Vissza
a kezdőlapraBeke György: A Csángóföld – ismét Európában Utoljára Bandinus érsek idejében számított a moldvai Csángóföld Európához, vagyis a nyugati kereszténység világához tartozónak. A horvát származású ferences 1646-ban a moldvai római katolikusok püspöke lett, e minőségében összeírta híveit, és felmérései alapján megszerkesztette a máig emlegetett Bandinus-kódexet. Ez az összeírás a legrégibb hiteles emlék a moldvai magyarokról, vagyis a csángókról. Bákó városánál megjegyzi: „Az oláhok kisebb számban vannak. A magyarok száma olyan nagy volt régebben, hogy 12 barátra bízták gondozásukat.” Kitunik a kódexben szereplő missziós főnökök jelentéseiből, hogy mind nyilvánvalóbban érződik a románosítási törekvés. Bandinus művének pontosságára és teljességére jellemző, hogy a mű függelékeként közreadja az 1646-ban élt csángók névsorát.
Ezt a kódexet, amely több másolatban maradt fenn, a tudományos kutatás a felvilágosodás óta használja, forrásmunkaként idézi. Nem nélkülözhetik a román tudósok sem, mivel számos hiteles néprajzi leírást is tartalmaz a magyarok és románok mindennapi életéről, szokásairól. Soha egyetlen érdemes kutató sem kérdőjelezte meg Bandinus érsek adatait. Nem sütötték rá a „magyar elfogultság” bélyegét: nevetséges is lett volna egy horvát nemzetiségű, 17. századi papi személyt vádolni ezzel. Ellenben román kutatók is alapműnek tekintették a kódexet, így például Radu Rosetti akadémikus, történész és író (1853–1926) A moldvai magyarokról és katolikus püspökségekről című, 1905-ös kötetében.
De Bandinus érsektől kezdve, pontosabban: azóta, amióta a román állami hatóságok „felfedezték” maguknak a csángókat, és statisztikáikban feltüntették jelenlétüket, vagy éppenséggel teljesen letagadták őket, nincs megbízható adat a moldvai magyarok pontos lélekszámáról. Még egy hajdani moldvai vajda, a tudósként Európa-hírű Dimitrie Cantemir, a berlini akadémia tagja 1716-os munkájában, a német akadémia kérésére írt Moldva leírásában is csak a csángók létét említi, noha az ország uraként bizonyára módja lett volna a lélekszámukat is közölni. Igaz, néhány sorban döntő fontosságú megállapítást tesz: „A magyarok, akik a római vallást követik, ehhez és osi nyelvökhöz ragaszkodóbbnak bizonyultak, de mindnyájan ismerik a moldvai nyelvet is”. (Akkoriban a románt még „moldvai nyelvként” emlegették.) Még szavahihető magyar krónikások is bizonytalankodnak a moldvai csángók lélekszámának megítélésében. Oroszhegyi Józsa orvos, ’48-as emigráns, egykori pesti lapszerkesztő – a Jelenkor szerkesztőségében Jókai Mór elődje –, aki az 1860-as években az első magyar monográfiát írta meg az akkori, immár Moldvát és Havasalföldet egybefoglaló Romániáról (a tudományos összegezés csak 1942-ben jelent meg Kolozsvárott, az Erdélyi Ritkaságok sorozatában) csupán 50 ezerre becsüli a moldvai csángó-magyarok lélekszámát. Feltűnő, hogy Bákó városa környékén meg sem említi a csángók falvait, vagyis a „déli csángókat”, noha nemcsak akkor, de ma is ezek a legszívósabb magyar szigetek, megőrzött magyar nyelvvel és csökevényes magyar tudattal (Klézse, Bogdánfalva, Lujzi Kalagor stb.). Pedig Oroszhegyi Józsa igazán nem vádolható nemzeti közönnyel! A Bukuresti Magyar Közlöny szerkesztőjeként 1860-as beköszöntőjében erőteljesen hangsúlyozta a csángókért viselt magyar felelősség eszméjét. Lapja a Kárpátokon kívül élő egész magyarság szellemi táplálékáról kívánt gondoskodni. „Ilyen főleg azon töredék, melynek kebelében maga a szerkesztőség él (vagyis a bukaresti magyarság), ilyen Moldvában élő testvéreink nagyobb tömege, a csángó-magyarok, kiket szinte képviselni s javukra munkálkodni föladatunkul tűztük ki.” A hiányos csángó adatok a Romániát bemutató Oroszhegyi-monográfiában annak tulajdoníthatók, hogy a szerző nem személyes tapasztalataiból ismerte meg a moldvai csángókat, hanem az akkori román újságok közleményeiből, amelyek ellentmondásosak, zavarosak voltak.
Mindezek alapján jóleső meglepetésként hatott reám annak a jelentésnek a teljessége és megbízhatósága, amelyet 2001-ben Tytti Ischookana-Asunmaa, az Európa Tanács finn raportőre terjesztett az Európa Tanács parlamenti közgyűlése elé Isztambulban. A csángók múltját, nyelvi és vallásgyakorlási állapotát, magyar kulturális életét nem a hivatalos román kiadványok sugalmazása vagy éppen a román hatóságok követelése alapján mutatta be, hanem tényleges valóságukban. Honnan ez a mély ismeretanyag, amely a csángók nyelvi követeléseit megindokolja, a mai európai jogszemlélet alapján? A finn képviselőnő honnan tud olyan tényekről, mozzanatokról, gyakorlatról, amelyeket a román hatóságok – függetlenül a rendszer jellegétől – mindig titkolni igyekeztek, és legtöbbször sikeresen el is fedték a világ elől? Újsághírekből tudjuk, hogy személyesen bejárta a moldvai csángó vidéket, de azt is, hogy Potyemkin-világ vette körül ezen a látogatásán.
