Vissza
a kezdőlapraKelemen
Demeter, a mátrazádori kovácsmester 1942. február 23-án vonult be a Magyar
Királyi Honvédségbe. Délután háromkor kellett gyülekezniük a berukkoló
bakáknak a falu főterén. Erősen fagyott, és amikor a balsejtelmektől gyötört
asszonyok elrebegték utolsó jókívánságaikat háborúba induló férjüknek,
már egészen besötétedett. Még a papnak is meggypiros volt az orra a hidegtől;
egyre csak szipákolt és tüsszögött, miközben az áldást osztogatta a frontra
menőknek - talán emiatt lehetett, hogy néhány mátrazádori hitves búcsúzásképpen
csak annyit mondott emberének: "aztán nehogy meg találj hűlni nekem".
Mátrazádor
aznap bevonult férfinépének a későbbiekben még bőven volt alkalma a meghűlésre:
Oroszországba vezényelték őket, és egy évvel berukkoltatásuk után mindnyájan
a Don-kanyarnál taposták a havat papírtalpú bakancsaikban, hogy alig két
hónap leforgása alatt - vagy a muszka fegyverek golyóitól, vagy a mínusz
negyven fokos hidegtől - majd' az utolsó emberig odavesszenek.
- - -
Miután
a dicsőséges Vörös Hadsereg katonái megszabadították hazánk lakosait a
fasiszta elnyomástól és karóráiktól, Mátrazádorra is kezdtek hazaszállingózni
azok a katonák, akiknek nem csupán megmaradniuk sikerült, de valamiképp
a hadifogságot is elkerülték. S bár hitvesüknek kétségkívül nagy örömet
szereztek e szerencsésebb sorsú vitézek visszatérésükkel, érkezésük egyre
csak apasztotta a reménységet azoknak a mátrazádori asszonyoknak a szívében,
akik még ekkor sem tudtak semmit férjük hollétéről. S náluk is rosszabbul
jártak, akiket a hazatérők őszinte részvétnyilvánítás kíséretében azzal
üdvözöltek, hogy látták golyóktól tépett testtel földre rogyni emberüket.
Kelemen
Demeter feleségének, Jolánkának senki sem hozott efféle gyászos híreket.
Ám Jolán bármiféle, mégoly keserű bizonyosságot is szívesebben cipelt volna
lelkében, mint ennek a gyötrő, s talán teljesen hiábavaló várakozásnak
a terhét. Ha napszámba ment, nem szólt senkihez, csak végezte a dolgát
némán. A háztartást teljesen elhanyagolta, a kertet hamarosan végképp birtokba
vették a gyomok, de Jolán ezzel sem törődött, csak ült órák hosszat a hokedlin,
az ajtót bámulva, és egyre csak sírt keservesen, jóízűen, kis asztalára
borulva, amely a többhónapos kosztól elhomályosított ablak előtt állott.
Le se vetkőzött éjjel; megesett, hogy három napig alig aludt - egybeolvadtak
előtte a percek, az órák, a napok; amikor az ablakon betetszett a világosság,
nem tudta, hajnal van-e vagy alkony; és ha a szél olykor megropogtatott
odakint egy-egy faágat, ő a küszöböt hallotta megreccsenni férjének egészséges,
nehéz férfilépte alatt.
"Ha visszajönne"
- ez rezgett a szívében, ezt zokogta a párnájába, ezt sóhajtotta minden
áldott percben, s nem is vágyott semmi egyébre, legfeljebb ha arra, hogy
bizonyosságot szerezzen afelől: valóban érdemes-e várnia Demeterét, vagy
férjura már valahol Oroszország fagytól kemény földjében alussza örök álmát.
Végül aztán
elérkezett a pillanat, amikor Jolán megtudta: várakozása hiábavaló volt,
és már sohasem fogja viszontlátni emberét; de ez jóval később történt -
akkor, amikor oly sok más falu után Mátrazádor utcáin is feltűnt a magát
Mónos Ferencnek nevező férfiú.
