Előzetes a vajdasági Képes Ifjúság 2001. november 21-i számából

 A pesti színészek élete sem fenékig tejfel
Beszélgetés Ulmann Mónival és Sághy Tamással, a budapesti József Attila Színház színészeivel

A budapesti József Attila Színház idén októberben két bemutatót is tartott. A hónap hatodik napján Fenyő Miklós és Tasnádi István: Made in Hungária című musicaljének, tizenharmadik napján pedig Marcel Achard: A bolond lány című darabjának prömierje zajlott. A Képes Ifi ezúttal a két előadás egy-egy színészét, Ulmann Mónit és Sághy Tamást szólaltatja meg. Önmagukról és a színházról vallanak...

“Embert nem érdekel, mit mond egy színésznő”
Marcel Achard: A bolond lány című darabját Koltai Róbert rendezésében mutatta be a József Attila Színház. A darab címszereplője Ulmann Móni, aki még a prömier előtti lázas készülődés időszakában mesélt arról, hogyan látja ő Josefa Lantenay jellemét:

– Ez egy nagyon helyes lány; rettentően naív és nagyon jóindulatú. Szerintem egy kicsit megrekedt a fejlődésben. Nem igazán gondol bele a következményekbe; ösztönlény. Amit gondol a maga pici agyával, rögtön ki is mondja és nem igazán gondol bele, hogy ez milyen hatással van az ő életére, mások életére... Ugyanakkor nagyon határozott is. Pillanatnyilag tehetem, hogy csak ezzel a szereppel foglalkozom, de később, a bemutató után megkezdődnek a tavalyi darabok felújító próbái, s akkor már másra is oda kell figyelnem. A jövőről azonban, tekintettel arra, hogy szabadúszó lettem, a szerződés megkötése előtt nem szívesen beszélek.
– Ulmann Mónikát egyesek bátor, merész és szókimondó embernek tartják. Ezt Ön is így látja?
– Azt vallom, hogy játszom én színpadon eleget, s ezért a való életben nem szeretek játszani; kimondom, amit valóban gondolok. Persze, ennek esetenként megvannak a következményei, de én ezzel is számolok. Tudom, hogy nem mindenki szeret, de megvan a saját köröm, ahol jól érzem magam,  ahol elfogadnak ilyennek, amilyen vagyok, s ahol nem tekintik bántó szándéknak szókimondásomat, hanem meghallgatnak és egy véleményként kezelik.
– Mennyire fontos egy színész számára, hogy bárhol, bármikor kimondhassa a véleményét? Van ennek hordereje?
– Nincs. És tere sincs. Embert nem érdekel, hogy mit gondol egy színésznő, tehát tulajdonképpen azt mondok, amit akarok. A mai világban annyira elharapódzott az, hogy becstelenek lehetünk következmények nélkül, hogy beszélhetünk bármit, s utána kimoshatjuk magunkat... Ez nem is igazán érdekli az embereket. Sajnos, az egész színházi kultúra rossz pozícióban van ma ebben a pénzorientált piacgazdaságban. De nem az én feladatom ezt megítélni, nem az én tisztem ebbe belegondolni, erről nyilatkozni. Azt viszont elmondhatom, hogy mindebből kifolyólag nem igazán érzem jól magam. Véleményem szerint a magyar színházaknak nem kellene annyira utánozni a nyugati világ sok pénzből sok pénzért elkészített, nagyon színvonalas látványszínházait. A mi színházi kultúránknak máshová kellene visszanyúlni, más vonalon kellene mozognia. Csehországban ezt jól tudják csinálni...
– A mai Magyarországon milyen helyzetben van a színész, a színház?