Megvan ehhez Romániában a jól bevált gyakorlat. Hadd idézzem fel ennek egyik emlékezetes példáját. Valamilyen nyugati küldöttség érkezett, még a Ceaulescu-diktatúra idején –, hogy a helyszínen győződjön meg a magyar kisebbségi sérelmekről. Látogatást kívántak tenni az egyik marosvásárhelyi magyar szerkesztőségben. Hogyne, bólintottak a helyi vezetők, románok mind egy szálig. Másnap reggel szívesen látják a küldöttséget abban a szerkesztőségben, ahová kívánkoztak. A lap munkatársai alaposan meglepődtek másnap, hogy estétől reggelig mennyivel megnövekedett a munkatársak száma. Vagy tízen is érkeztek, olyan „szerkesztők”, akiknek addig színét se látták soha. Sejtették, hogy honnan érkeztek. Azonnal átvették az irányítást. Közölték, hogy románul fog folyni a társalgás a nyugatiakkal, és ok majd válaszolnak a „kényes kérdésekre” is, mivel nekik szélesebb áttekintésük van a romániai társadalmi valóságról, a magyarok helyzetéről, a nemzetiségi kérdés megoldásáról. Honnan tudhatták volna a nyugati küldöttek, hogy aki éppen válaszol nekik, az nem magyar szerkesztő, hanem román titkosrendőr? Így aztán elégedetten köszöntek el, meggyőződve arról, hogy a magyar sérelem, ami idehozta őket, vaklárma csupán. Hiszen maguk a „magyar szerkesztők” cáfolták meg a rágalmakat!
Tytti Isohookana-Asunmaát is hasonló „előzékenységgel” fogadták a moldvai Csángóföldön, jelesül Klézse községben, nem Ceaulescu diktatúrájában, hanem Emil Constantinescu „demokráciájában”. Népes csapat várakozott rá a polgármesteri hivatalban; jelen voltak számosan a helyi és a megyei hivatalosságok közül. Csak éppen a csángók képviselői hiányoztak. Őket ugyanis erőszakkal akadályozták meg abban, hogy találkozhassanak a finn képviselőnővel. Elképzelem a diplomata asszony belső mosolygását, mikor a „csángóság képviselőjének” beszámolóját hallgatta arról, hogy a falu lakói nem csángók, hanem románok, egyáltalán, az egész moldvai csángóság román eredetű, erdélyi származású, azért menekültek onnan Moldvába, mert a magyar királyság elnyomta őket, tiltotta nyelvüket, vallásukat és szokásaikat. Kézenfekvő lett volna a replika, hogy akkor miért beszélnek – századok múltán is – magyarul, és vajon ki hinné el, hogy a katolikus bécsi császárok katolikus vallásuk miatt üldözték az erdélyi románokat, kikből a csángók lettek? Leckeszerűen mondták fel a dilettáns történész, Dumitru Mártinal érveit, amelyek immár kötelezőek Moldvában, hátha hatással lesznek a finn képviselőnőre… Tytii Ischookana-Asunmaa nem árulta el, hogy ő mindezen „ismereteknél” jóval többet tud a csángókról, mégpedig honfitársa, a kiváló nyelvész, Yrjö Wichmann kutatásai nyomán, aki 1906-ban és 1907-ben fél évet töltött itt, Csángóföldön, elsősorban Szabófalván, az északi csángók körében.
A finn raportornő olyan mélységben ismerte a csángók sorsát, a romániai közállapotokat, hogy a csángóföldi népszámlálások módszeres meghamisítását is szóvá tette, és a határozatba belekerült a tanács: „Különös figyelmet kell szentelni a csángó kisebbség korrekt összeírására a következő népszámlálás alkalmával.” A népszámlálások során elkövetett, sorozatos törvénysértés egyik fájó sérelme a csángóknak, ugyanis ezeknek az összeírásoknak az alapján „bizonyítják” belföldön és még inkább külföldön azt, hogy Moldvában nem élnek magyarok, tehát nincs, kiknek jogot, iskolát, szabad nyelvhasználatot biztosítani. Egészen pontosan: háromezernyi magyart feltüntetnek Bákó megyében, de ezek nem moldvai, hanem gyimesi csángók, akiknek a magyarságát nem lehet letagadni. A megyehatár ugyanis Hargita és Bákó között nem a történelmi vonalon fut, nem a Keleti-Kárpátok gerincén, mivel az 1950-es évek elején bukaresti parancsra a három gyimesi magyar település egyikét, Bükköt „átcsatolták” Bákóhoz. Tették ezt igen magas helyről, a pártközpontból érkezett parancsra, azzal a magyarázattal, hogy a megyehatárok nem eshetnek egybe a történelmi Magyarország határával. Így húztak „határt” Gyimesközéplok és Gyimesbükk között, amelyek pedig annyira összenőttek, hogy egy patakocska választja el oket egymástól. Mennyi keserűséget okoz ez a patakhatár! Elegendő egyet említenem. Hargita megyében, általában Erdélyben – még a Monarchia korától – telekkönyvekbe írják be az ingatlanok tulajdonosait, illetve ezek változását. Moldvában, egyáltalán, Óromániában nem volt telekkönyv. Ha két bükki között pereskedés támad, azt a legközelebbi moldvai bíróság tárgyalja Cománeltiben, a hajdani Kománfalván. (A kunok neve románul cuman.) A peres felek kénytelenek a tárgyalás előtti napon beutazni Csíkszeredára, Hargita megyébe, hogy kiváltsák a telekkönyvi kivonatot. A telekkönyveket ugyanis Szeredában őrzik. Bükk a római katolikus egyházszervezésben Hargita megyénél maradt, így a községben magyarul misézik, gyóntat a pap, de magyar iskolát a diktatúra idején nem engedélyeztek. Ezeket a gyimesbükki csángó-magyarokat a felmérésekben nem lehet elrománosítani, nekik megengedik, hogy magyarok legyenek. De csak nekik Bákó megyében!
