Emészthetetlen gondolatok

Széles körű érdeklődéssel bíró német látogató kérdezget. Szerencsére német szóban jártasak is kellő számban ülnek az asztalnál. A társaság legfőbb jellemzője azonban az, hogy a kérdezőn kívül mindenki erdélyi gyökerű, vagy ma is ott él.

A beszélgetés felkavaró. Bár csupán egy ember tájékozatlansága kerül látóterünkbe, mégis nyugtalanító, bosszantó, gondolkodásra késztető. Mert ismétlődő jelenséggel állunk szemben.

Amikor a nyugati átlagpolgár velünk kapcsolatos tájékozatlanságával találkozom, első gondolatom az országimázs körül motoz. Pár éve még nem ismertük ezt a ma oly sokat vitatott definíciót, csak azt tudtuk, hogy szomszédainkkal ellentétben, nálunk, Magyarországon nagyon hiányzik valami. Erdélyben ezt mindenki tudta, itt viszont mindenkinek magyarázni kellett. Mekkora öröm volt, mikor először hallottunk az ezzel foglalkozó hivatalról. Mekkora felháborodást kelt bennünk az, aki ennek fontosságát megkérdőjelezi. Barátommal erről beszélgetve csak azt kellett eldöntenünk, hogy hazaárulónak vagy nemzetárulónak nevezzük a felelős pozícióban ezt hangoztatókat. Az utóbbi mellett döntöttünk, tudva persze, hogy nekik a nemzet nem jelent semmit, vagy ha igen, távolról sem azt, amit nekünk, s amit annak jelenteni kell.

Ha e sorokat valaki most ellenkezéssel olvassa, figyelje meg a hevenyészve felsorolt néhány magától érvelő példát.

Mindjárt itt van a mai vendég. Lelkesen beszél arról, mennyire szeretik és tisztelik Németországban a romániai ortodox szellemet, s hogy ezzel kapcsolatos információkból tudják, hogy az erdélyi magyar türelmetlen, és sajnos nem hajlandó integrálódni a román államba. Sok gondja van velük Romániának. Lelkes németünk csak nagyokat néz, amikor elmondom neki tantörténetemet. Imigyen: Tudja-e, hogy Trianon előtt nyolc-kilencszáz ezer szász élt a később Romániához csatolt területeken? Tudja-e, hogy ezeknek a szászoknak egyedi és Európában megismételhetetlen kultúrája volt, amelyet az annyit szidott nyolcszáz év alatt a magyar korona védelme alatt ötvöztek és fejlesztettek ki? Tudja-e, hogy miután elégedetlenségükben kijelentették óhajukat, hogy Romániához tartozzanak, hetven év után már csak húszezer öreg tehetetlen szász maradt szülőföldjükön, s úgy tették ki a szűrüket, hogy még pénzt is kaptak érte a nagynémet "kohótól"? Üres házaik és templomaik Európa legsikeresebb – vértelen – etnikai tisztogatásának emlékművei. Valamikor az állítólag türelmetlen erdélyi fejedelmek csak sérthetetlen autonómiájuk engedélyével léphették át városkapuikat.

A vendég egyre kerekedő szemekkel figyel.

Már csak apró adalék, hogy ismét csodálkozást váltok ki a vallásszabadság eszméje kapcsán a genfi emlékmű feliratának és a tordai országgyűlésnek az említésével.

Szóba kerül Várad is. Mit sem tud a megújuló Európa első lovas szobrairól, a magyar szent királyokról. A moldvai kolostorokat megcsodálná, és fogalma nincs, hogy azok egy részének helyén előbb gótikus magyar kolostorok álltak. Faragott köveiket az ortodoxia világhírű emlékeinek falai rejtik, itt-ott még láthatóan. És rejt az ortodoxia még sok egyebet.

Az általuk oly csodált autokephal egyház Bizánc óta összefonódik a mindenkori államhatalommal. Romániában csakúgy, mint a nagy Szovjetunióban, a kommunista államhatalom megbízható kiszolgálója volt. A román vagy a moszkvai pátriárka az államhatalmi szervek munkatársa, és ez ma már sem itt, sem ott nem titok. De senki sem kéri számon. A folytonosság akadálytalan. Sőt. Az elvesztett vörös takaró helyett most a fekete reverenda, a szocreál pártházak helyett most a hagymakupolás bizonyíték avagy látványépítkezés segít a homogenizálás közös álmának megvalósításában, a xenofóbia Európa-idegen gondolatvilágának konzerválásában.

