Házak, amelyekben élünk… Az elveszett jelek nyomában
A Zentai Heti című helyi lap cikke
2001. november 28.
Írta: Szabó Palócz Attila

Nem kell ahhoz szakembernek, és nem kell építésznek sem lenni ahhoz, hogy Zenta utcáit járva, bárki felfigyeljen arra, hogy az épületek, a házak zöme igen rossz állapotban van. Nem kell ennek az okait sem túl sokáig kutatni, és nem kell hozzá levéltári búvárkodásba se beleártani magunkat, hogy megállapítsuk: az elmúlt több mint tíz esztendő a városképre is kegyetlenül rányomta a bélyegét.
Elég, ha belegondolunk, hogy mikor volt legutóbb pénzünk arra, hogy töviről-hegyire átrázzuk a házat, hogy kijavítsuk a kisebb-nagyobb sérüléseket rajta. Általában, mivel az életünk, az életvitelünk is olyanná vált, hogy csak egyik napról a másikra tervezhettünk és gondolkodhattunk, egyik pillanatról a másikra határoztunk sokkal nagyobb megfontolást igénylő dolgokban is, csak a sürgős és halaszthatatlan beavatkozásokat végeztük el.
Nemcsak a magánházak sorsa vált ilyenné, de a középületeké is. Nagyobb tatarozást nemigen láthattunk városunkban az elmúlt több éves időszakban, s arról meg aztán már végképp felesleges is volna beszélni, hogy új, jelentős épületek sem épültek. A rendelkezésre álló anyagi forrásokat a már meglévőek karbantartása, az apróbb és halaszthatlanokká nyilvánított javítások elvégzése is maximálisan kimerítette. Pedig mindannyian szeretnénk egy olyan környezetben élni, amelyben kellemes dolog végigsétálni az utcán, van mit mutogatni külföldi vendégeinknek – amelyre büszkék lehetünk. Sajnos azonban a városkép szempontjából fontos épületeink is nagyon rossz állapotban vannak. Egy szakembert kértünk meg arra, hogy segítsen nekünk a tájékozódásban, hogy végigjárhassuk – ha csak a lap hasábjain is -- városunk fontos épületeit, amelyekben a történelem során Zenta fontos és kiemelkedő személyiségei éltek, s azokat is, amelyek stílusjegyeik és jellegük miatt fontosak. S ugyanezen okok miatt lenne fontos a karbantartásuk és a megőrzésük is.

Vakay Zoltán diplomás építész, aki évekig tanulmányozta Zenta építészetének történetét, s a témát feldolgozó könyve megjelenés előtt áll az újvidéki Forum Könyvkiadó és a zentai Thurzó Lajos Közművelődési Központ gondozásában. Vele beszélgettünk városunk építészeti értékeiről és azok jelenlegi állapotáról, arról, hogy melyek is tulajdonképpen azok a jellemzők, amelyek miatt fontosak lehetnek a régi épületek, s hogy ezeket mi különbözteti meg a manapság épülő, új házaktól.

