, pénzintézetek, vállalkozók, részt vesznek benne a családok, az önkormányzatok, és részt vesz benne a kormányzat is. Ennek az összefogásnak köszönhetjük azt, hogy ma már a lakáshitel-állomány Magyarországon óriási mértékben megnövekedett.

Amikor a felmérések során megkérdezik az embereket, hogy terveznek-e lakásvásárlást, -felújítást vagy -bővítést, akkor érdekes dolog az, hogy a háromgyermekesek esetében különösen erős az igény erre a változtatásra. Erről a helyről szeretnék köszönetet mondani a Nagycsaládosok Országos Egyesületének, mert ők kidolgoztak számunkra, a kormány számára egy olyan javaslatot, csomagot, amelynek több elemét sikerült megvalósítani, és amely segíti a három vagy több gyermeket nevelő családokat - az úgynevezett félszocpol-rendszer visszaállítását is ők dolgozták ki -, vagyis azok a legalább három gyermeket nevelő családok, akik a jelenleginél nagyobb, új vagy akár használt ingatlant vásárolnak, számíthatnak három gyermek esetében több mint egymillió forint állami támogatásra.

Akik lakáshiteleket vettek fel, azok törlesztésénél adókedvezményt próbálunk nyújtani. Korábban az adóból leírható kedvezmény 35 ezer forint volt, ezt a legutóbbi döntésével a kormány 240 ezer forintra emelte, ami reményeink szerint jelentős támogatást nyújt majd, és a futamidejét a hiteleknek is sikerült tíz évről húsz évre megemelni.

A bérlakásprogram esetében szeretném elmondani önöknek, hogy már 138 önkormányzattal sikerült összefogást kialakítanunk, és öt egyház is részt vesz a bérlakás-építési programban. Ez azt jelenti, hogy ez idáig ennek az összefogásnak az eredményeképpen 4200 bérlakást sikerült felépíteni.

De hogy érzékeltessem önök előtt, hogy még milyen sok munka és nehéz feladat áll előttünk, hadd mondjam el, hogy az elemzések azt mutatják, hogy a jövőre vonatkozó terveket illetően a háztartások egyharmada tervezi, hogy a közeljövőben változtat lakáshelyzetén. Ez 1 millió 100 ezer háztartást és családot jelent, akik valamilyen, általuk reálisnak vélt tervet forgatnak a fejükben, hogy javítsanak a lakáshelyzetükön. Ehhez kell a kormánynak segítséget nyújtania, és ebből az 1 millió 100 ezer emberből minél több családnak valóságos lehetőséget is teremteni.

Visszatérve a '98-as szándékokra, tisztelt hölgyeim és uraim, akkortájt az emberek azt is akarták - nem volt olyan természetes, mint ahogy talán most hangzik -, hogy a gyermekük rendes iskolába járhasson. Ezalatt az emberek leginkább azt értették, hogy versenyképes tudást nyújtó iskolákból kerülhessenek ki a gyermekeik. A családok és a szülők ez irányú elvárása szerencsésen találkozik össze Magyarország nemzeti érdekeivel, ugyanis hazánk az elmúlt tíz évben nagy részben - nem kizárólag - annak köszönhette versenyképességét, hogy európai összehasonlításban nagyon jó színvonalú munkát nagyon olcsó bérért is hajlandóak voltak elvégezni az emberek. A jövő azonban már nem ez, a jövő a versenyképes, magasan képzett, korszerű ismeretekkel rendelkező, folyamatos tanulásra képes és kész embereké és nemzeteké.

Ennek érdekében a kormány azt tűzte ki célul, összhangban a polgárok akaratával, hogy egyre több gyermeknek nyíljék lehetősége felsőoktatási képzés megszerzésére. Önök is emlékezhetnek arra, hogy milyen mélyről indultunk a '90-es évek elején. Arról a részsikerről szeretnék önöknek beszámolni, hogy a ma tizenkilenc évesek nemzedéke esetében a felsőoktatásba bejutók aránya meghaladta a 40 százalékot, ami azt jelenti, hogy elértük az európai uniós átlagot. (Taps a kormánypártok soraiban.)
Azt szeretnénk, hogy a felsőoktatásba 2010-re a fiatalok 50 százaléka eljuthasson. Nagyívű cél, magas mérce, remélem, hogy közös erővel sikerül majd teljesítenünk. De az iskolától nemcsak azt vártuk el, hogy versenyképes tudást nyújtson, hanem azt is, hogy a szegényebb családba, elmaradottabb vidékre születő gyermekeknek is megnyissa a felemelkedés lehetőségét, nekik is esélyt adjon tehetségüknek megfelelő életút megfutásához. Szokták gúnyolni néha a kormány egyik-másik tagját azért, hogy vidékről és kistelepülésről származik, ezt a kormány mindig kellő méltósággal, sőt dicséretnek felfogva viselte (Közbeszólás az SZDSZ soraiban: Alcsút!), de higgyék el nekem, éppen ezért talán elfogadható az a személyes elfogultság, amellyel a kormány a hátrányos helyzetű és vidékről származó, elsősorban elmaradottabb térségekből egyetemek felé igyekvő fiatalokat próbálta támogatni.

Szeretném felhívni az önök figyelmét az Arany János-programra, amely kistelepüléseken élő tehetséges, de nehéz helyzetű diákoknak nyújt lehetőséget. Szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy minél kisebb településre születik az ember, annál inkább úgy érzi, hogy nehéz kijutnia a nagyvilágba, ezért, függetlenül attól, hogy mit gondolunk a világ előtt álló internet-világfaluról, örömmel kell üdvözölnünk azt, hogy 1998-ban még csak 980 iskola fért hozzá ehhez a lehetőséghez és jutott ki a világhálóra, 2001-ben már 1875 iskola rendelkezik ezzel a lehetőséggel.