Nyugaton most őket divat csodálni. Nem a sokat szenvedett s hitükhöz a vértanúságig hű román görög katolikusokat, és pláne nem a magyar kisebbség szolgálatában görnyedező magyar egyházakat, és különösen nem a román változások elindításában oroszlánrészt vállaló Tőkés Lászlót és egyházát.

A jól menedzselt ortodoxia misztikuma a vonzó, a balkáni hangulat némi ördögűzős, Drakulás beütéssel, és ejnye-bejnye jár az ebbe integrálódni nem akaró ázsiaiaknak.

Külön magyarázat kell vendégünknek arról, hogy az erdélyi magyar nem analóg a Németországba toppanó vendégmunkással, mert előbbi ezer évig szülőföldjén hitte magát, míg Európa egyszer csak kihúzta alóla azt, és nemkívánatos vendéggé degradálta saját hazájában.

A nap hangulatát csak aláhúzza a kedvezménytörvény körül indított undorító hajsza, melynek célja ismét beetetni a választókat és pánikot kelteni, a rombolással nem törődve, csakis egy vélt választási haszon reményében.

Akik ezt teszik, azonosak azokkal, akiknek nem kell az országimázs és az ezzel foglalkozó intézmény. Évtizedeken át hiányoltuk ezt, miközben hasonló célokra szomszédaink a legnagyobb természetességgel költöttek sanyarú éveikben is számolatlanul. És eredménnyel. Lásd vendégünket és a hozzá hasonló milliókat.

Eszembe jut az az erdélyi származású könyvtárosnő, aki egy román látogató távozása után belenézett a visszahozott könyvbe. A románokra nézve kellemetlen oldalak zsilettpengével voltak kivágva. Az ilyen ügynökök ezrei járják a világot. A világ nagy könyvtáraiban növekszik a hazug román dokumentációs anyag, és a gyér magyart tovább tizedelik. Ismét említést teszek Wass Albert nekem írt panaszáról. Évtizedeken át próbált magyar dokumentumokat tartalmazó könyveket gyűjteni és eljuttatni a nagy tengerentúli könyvtárakba. Néhány év után ellenőrizte törekvése eredményét, de küldeményének csak töredékével találkozott.

Nincs szükségünk országimázsra, nem kell erre pazarolni, nem kell a kedvezménytörvény, csupa veszedelmet tartalmaz ránk s a kinti magyarokra nézve is, hallgassuk meg szomszédainkat, figyeljünk érzékenységükre stb., stb. – szól az imamalomszerű fülbemászó szöveg. Kik azok, akik ezt fújják nekünk? Csak a választási harc eszközét ebben keresők, vagy ami ennél is több, olyanok, akiknek érdeke lenne, ha ténylegesen kihalna a világ tudatából a rólunk alkotott minden pozitív kép?

Valószínűleg van ilyen is, meg olyan is. És már régen tudják, hogy egymásnak megbízható, jó szövetségesei ők.

Hogy mi a nemzetárulás?

Erről az ilyeneket nem lehet kioktatni. Számukra nincs nemzet. Ez egy minden gyanúban meghempergetett, beszennyezett és veszedelmes szó. Horthysta relikvia. Aki kimondja, maga is gyanúba keveredik, mint az, aki véletlenül sujtásos felöltőt vesz magára. (Mintha csak Funart hallanánk – magyarul. Kolozsvár nem tüntethető fel az útjelző táblákon. Ez ugyanis szerinte a város horthysta neve.)

Az ellenkező előjelű imágókat belénk sulykolni és reánk aggatni hivatott mindennemű tevékenység közben bámulatos szervezettséggel munkál. Itthon és külföldön. Nem igényel külön intézményt. Mindenütt jelen van. Így annak szükségtelensége (pláne költsége) fel sem merülhet. Nem is gondolunk rá, hogy a mi pénzünkön működik, ellenünkre.

Szabad ország vagyunk.

Szász István Tas
Erdélyi Napló
XII. évfolyam, 2. (537.) szám
2002. január 15.

 

Vissza a kezdőlapra