Miként lehet ennyire nyilvánvalóan meghamisítani a népszámlálásokat? Éppen a félénk, a hatóságok embereitől óvakodó csángók között ne lehetne, mikor kifinomultabb eszközökkel, ravaszabbul ugyanez folyik például Kolozsvárott, magyar értelmiségek körében is?! Személyes emlékemet kell előhívnom az 1977-es népszámlálás idejéből. Annál könnyebben megtehetem, mert a fortélyos csalás történetét azon nyomban meg is írtam, és elküldtem a jegyzetet lapomnak, a bukaresti A Hétnek. A szerkesztőség leadta, a cenzúra kidobta a lapból, azzal a megjegyzéssel, hogy nem fogom én őket „olcsó trükkökkel” becsapni. Egyébként is utasítás, hogy a népszámlálásról csak elvi, országos áttekintésű írást lehet közölni, nem egyedi eseteket.
Szó se róla, a valósághoz vett példához egy kis székely ravaszságot is mellékeltem, mintha valami egyébről beszélnék, és a népszámlálási epizód csak ürügy lenne. Őrzöm az áthúzott levonatot, A Hét 1977. január 14-i számából, onnan idézem:
„Elegendő, ha a jogászok ismerik, tanulmányozzák, tesszük félre az új törvényeket előzékenyen otthonunkba hozó újságokat. Majd ha dolgom lesz a törvénnyel, megtanácskozom valamelyik jogász szakemberrel, valahogy így gondolkodtam mostanáig én is. De lám, milyen az ember, saját tapasztalatából győződik meg igazán.
Történt ugyanis, hogy a népszámlálás első napján hozzánk is bekopogtak a recenzorok, egy kedves tanítónő és egy egyetemista kislány. Kellemes vendégként leültettük őket, a tanítónő elővett egy iskolafüzetet – szakmai jegy? –, s ellenőrizte belőle, hogy Kolozsvár-Napoca városában, a Scáriloara utca 6. szám alatt, a toronyblokk 22. lakásában vannak-e? Aztán kérdezgetni kezdett egyről s másról, amikről kérdeznie kellett a kérdőív, a nyomtatott űrlap szerint. Válaszadás közben az zavart csupán, hogy nem a nyomtatott űrlap rovatait töltötte ki, tintával, hanem szorgalmasan jegyzett az iskolafüzetébe. Bizonytalanul megkérdeztem, hogy nem az űrlapot kellene-e kitöltenie, mégpedig a szemem láttára. Mosolyogva hárította el érdeklődésemet, hogy az űrlapokat majd kitölti otthon, nyugodtan, egymagában átmásolja az adatokat a füzetéből. Tudja, nem szeretném, ha nem lennének eléggé szépen kitöltve az űrlapok. Meg ha radírozni kellene rajtuk, mert tévednék… Megpróbáltam ellenvetni, hogy miért tévedne, ha ketten ellenőrizzük a rovatokba kerülő adatokat, én, a házigazda és ő, a recenzor. De hát csak nem gondolom, hogy mást ír be ő otthon az űrlapba s nem azt, amit itt most – előttem – az iskolai irkába bejegyzett? Dehogy kételkedem, válaszoltam mosolyogva, ahogy egy öregedő gavallérnak illik egy fiatal és szép asszonynak, meg esztétikai ízlését is tisztelem, de… Abbahagytam, mert nem voltam bizonyos, nem fölösleges követelőzés-e ez tőlem. Ugyanis, bevallom, nem olvastam eléggé figyelmesen a tucatszám megjelenő újságcikkeket, eligazítókat, tehát nem ismertem eléggé az idevonatkozó törvényt, jogaimat és kötelességeimet.
De a televízió esti hírszolgálata azon nyomban, mintegy varázsütésre, kisegített. Képekkel mutatta nézőinek, hogy a recenzoroknak miképpen kell, a törvény értelmében, az adatokat a közlő előtt tintával az űrlapba – egyenesen az űrlapba – bejegyezniük. Kedves recenzoraim már a szomszédban folytatták tevékenységüket az irkával. Átmentem hozzájuk, s kellő tisztelettel elmagyaráztam nekik, amit az imént megtudtam. Dadogtak, hogy ugye, ok csupán az esztétikum kedvéért… de ha én úgy gondolom… A törvény gondolja ezt így, kedves elvtársnők. Hát jó, hagyták abba azonnal a tevékenységüket, becsukva az iskolai füzetet, ha én ilyen makacs vagyok. Fél óra múlva kopogtak: hozták a kitöltött űrlapokat, ellenőrizzem őket, ugye, nem írtak be oda sem mást, mint amit az irkájukba?”