Szeretném önöket arra is emlékeztetni, hogy sikerült a tandíjat eltörölnünk és bevezetnünk egy Bursa Hungaricának nevezett szociális ösztöndíj támogatást, amelynek eredményeképpen ma 12 ezer hallgató részesül ilyen szociális ösztöndíjban. Szerencsére a gazdasági miniszter, az oktatási ügyekért felelős miniszter közösen kidolgozott egy olyan hallgatói hitelrendszert is, amely megcsillantja a lehetőséget a fiatalok előtt, hogy családjuk anyagi helyzetétől szinte függetlenül, későbbi munkájuk eredményének terhére önerőből is kísérletet tegyenek tanulásuk finanszírozására. Óvatosan indul meg a rendszer, havi 21 ezer forint hallgatói hitelre nyílik lehetőség, az átlagos kamatszint alatt jóval, ami egy dicséretes kezdeményezés. De úgy érzem, hogy itt még sok tennivalónk van, a rendszer első tapasztalatainak fényében az összeget is felülvizsgáljuk, és az azzal járó későbbi terheket pedig, ha a gazdaság motorja továbbra is sikeresen zakatol, meg kell próbálnunk majd csökkenteni. A diákok bizalommal és örömmel fogadták ezt az új megoldást, több tízezerre tehető azoknak a száma, akik máris beléptek ebbe a rendszerbe. Ha a reményeinkben nem csalatkozunk, akkor már az első félévben 40 ezer diák él majd ezzel a lehetőséggel.

Sokáig elhanyagolt területe volt a magyar társadalmi életnek a felsőoktatás. A miniszter úr majd itt önök előtt is hosszan beszél reményeim szerint arról, hogy az ország mely pontjain milyen beruházásokat indítunk el. Összefoglalóan csak hadd mondjak önöknek annyit, hogy az előttünk álló esztendőkben százmilliárd forint beruházási összeget szánunk oktatási épületekre, főiskolák, egyetemek felépítésére, kollégiumok megteremtésére, könyvtárak kibővítésére.

A kutatás-fejlesztés, szokás mondani, alkalmas mérce arra, hogy megmérjük, mennyire tekinti és tartja fontosnak a jövőt egy nemzet. 1998-ban a nemzeti összterméknek 0,7 százalékát fordította az akkori kormány kutatásra és fejlesztésre; 2002-ben a nemzeti össztermék 1,5 százaléka áll rendelkezésre kutatásra és fejlesztésre. Ismét az összefogás segített, hiszen sikerült megállapodni a vállalati világ képviselőivel, hogy ennek az összegnek most már lassan a felét éppen a vállalati világ adja össze a kutatás és fejlesztés számára. A Széchenyi-terv keretében, tisztelt hölgyeim és uraim, 2001-ben és 2002-ben 54,5 milliárd többlettámogatás jut a korábbi időszakhoz képest kutatásra és fejlesztésre. Ebből is látható, hogy Magyarország polgárai törődnek a saját jövőjükkel.

Visszatérve 1998-ra, tisztelt hölgyeim és uraim, bizonyára önök is emlékeznek, hogy akkor milyen gyakran mondták - még a választásokat megelőzően - az emberek, hogy azt szeretnék, ha a vidéket ismét megbecsülné a kormányzat. Ennek az az oka, hogy a mögöttünk hagyott évtizedben az az érzés alakult ki a vidéken, elsősorban falvakban élő emberekben, különösen akik mezőgazdaságból próbálják magukat és családjukat fenntartani, hogy őket rendszeresen be szokták csapni. Ez a vélekedés nem nélkülöz minden alapot. (Közbeszólások az MSZP és az SZDSZ soraiban.) Hiszen ha visszagondolunk arra, hogy milyen nagy reményekkel fordultak a mezőgazdaságból élők a kárpótlás felé, akkor láthatjuk, hogy sajnos a kárpótlás nem váltotta be az ahhoz fűzött reményeket, a falvakban gyakori az a vélekedés, hogy idegenek és sokszor spekulánsok jutottak földhöz a helyiek rovására.

A téeszátalakulásokkor és -felszámolásokkor is nagyon sok helyen az az érzés alakult ki az emberekben, hogy őket kisemmizik, az ő jussukat, amely megilletné őket, nem adják ki, mások veszik azt el. Ezért a kormánynak az is kötelessége volt, hogy ezen az érzésen változtasson, és világossá tegye, hogy a kistelepülések, falvak lakói, mezőgazdaságból élő emberei is egyenrangú polgárai Magyarországnak, sőt nemcsak egyenrangú polgárai, hanem bizonyos társadalompolitikai és filozófiai megfontolásokból joggal tarthatnak igényt kiemelt segítségre, támogatásra. Ezért reményeim szerint még ebben a félévben az önök akaratából sikerül egy olyan rendszert kialakítanunk, amely a helyben lakókat a föld vásárlásánál és bérlésénél előnyben részesíti, sikerül reményeim szerint az önök támogatásával is sikeresen befejeznünk a külső üzletrészek felvásárlását, először azokét, akik még működő téeszben rendelkeznek üzletrésszel, hamarosan, rögtön utánuk a nyugdíjasokét is, majd a helyzetet elemezve azokét is, akik feje fölül a mögöttünk hagyott időszakban kiszervezték, átalakították a szövetkezetet (Taps a kormánypártok soraiban.), és most ott állnak, és úgy érzik, hogy bár a kormány szeretett volna segíteni rajtuk, a helyi erők mégis ismét becsapják őket.

Nagyon nem szeretném, ha ez az érzés megerősödne vidéken, ezért erről a helyről is arra szeretném kérni azokat, akik görbe utakon járnak, és jogi csűréssel-csavarással megpróbálják megakadályozni azt, hogy az üzletrésztulajdonuk fejében az államtól joggal ellenértéket váró téesztagok, külső vagy belső tagok, ismét hoppon maradjanak, nos, akik ebben törik a fejüket, azokat szeretném megkérni arra, hogy ne tegyék, a helyi embereket pedig szeretném arra kérni, hogy ne hagyják, hogy ezt tegyék velük; a kormány elejét fogja venni az erre irányuló törekvéseknek. (Taps a kormánypártok soraiban.) Megmondom őszintén, ezt nem tekintem kizárólag kormányzati ügynek, hiszen meggyőződésem, hogy az ellenzék is abban érdekelt, hogy hosszú esztendők után végre a vidéki emberek is tisztességes bánásmódban részesüljenek, és ne essenek áldozatául újabb jogi csűrés-csavarásoknak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A vidéki emberek ügyében volt még egy fontos teendője a kormánynak. Ha felidézik az elmúlt tíz év vitáit, akár itt a parlamentben is, akkor talán önök is emlékeznek olyan mondatokra, véleményekre, amelyek némi lekezeléssel, szinte bántó lebecsüléssel szólnak a nadrágszíjparcellákat művelő emberekről, mondván, hogy ez már a múlt, az idő túllépett nemcsak a parcellákon, hanem az azt művelőkön is, Európában ma már ez nem szokás.

