Aszalós Viktor ma is konyhai edényeknek készíti cserepeit
Az utolsó csángó fazekas Gorzafalván

Kivételes értéket képvisel Európa számára a moldvai csángók népművészete és kultúrája - fogalmazta meg az Európa Tanács parlamenti közgyűlése tavaly májusban, az Isztambulban elfogadott ajánlásában. Amint a szövegkörnyezetből kiderül, a testület főleg az anyanyelvi kultúrára gondolt, hiszen a dokumentum elsősorban a csángók anyanyelvi oktatásának, hitéletének a biztosítását ajánlja a román hatóságok és a katolikus egyház figyelmébe. A gorzafalvi fazekasság ugyanennek az eltűnőben lévő értéknek, kincsnek a része. Az Oneşti-közeli egykori fazekasfaluban ma még töretlen magyar nyelvet beszélnek, de már csak egyetlen idős férfi rúgja a fazekaskorongot.

Sandel Ghiţa meghótt, Szarka Mihály elhajózott, az apatársam Lunkából, az is elhajózott, Süket Mihály is fazakalt, az is - veszi számba az egykori fazekastársakat Aszalós Viktor, az utolsó még aktív gorzafalvi mester. Aztán értetlenségünk láttán elmagyarázza, azokra mondja, hogy elhajóztak, akik abbahagyták a mesterséget. "Amikor én tanultam fazakalni, tizennégy éves voltam. Akkor vót itt vagy háromszázhatvan fazakas, s most én maradtam egyedül."

A szűk falusi porta udvarán a méretre szabott, vékonyra hasított hasábfák jelzik, égetésre készülődnek. A vásáros utakra utaló kóbor a szekér mellett hever a földön. Legutóbb agyagot hozni kellett befogni a lovat. A ház tornácán és a szinben magas halomban állnak a múltkori égetésből megmaradt edények: a magas, gömbölyded oldalú zsíros fazekak, a fülekkel is ellátott káposztások, a szűknyakú vizeskorsók, a formás kiskancsók, a virágcserepek. "Aludttejes most nincsen - válaszol kérdésünkre a mester - a teváltál is elfogyott. A káposztás és a zsíros darabja ötvenezer, a kiskancsó tíz." Mint megtudjuk, teváltálnak azt a cseréptálat nevezik, amely tésztadagasztástól a mosogatásig bármire alkalmas. Az aludttejesben jobb ízű lesz az aludni tett tej. Azért szűkebb a nyaka, hogy a tejföl vastagabb rétegben gyűljön meg a tetején. A mezőre vizeskorsóban kivitt víz a nyári rekkenő hőségben is hideg marad. A kiskancsókat "istennébe" adják temetéskor. A szó az isten nevében kifejezésből csiszolódott.

"Ameddig engednek, visszük előre - jegyzi meg Aszalós Viktor - én nem akarok elhajózni. De jön a tavasz, a szénával is kell foglalkozni. - Amikor arról érdeklődünk, kitől tanulta a mesterséget, mosolyogva jegyzi meg - én többet loptam, mint tanultam. Mentem az unokámhoz (unokatestvéremhez) s ő csinálta. Mondtam, szállj csak le, s csináltam én is. Itt egy kicsit, ott egy kicsit, s megtanultam. Ötvenkét éve hogy rúgom a karikát." Aszalós Viktor mester a javából, egy nap alatt a kiskancsókból hetven-nyolcvanat is megcsinál. "De ehhez fel kell kelni korábbacskán, s lefeküdni későbbecskén" - árulja el a hatásfok titkát. Nem tudja megmondani, mit csinál másképpen mint egykori fazekastársai, de határozottan állítja, megismeri az általa készített fazekakat. Hogy miről? "A kezem után" - jön a tömör válasz.