Moldva csángó-magyar lakói most nem népszámlálási biztosok és nem is csupán erdélyi meg anyaországi „csángóvédők” figyelme elé kerültek, hanem a nemzetközi politika porondjára. Csángóvédőknek nevezem azokat az önzetlen folklórgyűjtőket, írókat vagy diákokat, akik a legszigorúbb tiltás idején is járták Moldvát, magyar könyveket vittek a csángóknak, hírt hoztak róluk, mind szomorúbb híreket… Ami eddig elképzelhetetlennek tűnt, olyan nemzetközi fórum vizsgálja helyzetüket, áll ki a védelmükben, mint az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének állandó bizottsága. Még előbb – a mostani kedvező fordulat mintegy előkészítéseképpen – egy kiváló római katolikus pap-diplomata, Nicola Girasoli pápai káplán „élőben” mutatta be a csángókat a nyugati közvéleménynek: kiutaztatta Brüsszelbe a moldvai magyar-csángók szövetségének vezetőit, hogy saját szavaikkal számoljanak be a helyzetükről, kívánságaikról. (Ez a szövetség az első csángó civil szerveződés a történelemben, alulról fölfelé épült ki, az 1989-es romániai változások után.) Girasoli atya egy időben kívánta tájékoztatni a nemzetközi közvéleményt és a román közönséget a csángók létéről, történelméről, kultúrájáról, igényeikről. A pápai káplán alapítványának anyagi támogatásával, román szerzők tollából, könyvet adtak ki Bukarestben, amely lényegében elismeri a csángó népcsoport és nyelvjárás magyar jellegét.
Újabb lépés a csángók elismerése felé: 2001 márciusában az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének kulturális bizottsága Párizsban jelentést hallgatott meg a csángók létezéséről és helyzetéről, eredetükről, történelmükről és anyanyelvük szabad használatának durva korlátozásáról. A jelentéstevő itt is, mint május végén Isztambulban, az állandó bizottság gyűlésén: Tytti Ischookana-Asunmaa. Párizsban még heves szócsata alakult ki a csángókérdésben. Odautazott, felszólalt a második legnagyobb politikai alakulat, a Nagy-Románia Párt vezére, Corneliu Vadim Tudor is, aki – előéletéhez illően – gyűlölködve bélyegezte meg a „magyar nacionalistákat”, amiért megzavarják a romániai belső békét, és jogokat követelnek annak a moldvai népcsoportnak, amely nem létezik. A csángók ugyanis, szerinte, mindig is románok voltak, és azok is maradnak.
Három hónappal később Isztambulban ugyanezt a „csángó jelentést” az állandó bizottság közgyűlése egyhangúlag elfogadta. Elgondolkodtató, hogy a román küldöttség sem vétózta meg. Mi történt e három hónap alatt? Románia belátta, hogy az Európa Tanácsban magára marad, ha tovább tagadja a moldvai csángók létezését és magyar nemzetiségét? Vagy inkább arról van szó, hogy a küzdelmet „áthelyezte” a nemzetközi porondról a román belpolitika síkjára? Nagyon árulkodó, hogy kormánytámogatással Bákóban létrehozták a Dumitru Mártinal Római Katolikus Egyesületet, amelynek célja harcolni a román-csángók érdekeinek védelméért. Jó román hagyományok szerint: felcserélték az előjeleket, és most már a román-csángók „védelmében” támadják tovább a magyarnak maradt moldvai csángókat. (Jelenleg mintegy 200 ezer csángó él román nyelven, de katolikus hiten, megfosztva folklórjától, hagyományaitól, mert ezek nem követik őket az asszimiláció útján. Kutatók, a Csángóföldet járó kolozsvári néprajzosok mintegy 70-80 ezerre becsülik azokat a csángókat, akik még tudnak magyarul, családi körben vagy kint, a mezon magyarul szólnak egymáshoz, de sem a templomokban, sem az iskolákban nincs helye magyar anyanyelvüknek. Ez utóbbiak őrzik a páratlanul gazdag csángó-magyar folklórkincseket.) Nem számít az új taktikát választott románizálóknak, renegát papoknak, román tanítóknak, hogy a románná lett csángókat igazán senkitől sem kell megvédelmezniük, a védekezés állásait találják legalkalmasabbnak a további támadásokhoz. A kultúregyesületnek (névadója a képtelen elméletet gyártó Dumitru Mártinal, aki szerint a csángók eredetileg erdélyi románok voltak, akik nyelvüket védelmezve telepedtek át Erdélyből Moldvába!) már a neve is elárulja, hogy mennyi ebben az új mozgalomban az őszinte szándék és mekkora a ravasz csapda. A nemzetnek, amely szellemi-lelki egységének helyreállítása érdekében a moldvai csángó-magyarok maradékainak az ápolását is magára vállalta, most még jobban kell figyelnie mindarra, ami a Szeret mentén történik.
De immár nemzetközi súlyú dokumentum támogatja a csángók anyanyelvi szabadságharcát. És ezt többé nem hagyhatják figyelmen kívül a bukaresti és iasi-i főpapok sem, hiába küldtek tiltakozó levelet az Európa Tanácshoz. Ebben azt állítják, hogy a magyar propaganda félrevezette a Tanácsot. Szegény Tytti Ischookana-Asunmaa egyszerre „magyar ügynök” lett a szemükben! Majd a legképtelenebb állításuk: a csángó hagyományokban nem a magyar, hanem a román folklór elemei élnek. Tehát a Tavaszi szél vizet áraszt román népdal – magyarul?
Előre látható, hogy sok vita támad még a csángókérdésben. Legalább nagy vonalakban valamennyiünknek ismernünk kell hát a „Csángó jelentés” főbb megállapításait. (Tudtommal a teljes szöveget eddig csak a Kolozsvárott megjelenő Krónika című napilap közölte, 2001. május 26-i számában, Balogh Levente és Bakk Miklós fordításában.)