- - -
Hogy Mónos
Ferenc valóban járt-e az orosz fronton, nem tudni. Ő váltig állította,
hogy igen, ám későbbi tevékenységének ismeretében joggal tekinthetjük kétségesnek
vallomása igazságtartalmát, s amikor megindult ellene a bűnvádi eljárás,
a vád természetéből fakadóan a vizsgálat - finoman szólva - hajlamos volt
mellőzni Mónos élettényeit. Még ha a nyomozás célja valóban az igazság
rekonstruálása lett volna, akkor sem ismerhetnénk pontosan a Mónos Ferenccel
megtörtént események részleteit - ez esetben az összes szavahihető tanú
felkutatása jelentené a legnagyobb nehézséget, hiszen Mónos ténykedésének
összes helyszínén más néven mutatkozott be.
Csak egyvalami
biztos: Mónos Ferenc, röviddel azután, hogy elhallgattak hazánkban a fegyverek,
több településen terjesztett olyan igaztalan történeteket a jó hírekre
éhes falulakóknak, melyek révén nem csupán kosztra és kvártélyra, sőt pénzre
tett szert, hanem olyan elismertségre is, amely kizárólag a háborús hősöket
illette meg akkoriban. Tevékenységét röviden a következőképpen foglalhatjuk
össze: ha kiszemelt magának egy települést, beült a kocsmába, és addig-addig
hallgatózott fröccsöspohara fölé görnyedve, mígnem a többi vendég társalgásából
megtudta, mely falubelieket várják haza a frontról még mindig szeretteik.
Ha úgy ítélte, eleget hallott ahhoz, hogy sikerre vihesse tervét, valamely
eltűnt baka nevének hallatán felkiáltott, hogy "kiről van szó, ismételjék
meg a nevét", s amikor beszélgetőtársai eleget tettek a kérésének, közölte
velük: "ismerem őt: együtt szolgáltunk a Don-kanyarnál". Erre menten kérdések
özönével árasztották el, mire ő szebbnél szebb történeteket mesélt a szóban
forgó baka fronton véghezvitt hőstetteiről, s rendre azzal végezte be elbeszélését,
hogy az illető "tudomása szerint hadifogságba esett", s ugyanott tartották
fogva, ahol szökését megelőzően őt, ám "összes társa közül az az erős,
igaz magyar bírta a legjobban a sanyarú körülményeket"; úgyhogy "várjanak
csak rá türelmesen, mert egyszer majd bizonyosan visszatér, hiszen olyan
nincs, hogy egy ilyen derék ember ne térjen vissza". Ilyen alkalmakkor
a szinte emberfeletti erővel és tűrőképességgel felruházott baka családja
rendre több napig vendégül látta házában Mónost, s amikor elbúcsúzott tőlük,
mondván: most mennie kell, hiszen "őt is várja odahaza egy szép asszonyka
meg három vidám kisgyerek", mindig némi pénzadománnyal hálálták meg neki
a jó híreket.
Ténykedése
során Mónos Ferenc a napi politika eseményeit is szem előtt tartotta: negyvenöt
vége felé, főképp, ha megtudta történetének hőséről, hogy nem álltak távol
tőle a Szálasi nevével fémjelzett eszmék, még rendre azt terjesztette az
illetőről, hogy "nála jobb katona nem szolgált a magyar seregben, úgy hullott
a fegyvere előtt Ukrajnában tucatszámra a fene zsidaja, mint ősszel a gesztenye";
pár hónappal később már úgy fogalmazott: "jó harcos volt, ha rajta múlik,
mára ismét az ezeréves határok szegélyezik Magyarországot, s hajlongva
szolgál a magyarnak az összes bocskoros"; negyvennyolc után meg - alávetvén
magát a kor szellemének - eképp méltatta beszélyének főszereplőjét: "száz,
nem is száz, de ezer olyan aktivista kellene még a mozgalomba, mint amilyen
ő, aki azzal tartotta a lelket fogolytársaiban, hogy az internacionalizmusról
s a kommunizmus dicsőségéről tartott előadásokat nekik, és világossá tette
előttük: az ő sanyarú sorsukért is az imperialisták mohósága, meg a félfeudális
urak bírvágya a felelős". És Mónos Ferenc jutalma sohasem maradt el: az
ingyenes szállás és ellátás mellett pénzbeni jussát is rendre megkapta
vendéglátóitól. Bizonyos értelemben rá is szolgált mindeme jótéteményekre
- elvégre igen kevesen tudnak olyan tehetségesen hazudni, ahogyan ő tudott.