A kormány azonban erről másképpen gondolkodik. Kétségtelen, hogy mindannyiunknak érdeke az, hogy versenyképes, az Unióban is versenyképes méretű családi gazdaságok jöjjenek létre a mezőgazdaságban. De ez nem jelenti azt, hogy mi mellőzhetnénk a saját kis földjüket művelő vidéki emberek munkáját. Ők igenis értékes munkát folytatnak, hiszen munkát választanak, boldogulni próbálnak, és nem segélyért folyamodnak az önkormányzathoz vagy az államhoz. (Taps a kormánypártok soraiban.) Ezért meg kell becsülni az önellátó kisbirtokosokat is, hiszen ők a saját sorsukért felelősséget érző emberek családjába tartoznak. Ezért semmifajta erőszakos, az ő fennmaradásuk anyagi alapját jelentő, a földet lábuk alól kihúzó birtokpolitikát nem támogatunk a jövőben sem.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A magyar vidék azt is joggal várta el a kormánytól, hogy tegyen meg mindent annak érdekében, hogy bekapcsolhassa a magyar vidéki településeket is az ország gazdasági vérkeringésébe, elérhetővé tegye az eddig eldugott zugokat is. Azt várták el, hogy hidakat és utakat építsünk, hogy az egész magyar gazdaságra jellemző erőteljes növekedés az ő világukat is elérhesse. Bizonyára emlékeznek rá, hogy még az előző kormány által megindított munkát sikeresen befejezve, a bajai hidat sikerült felújítani - a Dunán -; a dunaföldvári hidat, mint önök is emlékeznek rá, amely éppen nem vált díszére az országnak, sikerült újjávarázsolni; a Mária Valéria hidat, amely Párkányt és Esztergomot köti össze, a napokban adtuk át az ott élőknek; a szekszárdi Duna-híd építése folyik; előkészítő munkákat végzünk a dunaújvárosi híd felépítése érdekében. A Tiszán is építettünk új hidat, már át is adtuk, és a 3-as autópálya Tisza-hídja is épül.

Nyugodtan mondhatom tehát önöknek azt, hogy amit három esztendő alatt meg lehetett tenni annak érdekében, hogy az eddig a gazdaság virágzó részeitől elzárt országrészeket bekapcsoljuk a közös jövőbe, azt a kormány, igaz, csak tehetségének és képességének megfelelően, de megtette. (Taps a kormánypártok soraiban.)

A vidékről szólva bizonyára önök is ismerik azt az életérzést és véleményt, amely gyakran nem indokolatlan, és úgy szól, hogy a budapesti kormányzatok magukra szokták hagyni az embereket a bajban. Magyarországnak az elmúlt három évben öt kemény árvizet és két súlyos belvizet kellett kiállnia. Az összefogás eredményeképpen a nagyobb bajokat sikerült elkerülnünk, illetve emberileg lehetséges időhatárok között orvosolnunk.

A veszélyes helyeken élők leginkább abból gondolták a megelőző évtizedekben, hogy magukra hagyták őket, hogy senki sem törődött a biztonságukkal, és elhanyagolták a gátak építését. Ez egy komoly teendő, feladat és kihívás volt a kormány számára. Igyekeztünk a gazdaság lehetőségei keretein belül minden erőforrást mozgósítani. Ennek eredményeképpen ebben az esztendőben már legalább 50 kilométer gátszakaszt sikerül felépítenünk, amely példátlan az elmúlt ötven év történelmére visszagondolva.

Sőt, azt kell mondanom önöknek, hogy a vállalkozókkal történő összefogás eredményeképpen nemcsak gátakat építettek a magyar vállalkozók, hanem a megrongálódott, árvízben és belvízben megrongálódott utakat is sikerült újjáépíteni. A szám talán meglepő: 104 kilométernyi utat építettünk újjá az árvíz sújtotta településeken, 200 magyar alvállalkozó dolgozott és dolgozik mind a mai napig ezeken a részeken, 6-7 ezer helyi embernek adva ezzel munkát. (Taps a kormánypártok soraiban.)

De ismét óvnom kell a tisztelt Házat a túlzott önbizalomtól. Nincs még itt az ideje annak, hogy azt mondhassuk, hogy ezt a munkát hiánytalanul elvégeztük, még sok helyen kell újabb gátakat építenünk, megerősítenünk, és még vannak újjáépítésre váró házak a katasztrófa sújtotta területeken is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mélyen tisztelt Elnök Asszony! Az emberek azt is akarták 1998-ban, hogy biztonságban tudhassák a gyermekeiket. Talán azt is gondolták, hogy magunk mögött kellene hagyni azt a korszakot, amelyet találóan úgy lehet leírni, elnézést a plágiumért, hogy ami van, az nem közbiztonság. (Derültség a kormánypárti padsorokban.) Valóban, 1998-ban már odáig fajultak a dolgok (Dr. Pálinkás József: Csak tiszta forrásból.), hogy ártatlan emberek haltak meg utcai robbantásokban. (Moraj az MSZP soraiban.)

Kérem, ez egy komoly ügy. Arra kérem a tisztelt Házat (Zaj.), arra kérem a tisztelt Házat, hogy az emberéleteket megillető komolysággal gondolkodjunk erről a témáról, hiszen idézzük fel, hogy éppen a kormány hivatalba lépésének napján történt olyan robbantásos merénylet Magyarországon, amelyben több ártatlan ember is meghalt. Ez nagyon pontosan rajzolta fel előttünk az örökséget és a teendőket is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Éppen ezért a kormány világossá tette, hogy abban az esetben, ha biztonságban és szabadságban akarunk élni, akkor Magyarországon törvényes rendnek is lennie kell. Törvényes rend pedig akkor lesz, ha van olyan rendőrségünk, amely képes a jognak érvényt szerezni. A rendőrséget meg kellett erősíteni szellemében, lelkiekben és anyagiakban. Világossá kellett tennünk, hogy olyan korszakba lépett Magyarország, amikor az államot, azon belül is a rendőrséget nem ellenfélnek tekintik a polgárok, hanem a saját biztonságuk érdekében szükséges jónak, és ezért támogatják személyesen és a központi kormányzat akaratán keresztül is a rendőrség határozott, világos, egyértelmű működését.