Kimondja a dokumentum, hogy a csángók a magyarság egyik archaikus csoportját alkotják, némely szempontból évszázadokkal elmaradva a magyarság egésze mögött, de külön nemzettudattal, nyelvi sajátosságokkal, ősi hagyományokkal rendelkeznek, népművészetük és kultúrájuk pedig igen gazdag. „Gyorsan változó világunkban a csángók menthetetlenül ki vannak téve annak az igen erős hatásnak, melyet környezetük gyakorol rájuk, s amely légfőképpen a falusi papság és a román hatóságok által gyakorolt hatásban mutatkozik meg. Mostanra már az asszimiláció utolsó stádiumába jutottak.”
E drámai helyzetkép után a dokumentum felteszi a kérdést: „mi a teendő, hogy megmentsük ez egyedülálló közép-európai örökséget, hogy megerősítsük ezt a népcsoportot és az őt alkotó egyéneket indentitásunkban?”
A továbbiakban a jelentéstevő közismert tényeket sorol fel a moldvai csángókról, a római katolikus egyházhoz való erős kötődésükről, becsült lélekszámukról, népköltészetükről, ma is virágzó díszítőművészetükről, népi hagyományaikról, balladakultúrájukról, amely a közös európai balladakultúra egyik legutolsó bástyája, s hitvilágukról, mitológiájukról.
„E kultúra mára a megsemmisülés peremére sodródott. A 260 ezer csángó közül mindössze 60-70 ezren beszélik a csángó nyelvjárást. Európai szintű összefogásra van szükség e műveltség megmentésére.”
Úgy értelmezi a jelentés, hogy a csángók identitástudata századokon át a római katolikus valláson és a családban beszélt magyar nyelven alapult. Megemlíti minden Csángóföldet járó tapasztalatát, hogy nemegyszer a nemzetiségéről kérdezett csángó azt feleli: ő katolikus. De vallási vonatkozásban kimutatható a környező ortodox világ hatása is. Így például nyitott koporsóban viszik halottaikat a temetőbe, ami egyértelműen görögkeleti szokás. „A hitélet számos középkori elemet megőrzött. Még pogány elemek is fölfedezhetők rítusaik között – föllelhetők például a napkultusz maradványai. Hiedelemviláguk és babonáik tárháza rendkívül gazdag, és számos ősi elemet tartalmaz.”
Ezek ellenére a csángók etnikai öntudata sokkal gyengébb, mint más, magyarul beszélő kisebbségi csoportoké. Több okát véli ennek a jelentés. „Visszavezethető a középkori telepesek gyengén fejlett nemzettudatára vagy településeik szétszórtságára, de fontos tényezője volt ennek a környező társadalom és főképp a katolikus egyház által évszázadok óta tudatosan gyakorolt asszimilációs politika.” Ugyanakkor a mai csángók és szervezeteik nem igényelnek autonómiát vagy nemzeti kisebbségi státust. E tekintetben csak azért nem érdemes vitatkozni a jelentéssel, mert az alapvetően „csángópárti”, tehát a csángók nemzeti egyenjogúságát kívánja elérni. Jó megfigyelés a jelentésben, hogy a magyarul beszélő csángók „lojális román állampolgároknak” tartják magukat.
Igen fontos kérdés, végtelen viták és merőben ellentétes nézetek forrása a csángók eredete. A jelentés erőteljes hangsúllyal a magyar származás elméletét ismerteti. Idézi azokat a kutatókat, akik szerint a csángók a magyarság ama csoportjának leszármazottai, amely elvált a honfoglaló magyaroktól, még mielőtt azok a Kárpát-medence földjére léptek volna. Vannak történészek, akik a csángókat a kunoktól, a besenyőktől és más törzsektől származtatják. Itt találja alkalmasnak a jelentéstevő Dumitru Mártinal elméletének említését. „Néhány román író egyenesen azt állítja, hogy a csángók tulajdonképpen elmagyarosított (vagy elszékelyesített) erdélyi románok.” Nyomban ezután meg is cáfolja ezt a feltételezést. „A legjelentősebb szaktekintélyek ugyanakkor elfogadják a csángók magyar eredetét, valamint azt, hogy nyugat felől érkeztek Moldvába. Az első csoportok legkorábban valószínűleg a 13. században telepedtek le, amikor IV. Béla magyar király keresztény hitre térítette Kunország népét, legkésőbb pedig a 15. században, István vajda vagy Luxemburgi Zsigmond uralkodása alatt. Szintén elfogadott, hogy a csángók első hulláma a Kárpátoktól keletre, a stratégiai jelentőségű szorosok mentén telepedett meg, hogy őrizzék és védjék ezeket a keletről érkező behatolók ellen. Később további, a Kárpátok nyugati oldaláról érkezett magyar csoportok csatlakoztak hozzájuk: a székelyek, akik vagy összekeveredtek velük, vagy más falvakban telepedtek le.
A csángóknak saját püspökségük volt, saját püspökökkel, sokan közülük pedig fontos tisztségeket töltöttek be a moldvai vajdaság államvezetésében. Az 1526-os mohácsi magyar csatavesztés után a helyzet megváltozott, a magyar királyi udvar túl messze volt, a csángók pedig magukra maradtak. Vezető értelmiségi rétegük kihalt, szabadparaszti jogaikat pedig megvonták. Miután a magyarországi ferences rend beszüntette tevékenységét, minden magyar kulturális jellegű intézmény megszűnt Moldvában. Azonban szórványosan még fenntartották a kapcsolatot az erdélyi székelyekkel, és néhány család még a 19. században is átkelt a Kárpátokon, hogy Moldvában telepedjék le.”