- - -
Mónos Ferenc
ezerkilencszázötvenegy végén érkezett Mátrazádorra. A faluba érvén rögvest
hozzálátott, hogy ismét oly sokszor bevált módszere szerint járjon el:
rendelt egy nagyfröccsöt a kocsmában, és figyelmesen hallgatni kezdte az
iszogató zádoriak diskurálását. Éppen Kelemen Demeterné sorsát tárgyalták
meg a borukat kortyolgató férfiemberek. Egyikük éppen azt illetően adott
hangot sajnálkozásának, hogy "amilyen szép volt szegény Jolánka a háború
vége előtt, éppen annyira aszalta össze ez az ostoba várakozás", mire a
társa azt felelte: "már miért volna ostoba azért, mert visszavárja Demetert",
majd suttogva hozzátette: "talán lesznek olyanok is, akik csak ötvenegynéhány
év elteltével jönnek haza". Ekkor a másik lehurrogta, hogy "miféle marhaságokat
hordasz itt össze; akiről eddig nem tudtak meg semmi biztosat a rokonai,
arról már ezután sem fognak megtudni", ám erre a Kelemenné küllemének megromlásán
búslakodó férfiú úgy válaszolt, hogy "bizony igaz; Jolánka is jobban tenné,
ha engedné holttá nyilváníttatni Kelemen Dömét, és új férj után nézne".
Meglehet: magát szánta volna Jolánka új férjéül a férfiú, mert ekkor hosszút
kortyolt a poharából, mélyet sóhajtott, és elmerengve súgta maga elé: "bárcsak
jönne valaki, aki megértetné Jolánnal, hogy hiába keresi Demeterét, mert
ő, ó igen, ő már nincsen".
Az imigyen
busongó úr vágya hamarost beteljesedett, hiszen alighogy ismét a szájához
emelte a fröccsöspoharat, Mónos Ferenc lépett az asztalhoz, és közölte:
"ha a mátrazádori Kelemen Demeterről beszélgetnek, akkor őt kérdezzék,
hiszen együtt szolgáltak", mire a többiek azt felelték: "róla hát, Kelemen
Döméről, a kovácsmesterről". Ekkor Mónos felszólította őket, hogy "azonnal
vezessék Döme feleségéhez, a szép Jolánkához, akiről annyi jót mesélt neki
a bajtárs, mert többet csak az asszony jelenlétében hajlandó mondani".
Úgy is lett: elindult a kis csapat a Kelemen-ház felé a mátrazádori főutcán,
és ha szembejött velük valaki, Mónos útitársai örvendezve kiáltották, hogy
"ez az ember a Kelemen kováccsal katonáskodott, és rögtön el is mondja,
mi lett a Döme sorsa".
Így nem
csoda, hogy mielőtt Jolánka hellyel kínálhatta volna az érkezőket, ismét
megnyílott házának ajtaja, és két egyenruhás kíséretében Mátrazádor párttitkára
lépett be rajta - nem tudhatni, pusztán a gyarló emberi kíváncsiság hajtotta-e
a hivatalos szerveket, vagy pedig avégett akartak fültanúi lenni a beszélgetésnek,
nehogy olyasvalami is elhangozzék, amely "alapjaiban rengetné meg a hálát
és a nagyrabecsülést, amelyet a dolgozó nép a baráti Szovjetúnió iránt
érez".