Úgy is mondhatnám, hogy arra törekedtünk '98-tól kezdődően, hogy vonzóbbá tegyük a munkát és kockázatosabbá a bűnözést. Értünk el némi eredményt. Sajnos, még nem értük el az út végét. Magyarországon még mindig sok bűncselekményt követnek el, és ez még akkor is igaz, ha egyébként a bűncselekmények számát talán nemzetközi összehasonlításban is figyelemre méltó mértékben sikerül csökkentenünk az elmúlt három évben. De nincs ok arra, hogy megpihenjünk, és a saját sikereinken merengjünk.

Arra van szükség, hogy a rendőrség továbbra is erős legyen, határozott, és megvédjen bennünket a bűnöző elemekkel szemben. Azt is elvárjuk a rendőrségtől, a határ-ellenőrzési rendszer fejlesztésén keresztül, hogy a kívülről érkező bűnözői nyomással szemben is képes legyen megvédeni a családjainkat, képes legyen megvédeni Magyarországot. Itt is értünk el eredményeket, ma már az Európai Unióban elfogadott és elvárt határátkelési rendszert szinte megvalósítottuk, de azt gondolom, hogy ez kevés. Magyarország huzatos helyét foglalja el Közép-Európának, nekünk még a mainál is szigorúbb határ-ellenőrzési rendszerre van szükségünk, ha nem akarjuk, hogy kívülről fenyegessék biztonságunkat, a törvénytisztelő magyar emberek életét.

A biztonság ügyében volt még egy fontos teendője a kormánynak, új filozófiai és elvi alapokra kellett helyezni a kábítószerrel szembeni küzdelmet. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Én nem állítom, hogy a magyar kormány képes arra, hogy eldöntsön és igazságot tegyen olyan vitákban, amely a kábítószer ügyében megosztja az egész világot. Nem hisszük, hogy igazságot tudunk tenni például az ügyben, hogy a könnyűnek mondott drogokat szabad-e elérhetővé tenni. De nem is akarunk igazságot tenni, mert van véleményünk a dologról, ez pedig az, hogy nem akarjuk elérhetővé tenni. (Taps a kormánypártok soraiban.), és erről szóló filozófiai viták helyett inkább az életösztöneinkre hagyatkozunk, és azt mondjuk, hogy Magyarországnak egy olyan országnak kell lennie, ahol nem tűrjük meg a drogfogyasztást.

Világossá kell tennünk, meg kell mondanunk a fiataloknak, hogy számos dolog van az életben, amit ki kell próbálni először, hogy az ember utána nemet mondhasson rá. De vannak olyan dolgok az életben, amit nem kell kipróbálni ahhoz, hogy az ember nemet mondhasson rá. A kábítószer-fogyasztás ilyen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Világossá kell tennünk a gyermekeink érdekében, bármilyen szigorúnak is hangzik ez a mondat, hogy aki a kábítószerrel barátkozik, az valójában az ördöggel cimborál. Ezért két teendőnk volt, tisztelt hölgyeim és uraim; az első, hogy az iskolai nevelésben megpróbáljuk meggyőzni a gyermekeinket, a fiatalokat arról, hogy kerüljék ezt a veszedelmet. Indítottunk programokat, ezeknek talán van is már valamennyi eredménye. De nem mellőzhetjük a nagyon határozott, nagyon világos rendőrségi, bűnüldözői föllépést sem. Igen, a kábítószerrel szembeni küzdelemben a rendőrségnek nagyon komoly szerepe van. A kábítószer-kereskedőket el kell fogni, és a megemelt büntetési tételek lehető legmagasabb tételével kell sújtani saját gyermekeink érdekében.

Sajnos, Magyarországon nem sikerült a kábítószer-fogyasztást olyan mértékig visszaszorítani, ahogyan szerettük volna. Az előttünk álló esztendőknek éppen az lesz az egyik legnagyobb kérdése, hogy vajon sikerül-e bármelyik kormánynak az erre irányuló erőfeszítéseit megsokszorozni és érzékelhető eredményt elérni oly módon, hogy egyre kevesebb fiatal érezzen vágyat arra, hogy kipróbálja a kábítószer nyújtotta csalóka illúziókat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Három esztendővel ezelőtt, ha jól idézzük föl az akkori véleményeket, az emberek azt is szerették volna, hogy békés és nyugodt öregkoruk lehessen. Azt szerették volna, ha nyugdíjasként is aktív részesei lehetnek a családjuknak és a társadalom mindennapi életének. Azt szerették volna, hogy olyan nyugdíjat kapjanak - nem ajándékba, hanem mert megszolgálták, mert megdolgoztak érte -, amely méltányos, és biztonságot nyújt öreg napjaikra. Nem voltak az embereknek jó tapasztalataik ez ügyben. 1994 és '98 között a nyugdíjak valóságos értékéből elpárolgott, levágtak, elcsentek - vérmérséklettől függően adhatjuk meg a történtek okát - 12 százalékot.

Amikor ez a kormány hivatalba lépett, ebben az ügyben is meg kellett szólalnom itt, a tisztelt Házban. A reményeket illetően mértéktartásra próbáltam inteni mindannyiunkat, és azt mondtam, hogy a gazdaság helyzetét megfigyelve az is szép teljesítmény lenne a '98-ban hivatalba lépett kormánytól, ha a nyugdíjak valóságos értékét meg tudná őrizni. Akkor azt mondtam, hogy ennél nagyobb célt talán nem helyes kitűzni magunk elé. Szeretném jelenteni, tájékoztatni, szeretnék örömmel beszámolni a tisztelt Háznak arról, hogy pesszimisták voltunk, alábecsültem az ország lehetőségeit. A mögöttünk hagyott három esztendőben sikerült a nyugdíjak valóságos értékét 16 százalékkal növelni. (Taps a kormánypártok soraiban.) Mégsem vagyunk elégedettek. Mégsem lehetünk boldogok, még mindig nagyon sok olyan nyugdíjas él Magyarországon, aki az általa végzett munka hosszához és minőségéhez képest még mindig alacsony nyugdíjat kap és nem érezheti magát létbiztonságban. A következő kormányoknak is lesz még bőven dolguk a nyugdíjak emelése ügyében.