– Ez nagyon nehéz kérdés. Adott volt egy hosszú időszak, melyben negyven évig ugyanaz a párt volt hatalmon, melynek emberei tudták, hogy mit akarnak, volt idejük megvalósítani szándékaikat, és azt is tudták, hogy van rá idejük... Éppen ezért a kultúrába nyomták a pénzt, s így – számos olyan dolog mellett, melyekkel nem értek egyet – létrejöttek pozitívumok is. Akkoriban több pénz volt a színházban, most viszont több a fejetlenség. Senki sem tudja, hogy kihez forduljon, hogy melyik párt mit akar... Bele sem látok az olyan kérdésekbe, hogy melyik önkormányzat mely párthoz tartozik, s ennek következményeként milyen darabokat kell bemutatni a kérdéses önkormányzat területén lévő színházban – ezek a kérdések igencsak bonyolulttá váltak a rendszerváltás után.  Nem kellene összekapcsolni a színházat a politikával, viszont, ha a színház nem figyel oda a politikára, nem kap pénzt. Nincs többé a “papa”, aki pénzt ad a színháznak, a kultúrának csak azért, mert “a kultúra kell”, nincsenek többé gyárból kivezényelt munkásokkal töltött színháztermek, ahol a munkások tapsolnak, mert “tudják”, hogy az, amit látnak, jó. Ez már nincs. Ha az emberek fáradtan, munka után, a családi költségvetés függvényében megveszik a színházjegyüket, olyankor már olyasmit akarnak látni, ami kikapcsolja őket a mindennapokból. Ezt meg is értem valahol. De azt hiszem, hogy egy színvonalas klasszikus előadás is szolgálhat kikapcsolódásként. Meg lehetne próbálkozni azoknak a kötelező olvasmányoknak a színpadra állításával is, melyeket nyűg elolvasni, meg lehetne tölteni a nézőteret fiatalokkal, és meg lehetne őket tanítani arra is, hogy hogyan kell viselkedni a színházban, mert én szégyellem magam, ha nézőként beülök egy színházba: a közönség azt gondolja, moziban van; az átlagnéző popcornt rágcsál, csörög, zörög, beszélget, felteszi a lábát... Erre oda kellene figyelni, mert korábban létezett a színházba járás kultúrája, a színházi viselkedés kódexe. Lehet, hogy ez hatalmi szó eredménye volt, de annak idején a színházi nézőtéren csend volt. Most nincs. Most a néző azt hiszi, azzal, hogy megvette a jegyet, megvette az előadást is. És így is viselkedik.
– Hogyan érzi magát eközben a színész?
– A színész eközben meg különbözőképpen érzi magát. Én tavaly például részese voltam egy gyalázatos esetnek, amikor leállt az előadás, és a színésznő azt mondta, nem hajlandó folytatni a játékot, amíg ki nem viszik azt az embert, aki minősíthetetlenül viselkedett. És a fiatalember nem vonult ki szégyenkezve, hanem még ő volt felháborodva. Ez persze szélsőséges példa, de oda kell figyelni arra, hogy a fiataloknak nincs honnan megtanulniuk, hogyan kell viselkedni. Ráadásul most, amikor ennyi minden történik a világban, amikor mindenki egy kicsit belegondol a jövőképbe, minden eltörpül. Most az, hogy én a színházban eljátszok ezt vagy azt, eltörpül a világbeli események mellett. S ha nekem nem fontos, ha a nézőnek nem fontos, akkor értelmét veszti az egész. De én színész vagyok, nekem ez a szakmám, és ezzel kell jobbá tennem a világot, melyben élünk.
– Ráadásul a színészi szakma nem is arról szól, hogy az ember ledolgozza a munkaidejét, aztán hazamegy és elfelejti az egészet...
– Igazából az lenne a jó, ha egyik szakma sem erről szólna, ha senki sem úgy dolgozna az irodában, hogy bemegy, ücsörög egy kicsit, lóg az interneten és utána hazamegy, s ott is eljátssza, hogy milyen fáradt. Ha az ember jó szerepet, jó teret kap, minden egyes előadáson megvan az a pillanat, amikor az ember egy picit belehal. Jó lenne, ha minden ember megtalálná ezt a pillanatot a munkájában.