Hamarosan
kiderült: alaptalan volt a mátrazádori pártvezetőség félelme, mert egyetlen,
Lenin és Sztálin országát dehonesztáló kijelentés sem hagyta el Mónos Ferenc
száját. Sőt: azzal, amit elmondott, arról is gondoskodott, hogy Kelemen
Demeter személyében újabb hős kapja meg az őt megillető helyet a magyar
antifasiszta ellenállók Pantheonjában. Mónos kijelentette: ott, a fronton,
ahol "az állandó életveszély és a folytonos nélkülözés megélesíti az emberek
elméjét, és rányitja szemüket a jóra", ő és Kelemen Demeter felismerték,
hogy "a náci propaganda és az imperialista koholmányok félrevezették őket",
és a habozás legkisebb jele nélkül álltak át a szovjet partizánok oldalára
- igaz, ő eleinte még bizonytalankodott volna, de Kelemen Demeter, a fasizmus
ellen küzdő hősök eme legkiválóbbika "hamarosan minden kétségét szertefoszlatta
lelkesítő szavaival". S bár ő maga, hirtelen jött betegsége miatt "nem
foghatott fegyvert a német fasiszták gyülevész hordája ellen", Kelemen
Demeter helyette is derekasan küzdött - "százszámra hullottak géppisztolya
előtt a hitleristák, ezer más partizán sem tett annyit a világszabadságért,
mint Döme egyedül; megesett, hogy tucatnyi lövedéket kellett kioperálni
a testéből, de Kelemen Demeter - kétségkívül annak köszönhetően, hogy ennyire
megedzette a kovácsmesterség - minden alkalommal alig néhány nap alatt
felgyógyult, hogy ismét megújult erővel vesse bele magát a küzdelembe".
Talán a Jolánka tekintetében megcsillanó reménység láttán döntött úgy Mónos
Ferenc, hogy nem ébreszt az asszonyka szívében hiábavaló bizakodást; az
is meglehet: a két ávós és a párttitkár elvtárs jelenléte nehezítette meg
fantáziája szárnyalását, mindenesetre eképpen folytatta mondandóját: "sajnos
maga Kelemen Demeter már sohasem számolhat be hőstetteiről - aknák és nehéztüzérségi
lövedékek tűztengerében, tucatnyi lövedéktől átlyuggatott testtel halt
hősi halált, amikor egyedül szembeszállván a támadó németekkel feláldozta
magát a visszavonulni kényszerülő partizánszakasz védelmében, de élete
utolsó pillanatában még arra is volt ereje, hogy egy kibiztosított kézigránát
segítségével vagy harminc fene fasisztát is magával vigyen a másvilágra".
- - -
Hamarosan
az egész ország megismerte a Kelemen Demeternek tulajdonított hőstetteket.
Úttörőavatáskor a vörös nyakkendő mellett az ő élettörténetét taglaló brosúrát
is megkapták a boldog pionyírok, őt állították követendő példaként az üzemekben
tartott politikai előadások során a dolgozó nép elé, és az iskolákban is
rendre "Mit jelent számomra Kelemen Demeter" címmel írattak fogalmazást
a kisdiákokkal. Ezerkilencszázötvenhárom elejére Rákosi Mátyás úgy ítélte:
megérett az idő arra, hogy igazi hőshöz méltó emléket állítsanak Mátrazádoron
a falu nagy szülöttének. És - tette fel Rákosi a minisztertanács ülésén
a meg nem válaszolandó kérdést - mikor máskor adódhatna erre megfelelőbb
alkalom, mint február 23-án, Kelemen bevonulásának évfordulóján, amely
egyúttal azért is jeles dátum, mert éppen akkor lesz nyolc éve annak, hogy
őt, Rákosi Mátyást az ideiglenes Központi Vezetőség megválasztotta a párt
főtitkárává.