Amit tenni tudtunk az elmondottakon fölül, az az, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy 1999-ben tettünk egy kísérletet. Nagy vihart váltott ki, de úgy érzem, helyes volt belevágnunk, és akkor döntöttünk, hogy a legalacsonyabb nyugdíjjal rendelkezők esetében egy erőteljesebb emelést hajtunk végre, mint a magasabb nyugdíjak esetében. Érdekes módon az elemzések és felmérések szerint maguk a nyugdíjasok helyeselték ezt a megoldást, ennek eredményeképpen 1999-ben a legrosszabb helyzetben lévő nyugdíjasoknál nem átlagos, hanem 20-25 százalékos nyugdíjemelést hajtottunk végre.

Most, január 1-jétől egy számunkra szintén fontos változásról is beszámolhatok önöknek, a magyar gazdaság teljesítőképessége nemcsak lehetővé teszi, hanem ha jól értem, akkor igényli is, hogy azok a nyugdíjasok, akik dolgozni akarnak, ne szenvedjenek el büntetést. Hiszen valahogy az elmúlt időszakban egy buta rendszer alakult ki Magyarországon, s azokat a nyugdíjasokat, akik nyugdíj mellett még úgy gondolták, hogy kereső munkát szeretnének folytatni, az állam büntette, és a jövedelmük után kiszámított adó alapjába beszámolta a nyugdíjat is. Ezt a rendszert most megváltoztatjuk. Ez azt jelenti, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy 320 ezer nyugdíjas helyzetében okoz ez majd érezhető változást: ha dolgoznak, a jövedelmük után adóalapjukba nem kell beszámolniuk a korábban megszerzett nyugdíjat. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! E Ház falai között is hosszú és időnként érthetetlenül heves és mérges viták zajlottak az állami nyugdíjrendszer átalakításáról. Két gondolat élt itt a Ház falai között. Az egyik valahogy úgy fogalmazott - a sommás összefoglalásért elnézést kérek tőlük -, hogy a magyar nyugdíjrendszert úgy lehet leginkább biztonságossá tenni és életképessé alakítani, ha magánosítani próbáljuk, és a nyugdíjrendszer lényege az, hogy minél nagyobb számban és összegben tereljük az embereket, illetve az ő nyugdíjukat a magánnyugdíjpénztárakba, és az állami nyugdíjrendszeren belül pedig néminemű kiigazításokat hajtunk végre. Mi ezt másképpen gondoljuk. Mi úgy hisszük, hogy a nyugdíjreform lényegi eleme éppen az állami nyugdíjrendszer átalakítása. Ugyanis hosszabb távon is Magyarországon szükség lesz arra, hogy a nyugdíjrendszer meghatározó, döntő eleme az állami nyugdíjrendszer legyen. Be kell látnunk az elmúlt néhány év tapasztalatának függvényében, annak következtében, hogy hiú ábránd volt azt gondolni, hogy a nyugdíjrendszer egyszerű magánosításával, privatizálásával biztosítani tudjuk a már nyugdíjban lévők nyugdíját, és tisztességes nyugdíjat tudunk teremteni a későbbiekre nézve a ma még dolgozóknak. Ez, tisztelt hölgyeim és uraim, nem megy.

Ezért radikálisan át kell alakítani az állami nyugdíjrendszert, aminek első lépését már meg is tettük. A minden további döntésnek és átalakításnak előfeltételét jelentő egyéni számlarendszer bevezetése megindult Magyarországon. Az állami nyugdíjrendszert kell sok szempontból hasonlóvá tenni a magánnyugdíjrendszerhez, a magánnyugdíjrendszer értékét adó számos elvet kell beemelni az állami nyugdíjrendszer működésének keretei közé. Ilyen elv és elem például az, hogy az állami nyugdíjrendszerben is mindannyian tudhassuk, hogy mennyi év alatt mekkora összeget fizettünk be járulék formájában a magunk számlájára. Ez egy nagyon komoly fejlesztést igényel a nyugdíjfolyósító igazgatóságtól. A fejlesztés megindult, örömmel tájékoztatom önöket arról, hogy 2003. január 1-jétől már mindenki a saját nevére szóló nyugdíjszámlára fizetheti be a járulékát. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Ez nyitja meg az utat ahhoz, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy ésszerű keretek között a későbbiekben mindenki maga dönthesse el, hogy hamarabb szeretne-e nyugdíjba menni alacsonyabb nyugdíjjal, vagy később szeretne nyugdíjba menni magasabb nyugdíjjal. E döntés, e lehetőség megteremtése azonban csak akkor érhető el, ehhez az szükséges, hogy teljes körű legyen az egyéni számlavezetési rendszer Magyarországon. A lehető legsürgetőbb teendők közé tartozik e rendszer kiépítése. Nagyon remélem, hogy ez szintén egy olyan ügy, amit nemcsak a kormány, hanem az ellenzéki képviselők közül is sokan támogatnak.

Volt még egy fontos ügy, tisztelt hölgyeim és uraim, a nyugdíjasok kapcsán. Ha önök megpróbálják a nyugdíjasoktól megtudni, hogy számukra mi okozza a legnagyobb problémát, akkor az alacsony nyugdíjon fölül általában a magas gyógyszer- és energia-, gázárakat szokták említeni. Ezért arra kérem önöket, hogy bár közgazdaságilag ez sokuk számára nem tűnik elfogadhatónak, mégis tekintsék úgy, hogy a kormánynak az a törekvése, amellyel komoly kockázatokat és konfliktusokat vállalva megfékezte a gyógyszerár-emelkedést és beavatkozott az energia- és gázárak emelkedésébe, elsősorban a nyugdíjasok és a nagycsaládosok érdekét szolgáló társadalompolitikai lépés volt. (Taps a kormánypártok soraiban.)

A gyógyszerárak esetében komoly csatát vívtunk a nagy gyógyszerforgalmazó vállalatokkal, a miniszter ezt a csatát, úgy érzem, sikeresen vívta meg, hiszen létrejött egy megállapodás, amelyet a nagy gyógyszergyártók és -forgalmazók is elfogadtak, és amelynek az a lényege, hogy a következő három évben a támogatott termékek, gyógyszerek esetében az árak emelkedése nem lehet magasabb, mint az infláció kétharmada. Van, aki ezt az állam részéről a gazdaság törvényszerűségeibe történő illetéktelen beavatkozásnak gondolja, mi egyszerűen csak úgy gondoljuk, hogy ez a családosok és a nyugdíjasok érdekét szolgáló helyes lépés volt.