-- Az építészetben a modernitás már hozott bizonyos változásokat. A modern építészet ekkor már arról szólt, hogy az építészet megszűnt jel lenni. Nem jel már és nem jelez semmit. A jelzés azért érdekes, mert valami többletet, valami mögöttest akarunk vele érzékeltetni. Nem az ami, hanem több. A modern épületekben én nem tudok ilyen többletet látni. Egy-két nagyobb technikai bravúrt tudott létrehozni, valamilyen folyó-tér filozófiában gondolkodott, ami egyáltalán nem rossz, hogy megjelent, csak annyi maradt, nincs semmilyen többlete. A régi épületek egyúttal jelek is voltak. Valamit még odatettek, amit el akartak mondani a házról a tulajdonosok. Önmagukról is mondák ugyanezt, hiszen önmaguk reprezentlása volt a ház, amelyikben éltek. Az ő világuk, ahogy Epstein mondaná. Epstein orosz zsidó filozófus, aki foglalkozott a "házzal". Lényeg, hogy ez a jelzés elveszett és a mai kornak semmiféle jele sincs. Én most épp ilyesmivel foglalkozom, és úgy nevezem: Az elveszett jelek könyve. Gyűjtöm az olyan jeleket, amelyeket én magam sem tudom dekódolni, hogy mit jelentenek. A régi jelek mindig egyszerű dolgokról mesélnek, tehát maguk a jelek is egyszerűek. De még ezek sem maradtak meg olyan értelemben, hogy érthetőek és értelmezhetőek is legyenek. Ha most akar valaki házat építeni, kénytelen visszanyúlni és elvonatkoztatva régi jeleket föltenni a házra. Egy ilyen jel lehet a simatető. A simatető az nem ház, ugye, az egy doboz, hiszen a modern építészet is a dobozról szólt. A háznak van teteje! Szerencsére Vajdaságban most már nem is nagyon szabad simatetős házakat építeni.
-- A törvény beleszól abba is, hogy milyen házat építhetünk magunknak?
-- Igen, meghozták a törvényt, hogy nálunk többsíkú, tehát cseréppel fedett tetőket kell építeni. Persze lehet simatetőset is építeni, de ahhoz külön engedélyekre van szükség.
-- Ha én holnap kitalálom, hogy simatetős házat akarok építeni, akkor azt hatóságilag megtilthatják?
-- Így van. Azt mondják, hogy itt minden tető ferde, a te házad nem illene bele az összképbe, a hangulatba. Jobbik esetben azt mondanák, hogy itt összjátékról van szó, utcakép… Vagy azt mondanák, hogy akkor maszkírozd úgy, hogy úgy tűnjön, az utca felől tető van, te meg belülről csinálsz, amit akarsz. Különben is azt hiszem, hogy technikailag is sokkal okosabb, ha az ember ferde tetőt épít, hiszen a simatetőnél nagyon nehéz megtalálni, hogy hol lyukadt ki, ha netán nem jól csinálták meg. Nagyon jól tudjuk, hogy nálunk mostanában nem túl magas szinten van az anyagminőség… Aki komolyabb anyagot akar venni, az külföldre megy, s az pedig akkor horribilis összegekbe kerül. Volt régebben egy építési kánon, ami szerint építettek, mert mindenki azt tartotta jónak. Emellett pedig létezett egy jelrendszer, amellyel a bentlakó, a tulajdonos ki tudta fejezni magát a házon keresztül. Mivel most a városról van, jórészt a külső megoldásokról említhetjük, de ugyanúgy létezett ez a jelrendszer a belsőépítészetben is.
-- Korábban említetted azt a népies típusú házat, amelyet néhány évvel ezelőtt, sajnos, lebontottak. Ennek milyen jelei voltak?
-- Azzal a kis házzal meg lehetett volna oldani Zentán a tájház kérdését. Nagyon jó alkalom lett volna ez erre, de a város, sajnos, nem vette meg. Lehet, hogy drága volt, lehet, hogy nem éreztek rá a dologra, lehet, hogy valami egészen más történt… Egy nagyon rossz időszak volt az, a kilencvenes évek első fele és közepe, könnyen lehet, hogy erre nem volt keret. Most, amikor minden ilyen ház, amelyik reprezentáns lehetne, lerongyolódik, majd vakarózunk, meg valakinek talán majd eszébe is jut, hogy hoppá, hát kellene nekünk egy ilyen… Hirtelen majd nem is tudunk hol tájházat létesíteni, s ha ilyet akarunk látni, akkor el kell menjünk Topolyára. Szerintem azonban ezt akkor meg lehetett volna oldani, vagy pedig egyáltalán nem kellett volna védelem alá helyeztetni ezeket a napsugaras oromzatú házakat. Ezek ma már mind ritkábbak és odáig jutottunk, hogy épp ezek azok, amelyek nem illenek bele az összképbe. Ez egyébként nagyon érdekes: azt mondjuk, hogy egy műemlék egy adott kor építési technikájának, jelrendszerének, építészetének kikristályosodott vetületét