Rohammunkával
készülődött Mátrazádor a Kelemen Demeter-emlékünnepélyre. Egyre több zsurnaliszta
kereste meg Jolánkát és Mónos Pétert - akinek, mint Demeter egykori bajtársának,
ekkor már a községi tanács biztosította a szálláshelyét és az ellátást
-, hogy valljanak a nagy halottról. S bár Jolánka eleinte még szomorkodott
férje halálán, gyászát hamarosan az őszinte büszkeség váltotta fel, melyet
annak okán érzett, hogy ilyen kiváló embernek lehet az özvegye - és jókedvéhez
időről időre a különböző települések pártszervezetei is tevékenyen hozzájárultak
kisebb-nagyobb ajándékküldeményekkel.
Január
közepére a szocialista realista szobrászművészek egyik jeles képviselője
is elkészült nagyszerű művével, mely a hős Kelemen Demeternek volt hivatott
méltó emléket állítani. A művész a nagy ellenálló életének utolsó pillanatait
faragta márványba: partizánsapkával a fején, baljában tárcsatáras géppisztolyt
tartva, jobbjában kézigránátot lengetve ábrázolta a hőst, s arcát Kelemenék
családi fényképei alapján formázta meg. A szoboravató ünnepség alkalmából
maga Rákosi Mátyás is Mátrazádorra érkezett, és a falu apraja-nagyja ott
várta a szónoki emelvény körül, hogy a párt főtitkárainak kezei által lehulljék
a műalkotásról a lepel.
Ám azon
a napon Kelemen Demeter visszajött.
- - -
Rákosi
elvtárs éppen Kelemen hőstetteit taglalta, és kifejtette: mekkora veszteség
"a mozgalom és az egész dolgozó nép számára, hogy Mátrazádor nagy szülötte,
még ha oly dicső halállal is, de eltávozott az élők sorából, s már nem
fog visszajönni soha többé", amikor a hallgatóság néhány tagja arra lett
figyelmes, hogy egy görnyedt férfialak ballag nagy lassan az ünneplő tömeg
felé a főutcán. Amint egyre közeledett, némelyek meglepett kiáltást hallattak,
ám ekkor a mikrofonnál álló Rákosi elvtárs megköszörülte a torkát, és vészjósló
pillantást lövellt a fegyelmezetlenkedők felé, így az ünneplők csak lopva
böködték oldalba egymást, s biccengettek az érkező felé. Amikor a jövevény
odaért az álmélkodókhoz, csupán annyit mondott: "maradjanak csak nyugodtan,
látom, valami esemény van", ám ekkor már nem lehetett nem észrevenni az
összegyűltek izgatottságát. Még Rákosi Mátyás is ráeszmélt, hogy valami
igen váratlan dolog történik éppen, így hát gyorsan befejezte az ünnepi
beszédet, megragadta a leplet, és lerántotta a márványpartizánról. Aztán
az érkező felé fordult, hogy jól megnézze magának, ki a felelős a felbolydulásért,
ám neki is elakadt a lélegzete, amikor tudatosult benne a szoboralak ábrázata
és a szónoklatát tönkretevő szabotőr fizimiskája közötti kísérteties hasonlóság.
Magával
Rákosi Mátyással az élen kísérte otthonába Kelemen Demetert Mátrazádor
falunépe. Ám a házba csak Jolán, a párt helyi vezére, Mónos Ferenc, meg
Rákosi elvtárs követhette. Amint asztalhoz ültek, Rákosi kifejtette afelett
érzett örömét, hogy ő üdvözölheti elsőként "a visszatérő hőst, akit oly
sokáig halottnak hittek", majd megkérte az ünnepeltet: mesélje el, "miként
sikerült mégis életben maradnia". Kelemen csak annyit válaszolt: "igaz,
ami igaz: sokunk odaveszett". Ám Rákosi kíváncsisága csillapíthatatlannak
bizonyult - ezúttal olyanformán tette föl a kérdést, hogy "mégis, hogyan
sikerült túlélni azt a rengeteg veszélyt és gyötrelmet", mire Kelemen Demeter
azt felelte: "hát bizony, eléggé kutyamód bánt velünk a ruszki". Ekkor
Mónos Ferenc úgy ítélte: itt az ideje közbelépnie, és ölelésre tárt karokal
Demeterhez lépett, mondván: "nem ismersz meg bajtárs; együtt partizánkodtunk
Oroszországban a fasiszták ellen", mire Mátrazádor egykori kovácsmestere
csak annyit szólt: "partizánkodott a kénköves seggű ördög". Mónos Rákosihoz
fordult, hogy "biztosan a légnyomás gyöngítette el az emlékezetét szegénynek",
ám erre Kelemen Demeter közölte, hogy "légnyomás a fenét, nem robbant énmellettem
egyetlen fia gránát sem, rögtön megadtuk magunkat az orosznak, aztán meg
hadifogságban voltam egészen mostanáig".