Külön fejezetet kapott a jelentésben a csángók nyelve. Természetes, hiszen az anyanyelvhez való jog, a magyar nyelvhasználat döntő kérdése az egész csángóügynek. Tudományos értekezésben fennakadhatnánk azon, hogy a jelentéstevő a fejezetcímben „csángó nyelvet” emleget, ami közismerten nem létezik. Igaz, hogy ennek a fejezetnek mindjárt az első mondata így hangzik: „A kialakult viták ellenére, a csángó nyelvvel kapcsolatosan egy dolog kétségtelen: az, hogy a magyar nyelv egyik formája.” Egészen szabatosan: az egyik magyar nyelvjárás. Eltűnődhetünk azon, hogy milyen meggondolás vezette a jelentéstevő finn képviselőnőt, amikor „csángó nyelvet” emlegetett. A nyelvtudományban általában járatlan politikusok számára készült ez a jelentés. Esetleg „periférikus” jelenséget láthattak volna egy nyelvjárás sorsában. A szabad nyelvhasználat jogát kívánta aláhúzni a jelentés, mikor egy népcsoport nyelvéről beszélt. Meg aztán közvetett válasz lehet ez arra a renegát moldvai főpapok által hangoztatott érvre, hogy nem lehet bevezetni a csángó misét a katolikus templomokban, mert a csángók beszédének nincs írásbelisége, így csángó liturgia sem létezik. Beszéljünk hát önálló életre jogos csángó nyelvről, mely ha végre megszólalhat a templomokban, úgyis teljes értékű magyar nyelv lesz!
Itthoni – kárpát-medencei – vitáinkhoz is jó érveket szolgáltat az európai közvéleménynek szóló jelentés. Pontos ismeretekkel felvértezve rajzolja meg a csángó nyelvjárás történelmét, jellegzetességeit. A 18–19. századok fordulóján végbement magyar nyelvújítás, Kazinczyék mozgalma nem érintette a nemzet egészétől elszigetelődve élő csángóság beszédét. Így a legrégibb csángó dialektus, az északi csángóké a késő középkori magyar nyelv számos elemét őrizte meg. Egyben a nyelvi közegre jellemző új elemeket is tartalmaz. Itt nyilvánvalóan a belső szóteremtés révén megjelent kifejezésekre gondol. Noha a csángó telephelyek viszonylagos szétszórtsága és elzártsága nem kedvezett homogén nyelv kialakulásának, a tapasztalat mégis azt mutatja, hogy a különböző dialektusokban beszélő csángók „megértik egymást, és azt is, hogy az anyanyelvüket még beszélő csángók megértik a ma beszélt magyar nyelvet. A magyar nyelven sugárzó Duna TV vételére alkalmas antennák széles körű elterjedtsége is erre utal.”
Tytti Ischookana-Asunmaa nyitott szemmel járt-kelt Moldvában, hiába próbálták eltakarni előle a csángó valóságot!
Felvet a jelentés egy olyan tudományos távlatot is, amelyre ritkán gondolunk: a magyar–román nyelvi kölcsönhatások vizsgálatát. Már a mi Győrffy Istvánunk, a magyar néprajz atyamestere felhívta a figyelmet, éppen a moldvai csángók kapcsán, olyan népi vonatkozásokra, amelyeket teljességükben csak interetnikus viszonylatokban értékelhetünk igazán. A kölcsönhatás, a kölcsönzés nemcsak a nyelvjárások életében figyelhető meg. De amíg a csángó nyelvjárás, a szabad magyar beszéd és gondolkodás halálos ítélete lebegett – sajnos, lebeg még most is! – e magyarság feje fölött, addig ezekre a tárgyilagos összehasonlításokra nem nagyon maradt türelem és megértés. Kézitusákban a tudomány számára alig nyílik tér!
A finn jelentéstevő egészen szélesre rajzolja a kört: a finnugor magyar nyelv Moldvában beszélt dialektusa és az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó román nyelv kölcsönös érintkezése, ezek jellegzetessége, szabályszerűsége két teljesen különböző nyelvcsalád egymáshoz való viszonyulását mutathatja meg, a mindennapi együttélés keretében. Nemcsak a csángók vettek át jövevényszavakat a románból – Márton Gyula professzor 2730 román jövevényszót mutatott ki 1972-es könyvében: A moldvai csángó nyelvjárás román kölcsönszavai –, de ugyanígy a románok is a magyarból, a csángók és nem csak a csángók közvetítésével, a mezőgazdaság, a kézművesség, de még az államélet területéről is.
„Moldvában az iskolákban és a templomokban kizárólag románul beszélnek. Ennek következtében a csángók anyanyelvük írását egyáltalán nem ismerik. A magyar nyelv évszázadokon keresztül fennmaradt mint a családi és a falusi közösségek nyelve. Az epikai kultúra – a legendák és a mesék – még mindig élnek az idősebbek emlékezetében, szájhagyomány útján terjednek, és nagyban hozzájárultak a nyelv megőrzéséhez.”
A jelentéstevő nyilván nem ismeri Lakatos Demeter (1911–1974) költeményeit, amelyek egyedülállók olyan vonatkozásban, hogy a magyar nyelv szavait a népköltő román ortográfiával rögzítette. Ez a költészet a sok száz éve eltűnt magyar szavak valóságos tárháza, az északi csángók nyelvjárásának lenyomata. Bizonysága annak, hogy a magyar iskolába soha nem járt szabófalvi lakatos (családi neve Demeter László) érzései, gondolatai magyar nyelven kívánkoztak versbe.