A fazekasmesternek meg kell szakítania beszélgetést, hogy a munkával is haladjon. A ház mögött rozzant, pajtaszerű épület áll, a deszkák közötti réseken füst szűrődik ki. Bent egy üst alatt ég a tűz a kemence mellett. Ebben olvad mázzá a drága pénzen beszerzett por. A hosszan tartó hevítés közben kavargatni kell az ólomtartalmú port, a tűzre fát kell tenni. "Ezt már egy fél óra múlva meg lehet habarni - állapítja meg a mester. - Amikor egyszer megégett az edény, akkor öntjük rea a mázat, és azután még égetjük vagy nyolc órát. Ahol rezes mázat teszünk rea, ott a fazék zöldes színű lesz."

Aszalós Viktor arcára kiül a büszkeség, amikor megemlíti, hogy a Kézdivásárhelyre költözött unokája is megtanulta a mesterséget. Két korongja is van, égetni azonban Gorzafalvára hozza az edényeit.

A derűs hangulatú beszélgetés akkor kezd akadozni, amikor a templomról, a misék nyelvéről érdeklődünk. Elmondja, a római katolikus pap románul prédikál.

• Jó ez így? - tesszük fel a kérdést.
• Hát, nálunk így szokták - jön a válasz egy sóhajtással megtoldva.
• Jön a népszámlálás, és meg kell mondani, hogy ki milyen nemzetiségű, maguk mit mondanak?
• Mi katólikusok vagyunk - jön a jól begyakorolt válasz.
• És ha azt kérdezik, mi az anyanyelvük?

A kérdés válasz nélkül marad. Az öreg és a mellette tüsténkedő örökmozgó felesége a földet nézi. Zavartságuk csak akkor múlik, amikor sikerül eldöntenünk, miből mennyit vásárolunk. Amikor a címét jegyezzük le, amelyikre a róla szól újságcikkből kell majd küldeni, Victor Osoloş nevet diktál, román helyesírással.

"Én nem tartom jónak, hogy nem tudjuk, kik vagyunk, nem tudjuk a történelmünket - nyilatkozik meg váratlan őszinteséggel Mihaela Butnaru, fiatal benedekrendi nővér. - És az különösen aggaszt, hogy nem is beszélünk erről." Az elmúlt évtizedben felépített templom mögötti hatalmas zárda-épület arról árulkodik, a római katolikus gyülekezet páratlan áldozatokra képes. A nővér érkezésünkkor épp olaszul beszél telefonon, három évi kinttartózkodás után nemrég tért vissza Rómából. Állásfoglalása a kinti tapasztalatok jegyeit viseli magán. Megjegyzi, ért magyarul, de nem beszél olyan jól mint a húga, aki Magyarországon vállalt alkalmi munkát. Elmondja, az ő nagyapja is fazekas volt. Annak is utána nézett volna, kik voltak a korábbi elődök, de az egyházi levéltár leégett, és ez már nem lehetséges.

A községházán széles gesztusokkal fogad a Móricz Zsigmond regénybe illő polgármester. Feje fölött a falon Ion Iliescu tavalyelőtti választási plakátjai. Ioan Osoloş polgármester távoli rokona az utolsó fazakasnak. Büszkén jegyzi meg, ő is fazakascsaládból származik. Románul beszélgetünk. Elmondja, ért és olvas magyarul, szereti is a magyar nyelvet, hű nézője a román közszolgálati televízió magyaradásának, de már a szülői házban a román szóhoz szokott. Édesanyja is, a felesége is ortodox vallású, és ők nem néznék jó szemmel ha más nyelven beszélne. A tízezres községnek épp a közepén húzódik meg a választóvonal. Attól felfelé katolikusok, attól lefelé ortodoxok laknak.

Ioan Osoloş maga is elkötelezettje a fazakas hagyományok éltetésének. Ezt azonban úgy képzelte el, hogy tíz gorzafalvi gyermeket Suceavában taníttat ki a mesterségre. A beszélgetés során azonban belátja, a gorzafalvi fazakasság csak akkor jelent igazi értéket, ha a gyermekek a korongozás helyi tudományát, a hagyományos helyi formák elkészítését sajátítják el. "Beszélek még az unokatestvéremmel, mennyiért vállalná el a gyermekek tanítását - jut el a végső következtetéshez a polgármester - kár volna veszni hagyni a fazekashagyományokat."

Gazda Árpád

Vissza a kezdőlapra