Hasonlóképpen nagy viták voltak arról, hogy szabad-e a világpiacon hirtelen egekbe törő gázárakat rászabadítani a magyar fogyasztókra (Bauer Tamás: 1973!), a megbokrosodott (Derültség a kormánypárti padsorokban.) gázárakat szabad-e nyakló nélkül (Dr. Gyimesi József: Medgyessy ezt akarja!) beengedni a magyar családok költségvetésébe. (Keller László: Ki veszi meg a gázüzletágat?) Nehéz kérdés ez, tisztelt hölgyeim és uraim, hiszen Magyarországon mindannyian abban vagyunk érdekeltek, hogy létrejöjjenek olyan nagy, lehetőleg magyarországi központtal működő és lehetőleg minél inkább magyar kézben levő nagy vállalatok, amelyek meghatározó súlyt képviselnek nemcsak Magyarországon, hanem az egész régióban. A magyar olajipar és gázipar legnagyobb cége ezek közé tartozik.

Ez fontos cél, de nem az egyetlen. Legalább ilyen, de talán még fontosabb cél, hogy télen az emberek fűteni tudjanak, hogy ne kényszerüljenek arra, hogy váratlan világpiaci hatások miatt kiszolgáltatott helyzetbe kerüljenek, Európában ma már elfogadhatatlan életkörülmények közé sodródjanak. Ezt a két szempontot kellett összeegyeztetni. Nem könnyű, de úgy érzem, az elmúlt időszakban, szükségszerű konfliktusok árán ugyan, de sikerült.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! 1998-ban a polgárok azt is szerették volna, hogy az élet értékesebb legyen. Nem tudom, önök közül mennyien ismerik azt a megdöbbentő számadatot, hogy a mögöttünk hagyott 30 esztendőben összesen 900 ezer ember halt meg Magyarországon, 900 ezer ember halt meg 30 év alatt Magyarországon alkohollal, dohányzással vagy droggal összefüggésben. 30 év alatt 900 ezer ember! Ez azt mutatja, hogy talán az élet értékét nem tettük elég magasra. Ezért úgy döntöttünk, hogy talán ideje lenne egy tízéves népegészségügyi programot kidolgozni és megindítani. Nem tudunk egy csapásra változtatni a kialakult helyzeten, de a tízéves program jó esélyeket nyújt.

Azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy a hölgyek mai 75 éves átlagéletkorát a program eredményeképpen 78 évre sikerüljön emelni, és a férfiak mai 66 éves átlagéletkorát legalább 70 évre sikerüljön fölemelni. (Kuncze Gábor: Csak? - Dr. Szabó János: Legalább...) Személyi válogatás nélkül, tisztelt hölgyeim és uraim! (Derültség.) Ez azt jelenti, hogy ha ezt a tízéves programot sikerül végrehajtanunk, akkor Magyarországon az élet hosszabb és reményeim szerint ezáltal értékesebb is lesz. (Dr. Kis Zoltán: Szegény kisnyugdíjasok, mennyit szenvedhetnek!) Az első szűrővizsgálatok már megindultak, a lakosság, a polgárok ezeket az intézkedéseket és vizsgálatokat nagy bizalommal fogadták, és nagy várakozásokkal néznek eléjük.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az emberek a polgári kormány megbízásakor azt is akarták, hogy Magyarországon az életnek ne csak célja, hanem értelme is legyen. Azt várták, hogy a kormány mondja ki, hogy felfogása szerint az élet több, mint létfenntartásért folytatott küzdelem, ezért a kormány működése sem korlátozódhat önmagában a gazdasági élet területére, nem hagyhatja érintetlenül az emberi élet igazi értelmét adó más területeket sem. Valóban, a kormányzat úgy gondolja, hogy a kultúra, a lélek, az összetartozás, a nemzet, a hit elengedhetetlen része az életünknek. Ezért a kormány - vállalva az ezzel járó vitákat - megpróbált tág teret nyitni a történelmi egyházak előtt. Megpróbáltuk elhárítani az akadályokat az egyházak küldetésének teljesítése elől. Abban bízunk, abban reménykedünk - és ez már nem az állam, hanem az egyházak dolga -, hogy utat találnak az emberekhez, és egyre több embert segítenek terheik viselésében és életük kiteljesítésében. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Ugyanennek a gondolatnak a jegyében - az ügy körül kirobbant vitákban megedződve - a kormánynak a millenniumot is sikerült a nemzet nagy és közös ünnepévé tennie. (Taps a kormánypárti padsorokban.) Engedjék meg, hogy kellő mértéktartással, de némi büszkeséggel elmondjam önöknek azt, hogy Magyarországon a millennium esztendejében 3 ezer település tartott ünnepet, saját maga által megszervezett, felépített, összeállított ünnepet; ha úgy tetszik, 3 ezer településen megünnepelték saját magukat az emberek. 330 ezer diákhoz sikerült eljuttatnunk a Millenniumi olvasó- és daloskönyvet, 400 új köztéri szobor kapta meg az őt megillető helyet, gazdagabbá, reményeink szerint szebbé téve életünket, 60 politikai vagy vallási okból elbontott és megcsonkított műalkotást állítottunk helyre és állítottunk vissza.

Szeretném önöknek elmondani, hogy épül az új millenniumi városközpont - mindannyiukat örömmel várjuk március 15-én a Nemzeti Színház nyitóelőadásán. (Taps a kormánypárti padsorokban.) Döntés született a modern magyar művészeti múzeum e városrészben történő felépítéséről, hasonlóképpen a hagyományok háza felépítéséről és egy nagy, nemzeti hangversenyterem felépítéséről is. (Taps a kormánypárti padsorokban.) Az Andrássy út 60-ban, a rossz emlékű ÁVH-s székházban pedig - akik arra járnak láthatják - folyik egy múzeum kiépítése, a terror háza címet viselő múzeum felépítése (Zaj.), amely gyermekeink számára is bemutatja, hogy a szüleiknek, nagyszüleiknek és dédszüleiknek milyen totális diktatúrák okozta szenvedéseket kellett kiállniuk a XX. században.