Itt a diplomácia türelmes nyugalmát és a tudományos érvelés tárgyilagosságát szinte már a szenvedélyes jajkiáltás váltja fel, utolsó segélykérés kultúr-Európa lelkiismeretéhez:
„Jelenleg azonban a csángó nyelvjárások a kipusztulás szélén állnak, és egy-két generáción belül teljesen eltűnhetnek. A falusi közösségek felbomlása, ami Közép- és Kelet-Európa országaiban a 19. században és a századfordulón történt, a csángó falvakban most következett be. Az iskolában tanult román nyelvnek sokkal nagyobb tekintélye van a fiatalok körében, mint a családban használt, teljesen leromlott magyar nyelvnek. A román nyelv a hivatalos kultúra és a média jóvoltából monopolhelyzetbe került, így a fiatalok egymás között már nem használják a családban megtanult nyelvet.
A csángó nyelv hathatós, hivatalos támogatása nélkül az európai örökség egy darabja kerül végveszélybe, egy olyan darabja, amely megőrizte a magyarok és románok kulturális fejlődésének, a kölcsönhatásoknak és az együttélésnek az emlékét.”
Folytatásképpen az EU-jelentés jellemzi a csángók folklórját és népművészetét, fájlalva, hogy a mindeddig oly fontos szerepet betöltő csángó népköltészet is hanyatlóban van.
E hanyatlás folytatódásának megakadályozására, a csángók nyelvi, lelkiismereti szabadságának biztosítására a jelentés két legfontosabb területként a vallásos életet és az anyanyelvű oktatást jelöli meg. Miután végigtekinti a csángók egyházi szerveződését a kezdetektől 1884-ig, a hajdani bákói magyar püspökség feloszlatásáig, illetve 1895-ig, mikor törvény útján tiltották be a kétnyelvű (magyar és román) katekizmusok használatát, a csángók követeléseivel összhangban, a jelentés ajánlásai közé foglalja:
„Lehetőséget kell biztosítani a csángó nyelven tartott római katolikus misék hallgatására a csángó falvak templomaiban, valamint arra, hogy templomi énekeiket a csángók saját anyanyelvükön énekelhessék.”
Külön fejezet az oktatás, ez is természetes. Csak a lírai hang meglepő, ami a jelentésnek ezt a részét átmelegíti, a rideg diplomáciai szöveget élő panasszá teszi. Vajon a jelentéstevő nem kisebbségi ember? Neve szerint hamisítatlan finn. Ettől még lehet kisebbségi, mondjuk Svédországból vagy Karéliából. De mégsem; csak finn állampolgár képviselheti Finnországot az Európa Tanácsban.
Tytti Ischookana-Asunmaa cáfolhatatlan helyzetismerettel bizonyítja, hogy Romániában az államhatalom kétféle mércét alkalmaz a magyar kisebbséggel szemben: a csángóknak lényegesen kevesebb nemzeti joguk van minden téren, mint az erdélyi magyaroknak, és gyakorlatilag semmi esélyük az anyanyelvi oktatásra. „Néhány csángó szülő már 1977 óta kérvényezi a magyarórák bevezetését, és nem kétséges, hogy néhány, csángók által lakott faluban ma is megvan az igény a magyar nyelv oktatásának bevezetésére. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy nem egy család erdélyi magyar iskolákba küldi tanulni gyermekeit. Meglátogattam egy ilyen iskolát a Gyimes nevű faluban, és kiderült, hogy a tanulók csaknem egyharmada (száz gyermek) Moldvából érkezett. A román törvények világos előírásai és a szülők kérése ellenére a kérdéses intézmények egyikében sem vezették be a magyar nyelv tanítását. Néhányan a kérvényezők közül arról panaszkodtak, hogy az iskola igazgatója vagy a pap emiatt [a magyar nyelv oktatásának kérelmezése miatt] nyomást gyakorolt rájuk.”
Ez a meglátogatott iskola nyilván Gyimesfelsőlok községben, Hargita megyében található, ahol egy önfeláldozó székely plébános, Berszán Lajos a semmiből hozta létre az Árpádházi Szent Erzsébet nevét viselő katolikus gimnáziumot, 1994-ben. Az iskola rég bővítésre szorul: a gyimesi és a moldvai tanulóifjúság erős vonzásközpontja; és ezen a tájon még egyelőre nő a magyarság lélekszáma…
A jelentés többször visszatér arra, hogy a csángó szülők csupán azt igénylik, hogy gyermekeik tantárgyként tanulhassák anyanyelvüket, akárcsak egy másik, idegen nyelvet. Erre meg is lenne a törvényes lehetőség. „Úgy tűnik, hogy az akarat hiánya (helyi szinten) és a tehetetlenség (központi szinten) játszik közre abban, hogy a román hatóságok nem ültetik gyakorlatba az oktatásügyi törvény kitételeit.” Megróhatók-e a minden módon segítőkész, tárgyilagos, igazságos finn képviselő asszonyt, amiért ebben a dologban, éppen rendíthetetlen törvénytisztelete okán, a naivság csapdájába esett? A balkanizmust csak személyes tapasztalatokból lehet igazán megismerni. Vagy diplomataként nem fogalmazhatott keményebben?
