Vissza
a kezdőlapraKét ember az utolsó ítélet előtt; történelmünk két meghatározó alakja. Nem is annyira tetteikkel, inkább döntő szerepvállalásaikkal váltak azokká. Persze, a szerepek vállalása is egyfajta tett; de ha azok körülményeinek kialakulására döntő hatást nem gyakorolunk, mégis bennünket követelnek a megindult változások irányítójául, akkor a vállalás gesztusa sokszor több mint bármely korábbi tettünk. Mert azonnali, tevőleges segítséget kap bárki abból önmaga szembesítési eljárásának lefolytatásához. S mondjuk ki azonnal: minden társadalmi változás szakadatlan szembesítések folyamatának sora.
Mint itt, a színen, két ember között. Egyikük már otthonos. Kezében imakönyv, papi öltözéket visel, megjelenését áhítat hatja át. Türelmes. Térdre ereszkedve imádkozik épp, amikor bejön a másik férfi. Zavarban van; nem tudja, hol jár. Illetve sejti, de mindent idegenként szemlél. Odalép – ima közben zavarva meg őt – a térdeplő emberhez, s megszólítja: engedje meg, hogy bemutatkozzam. Mi, a nézők, akik tudjuk (akár csak a színlap alapján), hogy az imádkozó férfi Mindszenty József, a másik Nagy Imre – meg kell, hogy lepődjünk a gesztuson. Nem ismerték egymást? Pontosabban: Nagy Imre nem ismerte a bíboros érseket? A hercegprímást?
Egy kicsit már itt félrecsúszik Varga László darabjának egri interpretációja (pontosabban szólva ez a második elcsúszás; az első azonban még nem veszélyezteti a darab egészének értelmezési lehetőségeit. Az első pillanatról beszélek, amikor Mindszenty József, azaz Sziki Károly, az Úr Asztalának háttal térdepelve imádkozik…) Két ellentétes életút szembesítése, két identitás és/vagy világnézet (mert sokan vannak ám úgy, hogy csak az egyikkel rendelkeznek…) összecsapása, összefeszülése a végső ítélet és feloldozás árnyékában – erről szólnak a szerző textusai. A színrevitel körülményei azonban épp attól fosztják meg (olykor már-már végzetesen) a dialógusokat, amelyre a legnagyobb szükségük van: a kimondott szó, a hangsúly drámai erejétől. Mint minden Varga-darab, ez is kamarajáték; eszköztelen díszletet, szerény külsőségeket kíván megjelenítése. (Ennek, amúgy, kettős oka van. Varga László közismert vonzódása Sommerset Maughamhoz, s az a kényszerítő körülmény, hogy a nyugati magyar színjátszás sohasem rendelkezett monumentális technikai lehetőségekkel. Olyan darabokra volt szükség – és ebbe a vonulatba kiválóan illeszkedett Varga László, nem csupán szerzőként, hanem a New York-i Magyar Színház megalapítójaként is – amelyek szinte bárhol előadhatóak.)
Az egri Harlekin Bábszínház körülményei azonban (noha professzionálisnak ezek sem mondhatóak) beindították az előadás rendezésére (és a Mindszenty alakjának megformálására) vállalkozó Sziki Károly fantáziáját. Nem volt számára elegendő kihívás az, hogy két ellentétes nézetet feszítsen szembe egymással az elhangzó mondatok révén; ráadásul két színházi irányzatot is párosítani próbált. A szikár, hagyományos kamaradarab textusaira bonyolult, olykor nehezen, olykor viszont könnyen félreértelmezhető modern díszletelemeket, bábfigurákat, akusztikai elemeket aggatott. Nem mindig rosszul – de „a kevesebb itt is több lett volna”.
Már (hogy újabb közhellyel folytassam mondandómat…) Molnár Ferenc óta tudjuk: ha a darab első jelenetében egy vadászpuska lóg a falon, akkor az – valamikor – el fog sülni. Így vagyunk azzal a furcsa sakktáblával is, amely a díszlet közepén áll; figurái mindkét oldalon egyforma villanykörték, amelyeket találomra tesznek ide-oda a szereplők, a leütött játékosokat megmerítik, majd visszahelyezik; visszarendezik a táblát, s kezdődik az újabb parti. Mit játszanak? Benső gondolatokat, érveket, indulatokat jelképeznek a figurák, vagy egykori történéseket, amelyek valamilyen magatartást kényszerítettek rájuk? Mit jelképez a megmerítkezés? Mikor fognak kigyulladni a villanykörték? Az lesz vajon a megvilágosodás pillanata? A kérdésekben ott rejlik az egyfajta értelmezés lehetősége is; de fontosabb azt leszögeznünk: a kérdéseket a nézők teszik fel önmaguknak, nézve a darabot, s miközben a „jelzéseken” töprengenek, fontos részleteket mulaszthatnak el a dialógusokból. (A párhuzam – és a példa - kedvéért említem egy nagyon régi emlékemet, valamely performance-ról. A fehér ruhás előadó egy olyan bűvös kockát akart a megfelelő oldalára befordítani, amelynek minden oldala fekete volt. Állt, kínlódott, egyetlen szó nélkül, de a testbeszéd, a mimika felért bármely klasszikus drámai Shakespeare-i monológgal. Ha viszont meg is szólal közben, akár csak egyetlen hangos nyögést eleresztve – a jelenet azonnal burleszkbe, paródiába ment volna át…)
Farkas Attila Nagy Imréjét – elnyomták a körülmények. Nem érvelt, hanem magyarázkodott; nem meggyőzött, hanem gyónt. Nem tudjuk: eljutott-e a kegyelmi állapotba, vagy csak elfogadta a kegyelmet – amit egyébként most sem kért. (Ahogyan a népbíróságtól sem, de ott méltóságteljes belső meggyőződéssel hárítva el annak még a puszta lehetőségét is.) Sziki Károly Mindszentyje, mint mondtam, türelmes. Megértő. (Bár van egy mozzanat, amikor felizzik a színpadi tér; a főszereplők egymás mellett állva, egymás mondatait folytatva mondják el saját életútjukat. A kontradikció nyilvánvalóvá válik – de kicsit lágyabb kontrapunkttal még jobb lett volna. Mert ha két dialógus nagyon fontos szerzői „feleseltetését” két ellentétes zenei aláfestés is terheli, időnként elnyomva a szavakat, akkor itt is elvész a lényeg…) Mindszenty türelme azonban – túl sok. Eltűnik lényéből az a harcosság, amely például e kijelentésre indította egykor (a darabban nem hangzik el): „A bukott rendszer részesei és örökösei külön felelősséget viselnek saját tevékenységükért, mulasztásért, késedelemért, vagy helytelen intézkedésért.” S bár ő ezt az egypárti diktatúra időleges bukása után mondotta – nincs okunk azt mondani, hogy a definíció nem reveláns minden időben, minden rendszerben. Történelmi parabolákat csak ezért, csak így érdemes írni és bemutatni. Minden egyéb üzenet tévútra vezetheti a szakadatlan szembesítések korának nézőit és játszóit, egyaránt.