Hasonlóképpen a Ganz-gyár mindannyiunk által ismert leépült, ócska gyártelepe helyén ma már egy kulturális központ, a Millenáris várja a magyar polgárokat, és hamarosan az első nagy magyar szellemtörténeti kiállítást is megtekinthetjük ott, reményeink szerint minél többen. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

ELNÖK: Miniszterelnök Úr! Csak tájékoztatni szeretném, hogy az ajánlás értelmében, amelyet a házbizottság állított össze, önnek körülbelül 60 perces (Közbeszólások a kormánypárti padsorokból: Körülbelül!) időkeret áll rendelkezésre. Azt gondolom, így is rendkívül toleráns volt az elnök, hiszen ön 5 perccel túllépte ezt az időkeretet, úgyhogy kérem, hogy fejezze be az expozéját.

ORBÁN VIKTOR miniszterelnök: Szeretném megkérdezni az elnök asszonyt: ez azt jelenti, hogy megvonta tőlem a szót?

ELNÖK: Nem vontam meg a miniszterelnök úrtól a szót, hanem arra kértem, hogy figyelemmel a házbizottság ajánlására, fejezze be az expozéját. Erre kértem önt. (Zaj, közbeszólások a kormánypárti padsorokból.)

ORBÁN VIKTOR miniszterelnök: Kellő udvariassággal és hölgyeknek kijáró tisztelettel arra szeretném kérni az elnök asszonyt, hogy ezt gondolja újra, és ne vonja meg tőlem a szót, mert a kormánypárti frakciók időkeretének terhére, úgy érzem, az ország közönségét tájékoztathatom. (Közbeszólások a kormánypárti padsorokból: Így van! Halljuk! - Nagy taps a kormánypárti padsorokban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen. A miniszterelnök úr megtisztelő és megkülönböztetett figyelmét tisztelettel köszönöm, és azt is köszönöm, hogy ön a frakció időkeretére kívánja a 60 percen felüli időt felhasználni; így tág teret biztosítok az ön számára. (Taps a kormánypárti padsorokban. - Kovács Kálmán: Töröljük el a házbizottságot!)

ORBÁN VIKTOR miniszterelnök: Hálás szívvel köszönöm az alelnök asszonynak. Kérem az elnök asszonyt, értse meg, három év nagyon hosszú idő, és nagyon nehéz egyetlen órában összefoglalni mindazt, ami fontos volt. (Zaj.)

ELNÖK: Miniszterelnök Úr! Én azt hiszem, hogy rendkívül toleráns vagyok magam is (Felzúdulás a kormánypárti padsorokban), és feltételezem, hogy az egész Ház figyelemmel hallgatja az ön beszámolóját. Kérem, folytassa! (Közbeszólás a kormánypárti padsorokból: Halljuk a miniszterelnök urat!)

ORBÁN VIKTOR miniszterelnök: Tisztelettel szeretném megköszönni, hogy lehetőséget adott arra, hogy folytassam.

Nos, tisztelt elnök asszony, visszatérve a polgárok 1998-as akaratára, talán engedje meg, hogy még azt is megemlítsem, hogy azt is szerették volna Magyarországon az emberek, hogy ne csak a saját teljesítményükre lehessenek büszkék, hanem a többi itt élő polgártársukéra is, ha úgy tetszik, a szomszédjukéra és az egész ország teljesítményére.
Világos volt, szinte tapintható akkor az akarat, hogy a tízmillió szétfutó szabad akaratot a hivatalba lépő kormánynak sikerüljön összefogni, úgy, hogy ne csak az egyes emberek és családok, hanem az egész emelkedhessék.

1998-ban a választópolgárok sikeres Magyarországot és összetartó nemzetet is akartak. Azt akarták, hogy a kormány hajtsa végre a nemzet határokon átívelő újraegyesítését, legyen világos törvény a határon túli magyarokról, legyen magyar egyetem Erdélyben, legyen Mária Valéria híd, és még sorolhatnám, folytathatnám, mi mindent akartak a nemzeti összetartozás jegyében akkortájt a polgárok.

Ennek megfelelően 1998 őszén létre is hoztuk a Magyar Állandó Értekezletet, amely egy olyan Kárpát-medencei szervezet, amely képes arra, hogy a magyarországi magyarok akaratán kívül befogadja, összefogja a határon túl élő magyar közösségek akaratát is. Ennek a Magyar Állandó Értekezletnek volt a határozott szándéka - sőt maga is kidolgozta, vállalta a kidolgozással járó terheket - az a törvény, amelyet ma már csak státustörvénynek nevezünk, és amely ismét megpróbálja újra összefogni a Kárpát-medence magyarságát. (Taps a kormánypártok soraiban. - Balczó Zoltán tapsol.)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A magyar polgárok azt is akarták 1998-ban, hogy béke és biztonság legyen; Magyarország legyen része egy olyan nemzetközi szövetségnek, hozzon létre egy olyan kapcsolatrendszert, amely biztonságot nyújt, de lehetőleg nem okoz olyan helyzetet, hogy Magyarország szükségtelenül sodródjék bele nemzetközi konfliktusokba. Úgy érzem, hogy az ellenzék támogatásával, legalábbis hosszú ideig fennálló támogatásával is sikerült megvalósítanunk, hogy a szomszédban zajló háború idején, amikor légicsapásokat mért a NATO Jugoszláviára, Magyarország békés és biztonságos hely maradhatott. Hasonlóképpen úgy érzem, hogy az összefogás eredményeképpen az Egyesült Államokat ért terrortámadás időszakában is sikerült Magyarországot egy sokkal sebezhetőbb világban továbbra is békés és biztonságos országnak megőriznünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A béke és biztonság jegyében az emberek jószomszédi kapcsolatokra törekedtek, erre törekvő kormányt akartak 1998-ban. A magyar kormány magáévá tette ezt a gondolatot, mi érdekeltek vagyunk szomszédjaink sikerében. Mindannyian tudjuk, hogy egy-egy családi porta értéke nemcsak attól függ, hogy mit épít az ember, hanem attól is, hogy kikkel lakik egy utcában. Ezért azt kell mondanom, hogy Magyarországnak saját nemzeti érdeke is, az általános emberi szolidaritáson túl, hogy Magyarország szomszédjai sikeres államok legyenek, mert ezzel Magyarországot is, a mi életünket is fölértékelhetjük. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Azt is szerették volna a magyar polgárok '98-ban, hogy a XX. században megbomlott és szétvert polgári rend ismét visszaálljon. Gondolom, mindannyian azt akartuk '98-ban, hogy ha valakit mérlegre tesznek, akkor a teljesítmény és az egyéni felelősség számítson, ne az osztály-hovatartozás, mint egykor, vagy ne a faji besorolás, mint azt megelőzően. Olyan országot akartunk mindannyian, ahol származása miatt senkit hátrány nem illethet, sem előnyben nem részesülhet senki. Azt szerettük volna, hogy Magyarország egy tisztességes nyugat-európai mércével mérhető állam legyen.