“Mindig arra vágyik az ember, ami éppen nincs”

Sághy Tamást is próba közben kaptuk mikrofonvégre. Ő a Made in Hungária táncpróbája közben nyilatkozott, miközben körülöttünk sürögtek-forogtak színészek, színpadot igazgató műszakiak, a díszlettervező elképzeléseit valóra váltó mesterek... Igazi színházi zűrzavarban próbáltunk arról beszélni, hogy mennyire megterhelő egy színésznek egy musicalben teljesíteni, hiszen ez a műfaj komplex színészi teljesítményt követel, s nem elég csupán egy-két adottságot megcsillogtatni...

– Az az igazság, hogy én azért egy kicsit többet szeretnék prózai darabokban játszani, mint zenés produkciókban. Hál' istennek, megadatott nekem a prózai darabok játszása is, de szívemhez inkább áll közelebb a prózai műfaj. Viszont mivel valamilyen szinten van énekhangom, és a rendezőknek, igazgatónak tetszik, amit csinálok, általában rendszeresen belekerülök a zenés előadásokba is.
– Érdekesmód, általában azok a színészek, akik sokat játszhatnak zenés darabokban, musicalekben, inkább a prózai műfaj iránt sóvárognak, azok pedig, akiket inkább a szöveges darabokban “futtatnak”, énekelni vágynak...
– Egy színész számára a változatosság nagyon fontos. Például, ha olyan hónapom van, amikor sok zenés darabban kell játszanom, alig várom, hogy elmenjek az Aluljáróba és egy kis kamaradarabot próbáljak. Viszont fordított esetben nagyon jól tud esni egy zenés darab egy nagyszínpadon. Mindig arra vágyik az ember, ami éppen nincs.
– Az Ön példájából kiindulva: mit jelent egy pesti színész számára az, hogy sokat dolgozik?
– Játszom a József Attila Színház nagyszínpadán a Budapest, te csodás című zenés produkcióban, a Made in Hungária musicalt, Rejtő Jenő: 3:1 a szerelem javára című darabjában. Az Aluljáróban játszom Shakespeare Vízkeresztjében, egy Moliére-darabban, aztán a Házasságlevélben... Azt hiszem, pillanatnyilag nincs több.
– Mennyire nehéz ennyi szerepre koncentrálni egyszerre?
– Nagyon komolyan mondom, hogy nagyon szerencsés embernek tartom magam, mert egyszerűen hozzászoktam ahhoz, hogy ennyi mindent csináljak. Harmadik évemet töltöm a József Attilában, előtte három évadot Kecskeméten töltöttem, s ott is legalább ennyi darabban játszottam egyszerre. Nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy megadja nekem a lehetőséget, hogy ennyi darabot kell a fejemben tartani. Nekem ez nem okoz különösebb gondokat. Persze, vannak kivételek, amikor egyik napról a másikra kell átállni. Olyankor át kell gondolni a dolgokat – elsősorban szövegtudás szempontjából, aztán lelkileg is, az előadás előtt –, de ez elsősorban az olyan darabokra vonatkozik, melyeket ritkábban, régebben játszottam.
– Amikor színészről, mint egyéniségről beszélünk, általában valamiféle társadalmi szerepvállalást is feltételez a néző, a közönség, a társadalom...
– Az egyik kolléganőm, Naszlady Éva rendezett a szabadkai Népszínházban egy előadást. Jómagam is ellátogattam Szabadkára, megnéztem a produkciót és be kell vallanom: valami egészen elképesztő volt az a fajta hozzáállás, ami a vajdasági színészekből sugárzott. Azt hiszem, mi már ezt egy kicsit elfelejtettük. Persze, nem mindenki, de a többség. Igaz, nekünk sem könnyű, de ha más nem, anyagilag még így is fényévnyire vagyunk a vajdasági kollégáktól. Valószínűleg éppen azért, mert ilyen hányatott sorsú a szabadkai magyar színjátszás, valami megdöbbentő belső tüzet éreztem azokban a színészekben, akik a lehető legalázatosabban álltak hozzá a dolgokhoz. Ezért én nagyon-nagyon tisztelem őket.
A rendszerváltással nem igazán változott a magyar színházak hozzáállása, miértje. Csak egy-két színház, azokban is szinte csak egy-két darab hordoz valamiféle üzenetet a mai ember számára. Nem igazán jól mennek itt sem a dolgok. Nemcsak az újítások, frissítések hiánya érezhető, nemcsak az útkeresés látható, hogy merre menjünk ebben a képletesen és a valóságban is szétbombázott világban... Nagyon sok dolog még mindig úgy működik, ahogy nem szabadna működnie. Még most is ugyanazok az emberek vannak helyzetben, mint húsz-harminc évvel ezelőtt, csak éppen más címeket viselnek. Ez önmagában nem is volna baj, hiszen attól még valaki lehet kiváló szakember, de ezek az emberek ugyanazokat a dolgokat folytatják, melyeket korábban is csináltak, csak éppen ehhez felhasználják a XXI. század összes vívmányát.
– Az a potenciálisan piacorientált színház, mellyel oly sokan fenyegetődznek, művészi szempontból mit jelent?
– Körülbelül azt jelenti, hogy manapság bárki írhat bármit, bárki eljátszhat bármit, bárki rendezhet bármit, csak pénzt hozzon. Ha pénzt hoz, akkor játsszuk. Egy-két, valóban színpadra érdemes műtől eltekintve ez történik.
– És akkor hol marad a művészet?
– Hát ez az. Aki valamiféle szempontból színésznek számítja magát, megpróbálja hozzárakni a lehető legtöbbet az ilyen produkciókhoz is. A Made in Hungária esetében például számomra nagyon kellemes meglepetés volt, hogy mind a rendező (Méhes László, aki nagyon komolyan gondolta ezt az egészet, nagyon felkészült és nagyon jó ötletei voltak), mind a csapat a cél érdekében nagyon jót akart tenni. Nemcsak önmutogatásról van szó, hanem valami többről is. De ez a minimum, s ekkor még nem beszéltünk arról, hogy bármely dolog mit takar önmagában. Az a fontos, hogy mindenki hozzátegye a produkcióhoz a saját művészetét is.
Kis hazugsággal azt szoktam mondani, hogy engem nem is érdekel különösebben a darab, amit játszok. Bármilyen remekmű bármilyen főszerepéről van is szó, az engem önmagában nem izgat. Nekem személyes kontaktus kell: tudnom kell, hogy a rendező, aki színpadra akarja állítani a darabot, mit akar tőlem, milyen irányba akar vinni. S ettől függ az én hozzáállásom is. A minél összetettebb szerepeket szeretem, melyeket több szín megmutatásával lehet megjeleníteni. Ugyanakkor nem szeretem az álművészkedést. Sajnos, egyre kevésbé kérik a színházak az embertől azokat a dolgokat, melyek egy színészben benne vannak. Vannak dolgok, melyek jól állnak neki, vannak dolgok, melyeket a néző, a rendező, a színházigazgató szeret, s a színésztől ezt kérik. Azt csinálja, amit tud, ez a mai követelmény. S lehet, hogy a fiatalságom okozza, de engem egyre inkább untat ez a hozzáállás. Azt szeretem, ha megpiszkálnak, ha megdolgoztatnak. Állandóan reprodukálni magunkat nem egy nagy öröm.

Claire

Vissza a kezdőlapra