Vissza
a kezdőlapraElőzetes a vajdasági Képes Ifjúság 2002. február 27-i számából
A magyarországi sajtót elárasztották a belpolitikai, pártközpontú írások. Érvek és ellenérvek, vádak és védekezések ködfelhőjébe burkolóznak már a tények is. Nem csoda, ha a fiatalok, hovatovább a többiek is, unatkozva-utálkozva fordulnak el a politikától. Valójában igazuk van, bár ha az okosak és műveltek kivonulnak a közügyek intézéséből, ne csodálkozzanak, hogy a buták és műveletlenek átveszik az állam irányítását.
Kampány idején persze akár természetes is a belpolitika-központúság. Nem is emelnék szót miatta, ha nem lenne hiányérzetem. 2002-ben legalább két olyan témánk van, amely nem négy évre, hanem hosszabb távra szabja meg életünket. Ezek egyikét sem illő pártpolitikai szemüvegen át nézni. (Éppen fordítva: el kellene gondolkodni a legfontosabbakon, s azt a pártot kellene megválasztani, amelyik a nagyon fontos kérdésekben a legjobb megoldásokat kínálja.)
Nem nehéz kitalálni, hogy a két újraegyesítésről van szó. Európáé és a magyarságé. Egyik újraegyesítés sem kíván határváltoztatást, sőt az európai egység határok eltűnésével jár. A két folyamat szorosan összefügg. A sebeket, amelyeket a XX. század, s legfőképpen Trianon ejtett rajtunk, csak az a határokat eltüntető európai szemlélet gyógyíthatja be, amely megbékéltette a németeket és a franciákat, az olaszokat és az osztrákokat.
Az európai egyesítés lassú, s most a tárgyalások vége felé kiderül, hogy kemény vitákkal jár. A már-már testközelben lévő 2004. évi belépés akár csúszhat is. A mi sajátos magyar sebeink azonban nem várhatnak egy a bizonytalan jövőben érkező orvosra. Épp elég volt a nyolcvan év. Meg kellett találnunk az összetartozásnak azokat az elemeit, amelyek a határoktól szabdalt Kárpát-medencében is alkalmasak egységünk megélésére. Ráadásul mindezt úgy kell megtennünk, hogy a szomszéd népek legalább eltűrjék, de ha lehet, inkább támogassák törekvéseinket. Nem helyettük végezzük el alkotmányos kötelességeiket, csak könnyítjük terheiket. Kár, hogy néhányan nem vették ezt észre.
Már készülnek
a magyar igazolványok, az anyaországiak segítő kezet nyújtanak idegenbe
szakadt testvéreiknek. Érezzük-e, mit jelent a koronás könyvecske annak,
akit számtalanszor kigúnyoltak, megvetettek és háttérbe szorítottak csupán
azért, mert magyarnak született? Hányan álmodtak arról, hogy magyar voltuk
egyszer nem lesz többé hátrány? Hányan gondolták, hogy valaha megvalósul
ez az állom?
Most jött
el az idő.
Nem a kis könyvecske változtatja meg a helyzetet, hanem a körülmények változtak. Ma egyetlen állam sem boldogul, ha nem védi, támogatja, boldogítja a területén élő kisebbségeket. A magyar igazolvány nem oka, hanem következménye mindennek. A státustörvény hatályba lépése és gyakorlati megvalósítása ugyan nem fogja megoldani az összes gondját a határon túli magyarságnak, de mégis olyan fordulat, amelyet öt-tíz éve el sem lehetett gondolni. Az, hogy Magyarország ott áll az Európai Unió kapujában, hogy lényegében részese már ennek a közösségnek, hiszen külkereskedelmének négy ötöde oda irányul, hogy határainak biztonságát nem egyedül, hanem a NATO egész erejével biztosítja, mindezek olyan dolgok, amelyeket ha valaki pár évtizeddel ezelőtt kimondott volna, börtönben végzi. Olyan dolgok történnek, amelyekről régen csak csukott szobákban álmodozhattunk, és a messzi jövőbe képzeltünk. Íme, a jövő elkezdődött. Itt van, megvalósul. Megvalósul, ha megvalósítjuk. Nem nagyhatalmak kegye adta, magunk teremtettük meg ezt a helyzetet. Nem is egy ember zsenialitása, hanem sokak egybehangzó közös akarata. Csak tudjunk okosan, jól bánni a kezünkbe fogott jövővel.
Surján László