Hiszen javaslatai, amelyek kisebb módosításokkal belekerültek az Európa Tanács csángókról szóló ajánlásaiba, sorsfordulatot hozhatnak a legkeletibb magyarok életébe. Ismételjem meg: egyik ajánlás az anyanyelvű tanulás lehetővé tétele, egyházi szertartások anyanyelvükön, a csángók önszerveződéséből létrejött egyesületeik elismerése és támogatása. A következő népszámláláskor, hadd ismételjem meg ezt is, „különös figyelmet kell fordítani a csángó kisebbség korrekt összeírására”. Ajánlja az Európa Tanács anyanyelvű sajtó és rádió létrehozását a csángók számára. (Jelenleg havi folyóirat jelenik meg, Moldvai Magyarság címmel, de nem Moldvában szerkesztik és nyomtatják, hanem előbb Sepsiszentgyörgyön, most pedig Csíkszeredában, itt Ferenczes István költő gondozásában.) Az erősítendő csángó öntudat és a kisebbségek iránti tisztelet jegyében sajátos programokat kell beindítani. Szakértők tanulmányozzák és vitassák meg a csángó életet. Ezzel együtt sajtókampányt kell indítani Romániában a csángó kultúra, valamint a többség és a kisebbségek közötti együttműködés előnyeinek bemutatására.
Én megfordítanám a sorrendet. A csángók jelenlétének tudatosítása a román közvéleményben még a törvényes rendelkezéseknél is fontosabb. Mert a románok egyszerűen nem tudnak a csángókról, illetve csak annyit, hogy a „magyar nacionalisták” kitalálták a csángókérdést… A hetvenes évek elején Moldvába utaztam, az Előre szerkesztőségének autóján. Kocsinkat egy Sandu nevű sofőr vezette, bukaresti román, aki láthatóan jól érezte magát a magyar újságírók körében. Klézse szélén, az országútra kiugrató Buda falurészben megállítottam a kocsit. Bementünk a sarki kocsmába: Sandu, a velünk utazó Evellei László fotóriporter és jómagam. Az ivóban négy csángó legény poharazgatott az asztal mellett. Odaléptem hozzájuk, és magyarul köszöntöttem őket: „Adjon Isten, emberek!” Meglepődtek a magyar szavakon, aztán felocsúdtak, talpra ugrottak, és sorra ölelgettek: „Szerbusz, testvér!” Így fejezték ki örömüket találkozásunk fölött. Nem ismertük addig egymást, csak a közös nyelv kapcsolt össze, a lélekben lakozó ösztön… Továbbautóztunk, Sandu láthatóan el volt foglalva a gondolataival. Egy jó órai hallgatás után megszólalt: „Hát ezt igazán nem gondoltam volna! Hogy még Moldva kellős közepén is magyarok élnek!” Úgy meg volt döbbenve, mintha ezek a csángó legények az ő személyes biztonságát ingatták volna meg.
Kiterjednek az EU-ajánlások a térség gazdasági fellendítésére is, kis- és közepes vállalkozások létrehozására a csángó falvakban, hogy ne kelljen országnyi távolságokra elvándorolniuk munkaalkalom után.
Csángóföld visszakerül Európa térképére. Az EU-jelentés és az ajánlások a kontinens teljességét és gazdagodását kívánják elhozni a moldvai magyarok közé, történelmi késéssel, mégis váratlanul gyorsan.
„A kulturális és nyelvi sokszínűséget olyan értékes forrásnak kell tekintetnünk, amely gazdagítja európai örökségünket, és ugyanakkor megerősíti minden egyes nemzet és egyén identitását. Az európai szintű segítségnyújtás, amelynek főképp az Európa Tanács részéről kell érkeznie, minden egyes esetben igazolt, amikor egy sajátos kultúra megmentéséről van szó, így a csángók esetében is szükséges.”
Talán érdemes lenne most mérleget vonni, hogy mennyiben segíthette a magyar toll, az irodalom és az újságírás – együtt a nyelvészettel és a néprajzzal – a csángók ügyének nemzetközi szintre emelését, ami egyetlen biztosítéka lehet a moldvai magyarság megmaradásának. Halász Péter 1995-ben elkészítette a moldvai magyarság bibliográfiáját: az elmúlt száz évben hozzávetőlegesen kétezer írás jelent meg folyóiratokban, könyvekben, lapokban a moldvai csángók helyzetéről. A szám nem pontos, vagyis ennél jóval több, maga Halász Péter mondja, hogy a kiadványok számottevő részéhez nem juthatott hozzá. Nyilván a 19. században is jelentek meg híradások, jelzések a moldvai csángókról, de hasonlíthatatlanul kevesebb, mint a 20. században. Pedig akkor még nagyobb szükség lett volna rájuk, hiszen a csángóság zömének, mintegy 200 ezer léleknek az elrománosodása akkor ment végbe. De a „boldog” ferencjózsefi idők Magyarországa nem nagyon figyelt rájuk. Azt mondhatnám, hogy a trianoni megrázkódtatást követő nagy nemzeti számbavétel az elszenvedett veszteségekről hozta közfigyelembe a csángókérdést is.
Pedig az irodalom, a nemzet lelkiismereteként, jóval előbb megszólalt. Csokonai Vitéz Mihály, aki soha nem járt Moldvában, de politikai gondolkodása átfogta a nemzet egészét, 1798-ban, a Marosvásárhelyi gondolatokban a csángók sorsát ajánlja kortársai és a jövő figyelmébe:
Vajha Moldvának is kies parlagjai, Ameddig terjednek a Pontus habjai, Magyar Koronánknak árnyékába menne, S a csángó magyar is polgártársunk lenne!
Ezt a kívánságot ma prózában így fogalmazhatjuk meg: a nemzet szellemi-lelki egyesítése, országhatárok fölött.
Megjelent a Kortárs 2001. szeptemberi számában