Ekkor Rákosi
Mátyás rásziszegett Mónosra, hogy "sokat fog még maga beszélni erről",
aztán becsapta maga mögött a Kelemen-ház ajtaját, intett a sofőrjének és
a testőrségnek, bevágta magát a nagy, fekete autóba, és elszáguldott az
országút felé.
- - -
Mónos Ferenc
másnap egyre azt bizonygatta az őt vendéglátó Mátrazádori pártembereknek,
hogy "nem akar ő tovább a dolgozó nép vagyonán élősködni, inkább visszamegy
szülőfalujába, és munkába áll", ám a falubeli pártvezetőségnek sehogy sem
akaródzott búcsút vennie tőle, sőt: talán még lelkesebben marasztalták,
mint azelőtt. Aztán egy éjjel a Mónosnak kiutalt ház előtt is megállt egy
nagy, fekete autó. Hamarosan Kelemen Demeter is követte az őrszobára.
- - -
Mónos Ferenc
további sorsáról nem tudni semmi biztosat: lehet, hogy ma is jeltelen sírban
nyugszik valamelyik börtönudvar kemény földjében. Kelemen Demetert egy
esztendővel hazatérte után ítélték huszonkét évi fegyházra államellenes
szervezkedés, kémkedés, valamint a szocialista államrend megdöntésére irányuló
kísérlet vádjával. A büntetés kiszabásában enyhítő körülményként vették
figyelembe, hogy kész volt őszinte, feltáró jellegű beismerő vallomást
tenni az elsőrendű vádlott, a tevékenységét Mónos Ferenc álnéven folytató
imperialista kém terhére.
- - -
Ezerkilencszázötvenhat
októberének harmincegyedik napján két géppisztolyos, nemzetiszín karszalagos
suhanc nyitott be Kelemen Demeter cellájának ajtaján, és közölték vele,
hogy felszabadította a magyar forradalmi nemzetőrség. Kelemen jó darabig
egy szót sem szólt, csak ült némán, maga elé bámulva a kemény börtönpriccsen.
Amikor rászánta magát, hogy kilépjen a gyűjtőfegyház ajtaján, tankok kiégett
roncsait látta, és boldog, ünneplő embereket; hallotta, amint arról beszélnek,
hogy győzött a forradalom, beköszöntött a szabadság, meg az oroszok is
hazatakarodtak - és nem értett semmit az egészből. Pár napig céltalanul
kószált Budapest utcáin, aztán gondolt egyet: visszamegy ő Oroszországba;
ott legalább tudja, mi történik, kivel hányadán álljon, meg azt is, kitől
és miért kapja, ha kapja az ütleget. A Keleti-pályaudvaron vonatra ült,
és le sem szállt egészen Záhonyig. Meg kell hagyni: soha azelőtt nem utazott
vonaton úgy, hogy csak a kalauz volt az egyetlen útitársa.
- - -
Kelemen
Demeterrel a szovjet-magyar határon végzett egy géppisztolysorozat. Pár
hónappal később, amikor a pesti gyűjtőfogház adminisztrátorai nekiláttak,
hogy az akkori állapotoknak megfelelően újraírják a fogolylistát, egy tisztviselő
áthúzta Kelemen Demeter nevét, és odaírta mellé: "meghalt illegális határátlépési
kísérlet közben".
"Ennek
még teljes húsz éve lett volna", dörmögte maga elé.
Forrás:
<kepesifi@yahoogroups.com>