Magyarország ma nem hibátlan ország. Kérdéses persze, vannak-e a világon hibátlan országok. De azt nyugodtan elmondhatjuk, nemcsak a mögöttünk hagyott három év teljesítményének - nem kormányzati, hanem közös teljesítményének -, hanem a megelőző időszak jó néhány erőfeszítésének köszönhetően is, hogy Magyarország ma kiállja az összehasonlítás próbáját bármely nyugati országgal. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Örülök annak is, hogy érzékelhetően nő azoknak a száma, akik nem a másoktól való elhatárolódásban, hanem saját eszméik, értékeik és gondolataik kifejtésében hisznek. Nő azoknak a száma az országban, akik, ha a saját maguk helyét akarják meghatározni, nem másokkal szemben, nem mások ellenére, hanem saját gondolatuk mentén jelölik azt ki. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Engedjék meg, hogy megkockáztassam azt a kijelentést - miközben el kell ismernünk, hogy Magyarország nem hibátlan ország -, hogy az elmúlt három évben hazánk önbecsülése javult, arányérzékünk finomodott és nemzeti tartásunk erősödött.

Végezetül, tisztelt hölgyeim és uraim, 1998-ban a polgárok olyan kormányt akartak, amely képes arra, hogy összefogást és egységet teremtsen. Egy szomszédban zajló háború időszakában vagy egy brutális terrortámadás fenyegető következményeinek idején az összefogás szinte természetes módon megvalósult. Öt nagy árvíz esetében is össze tudtuk fogni az erőket. Engedjék meg, hogy azt mondjam, egy nyugati ország esetében ez talán természetes is - de hadd emlékeztessem önöket arra, hogy ennél sokkal több történt az összefogás ügyében Magyarországon.

Azt is mondhatom, hogy az elmúlt három év erőfeszítéseinek eredményeképpen Magyarországon sikerült nemzeti egységet és összefogást kialakítani. Mielőtt ezt vitatnák, hadd kérjem meg önöket arra, hogy ne tévesszék meg önöket a parlamenti viták, ne tévesszen meg bennünket a parlamenti nyüzsgés és zsivaj. Az ország előtt álló komoly feladatok, legfontosabb kormányzati döntések esetében sikerült megalkotni a nemzet összefogását és egységét.

Végezetül ennek néhány tényével szeretném önöket megismertetni. Párthovatartozásra való tekintet nélkül, függetlenül attól, hogy ellenzéki pártokkal szimpatizálnak-e a polgárok vagy kormánypártiakkal, a legfontosabb, mondjuk úgy, stratégiai döntéseket elsöprő többséggel támogatták. Ez azt jelenti, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy az elemzések és felmérések szerint a határon túli magyarok támogatását ma a magyar polgárok 82 százaléka támogatja. A gyermekek utáni adókedvezmény ügyében 80 százalékos az egység. A minimálbér ügyében 76 százaléka a magyar embereknek úgy gondolja, hogy jó úton jár az ország. A diákhitel ügyében az emberek 75 százaléka - hiába ellenzékiek vagy kormánypártiak - azt gondolja, hogy ez helyes, és ezt folytatnunk kell. A Széchenyi-terv esetében az emberek 67 százaléka gondolja úgy, hogy erre van szüksége az országnak. A Széchenyi plusz programról az emberek 72 százaléka mondja azt, hogy helyes, rajta, tegyük, csináljuk.

Az állami nyugdíjrendszer reformjának irányait tekintve a magyar polgárok 90 százaléka azt mondja, hogy nosza, ezt kell tenni, amit a kormány elindított. Az otthonteremtés állami támogatásának ügyében a nemzeti egység 91 százalékos, tisztelt hölgyeim és uraim, a zsebszerződések felszámolása ügyében pedig az emberek 90 százalékának támogatását tudja maga mögött a kormány. A külföldiek termőföldszerzési tilalmában pedig az emberek 67 százaléka támogat bennünket.

Azt kell tehát összefoglalóan mondanom, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy az elmúlt három évben hazánk a polgárok által megszabott irányba és az általuk kijelölt célok felé halad. A nagy jelentőségű kormányzati döntések körül kialakulófélben van, illetve kialakult egy tartós összefogás, a nemzet egysége. Bizakodhatunk, hogy az előttünk álló évtized a polgári összefogás, a polgárok összefogásának évtizede lesz. Bizakodhatunk és hihetjük, hogy ez lesz a jövő, és a jövő már el is kezdődött.

De azt kell mondanom, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy a feladat még sok és számos, éppen ezért arra kérem önöket, hogy az előttünk álló időszakban is tartsák fönn, járuljanak hozzá ehhez a nemzeti egységhez. Éppen ezért szeretném hálás szívvel megköszönni mindenkinek a munkáját, aki segítette a magyar családok boldogulását a mögöttünk hagyott három esztendőben. Szeretném megköszönni az ellenzéki képviselőknek, hogy számos alkalommal támogatták a kormány elgondolásait; köszönöm a kormánypárti képviselőknek, hogy végig kitartottak a polgárok által számunkra kijelölt célok mögött; és a Ház falain kívül is mindenkinek szeretném megköszönni a munkáját, aki tett azért, hogy az elmúlt három, három és fél esztendőben Magyarország a magyar családok számára sikeres hely, sikeres haza lehessen.

Még egyszer szeretném megköszönni, hogy figyelmükkel kitüntettek, és szeretném azt is megköszönni, hogy abban a kitüntetésben részesítettek, hogy az elmúlt három és fél évben a kormány tagjai az önök támogatásával végezhették munkájukat.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Hosszan tartó taps a kormánypártok és a MIÉP soraiban.)

(ELNÖK: Megköszönöm a miniszterelnök úr expozéját...)

Vissza a kezdőlapra