fejezi ki, egy kort tükröz; most pedig úgy alakul a helyzet, hogy mióta megváltozott a kor és lerongyolódott az egész építészetünk, ezek a ritkák, s alig van belőlük néhány. Így pedig kialakul egy kakafónia, az identitásukat vesztett épületek között bújnak meg az ilyenek, és ők vannak kevesebben. Ebből pedig az következik, hogy ezek nem illenek ma már a környezetükbe. Ez az érdekes. Régebben volt egy harmonikus környezet, abban megjelent egy-két betolakodó. Most fordítva van: a betolakodók között itt-ott maradt egy, védjük őket, vagy egyszerűen csak megfeledkeztek róluk. Észrevettem azt is, hogy bizonyos szempontból szégyennek tekintik az emberek, ha ilyenben élnek. Ott él még egy idős néni, és neki már jó ez is… A népi emlékeknél tapasztaltam, hogy azt mondják: „szégyellem, de nem futja többre…” Ez a pénztelenség óvja Zenta központját is, és a város építészeti arculatát. Ha expanzió lenne, elképzelhető, hogy már rég lenne mindez törölve.
-- Milyen irányban változik a város építészeti arculata?
-- Nekem az a fájdalmas az egészben. Nem az átépülés ellen vagyok, hanem az ízlés és a színcsökkenés ellen. Nem figyelnek oda, amikor átépítenek valamit, hanem csak a nyerészkedés működteti az egészet: mindenki úgy van vele, hogy csak gyorsan tegyünk oda valamit, hogy mielőbb kiadhassuk albérletbe, és máris vasaljuk be érte a kemény márkát… Nem számít semmi. A homlokzat? Túrd le, csak zavar az ott, porfogó meg minden…!!! Ezzel pedig széttúrják az egészet! Akkor, amikor ezek a házak épültek, félpolgári, vagy gazdag paraszti családok éltek bennük. Földbirtokosok, akiknek kint is volt egy nagy tanyájuk meg vagy száz hold földjük, de bent is volt egy házuk. Ezek az emberek minden évben rendbe tették ezeket a házakat. Egy lakókultúra járult hozzájuk. Bela Durancinak van egy nagyon szépen körülhatárolt felfogása erről a lakókultúráról, amit bárki elolvashat, akit érdekel a téma. Polgárnak lenni egy életstílus, egy életforma. Nálunk kispolgárságról vagy paraszti polgárságról kell beszélni. Én nem is tudom, hogy Zenta város-e vagy falu, mert valahol a kettő között megrekedt. Valahol vannak városias érzületei az embernek, ránéz a városházára, a főtéren egy picit… De igazából, amint egy kicsit arrébb megyünk, rájövünk, hogy egy földből élő, naggyá vált falu az egész, mondjuk, egy városias központtal. Így tudnám jellemezni.
-- Ezeket az itt-ott még megmaradt, ma már nem a környezetbe illő régi házakat hogyan lehet megóvni, megvédeni? Mekkora súlya van annak, ha műemléki védettség alá helyeztetjük őket?
-- Föl kell mérni és meg kell indokolni, hogy miért értékes, amikor pedig mindez megvan, akkor kerülhet előzetes védelem alá. Mindig előbb előzetes védelem alá helyezik az épületet, aztán pedig amikor összeállítják a dokumentációt, akkor kerülhet védettség alá. Zenta esetében még mindig nincs kész.
-- Miért nem készülhetett még el?
-- Nincs is fölmérve mindegyik épület. Ez azt jelenti, hogy keresztül-kasul lefotózzák, lemérik, lerajzolják, minden adatot hozzátesznek. Ezek tehát külön dossziék. Vannak térképek, amelyeken be vannak jelölve, hogy ezek és ezek védettek, ezek nagyon értékesek, ezek kevésbé, itt ambientális egység van. Ilyen térképek vannak és készülnek is még.
-- Ki dolgozik ezen?
-- A szabadkai Műemlékvédelmi Intézethez tartoznak ezek a dolgok.
-- Nem itt helyben készülnek ezek?!
-- Nem, ebben Szabadka az illetékes. Itt csak fölveszik az adatokat, itt szedik össze az anyagot. Jó esetben ezt aztán részletesen feldolgozzák. A nyolcvanas években az újvidékiek csinálták, mert akkor Zentát még nem helyezték át Szabadkához. Ezek a dolgozatok megvannak, és ott tartják számon mindezt. Ezeket azonban állandóan ellenőrizni is kellene, mert ahogy én magam is átnéztem, nagyon hiányosak. Ennek egy folyamatos munkának kellene lennie: az épületek történetét is ismerni kellene, hogy ki lakott bennük, ki fia-borja volt, mikor épült, hogyan cserélődtek a tulajdonosok, milyen átépítések voltak. Mindezeket az adatokat be kell gyűjteni, föl kell venni, hiszen tudni kell. Ezek még csak az előzetes dolgok, ezek után következik a szélesebb vizsgálódás. Ez egy hosszabb folyamat.
 
 

Vissza a kezdőlapra