Vissza
a kezdőlapraElőzetes a vajdasági Képes Ifjúság 2002. február 27-i számából
– Nálunk még eléggé idegenül hangzik az állásbörze kifejezés. Nevezhetjük így ezt az irodát?
– Nem igazán. Nálunk sokkal ismertebb a munkaközvetítő fogalma, de én még ennek se mondanám, mert nem kimondottan ennek a tevékenységnek a végzésére vagyunk bejegyezve. Szerintem a KARRIERIRODA a legpontosabb meghatározás. Egyfajta adatbázist próbálunk meg létrehozni a munkanélküli fiatalok nyilvántartásba vételével – folyamatosan zajlik ennek a feltöltése. Tulajdonképpen hallgatói adatbázisnak hívjuk az álláskeresőket. Úgy gondoljuk, okosabb egy kicsit elébe menni a történéseknek, hogy ne az utolsó pillanatban kapkodjunk, hanem azonnal lépni tudjunk, amikor a külföldi cégek megjelennek a mi piacunkon. Szeretnénk félkészülten várni ezt az időszakot.
– Eddig hányan fordultak hozzátok segítségért?
– Mintegy ötven fiatal töltötte ki az adatlapunkat. Összetételük vegyes: középiskolát, főiskolát és egyetemet végzettek egyaránt jelentkeztek. Természetesen a jövőben is fogadjuk a középfokú végzettséggel jelentkezők álláskeresőket, mert nálunk még mindig nagyon kevés magyar fiatal iratkozik egyetemre. És a helybeli vállalatok, magáncégek részéről is van igény a középiskolát végzettek foglalkoztatására.
– Kizárólag magyar fiatalok jelentkezésére számítotok?
– Nem mondom azt, hogy a szerb vagy a horvát ügyfeleket simán elutasítjuk, mert ilyesmiről szó sincs, de persze elsősorban az itteni magyar fiatalok jelentkezését várjuk. Meg azokat, akik az elmúlt időszakban Magyarországon tanultak, de szeretnének hazatérni, és itthon elhelyezkedni. Meg aztán az adatlapok és a különféle tájékoztató jellegű anyagaink is magyar nyelvűek.
– A Magyarországon tanuló diákok részéről milyen az érdeklődés?
– Kapcsolatban állunk a budapesti Márton Áron Kollégiumban működő karrierirodával, és tőlük tudjuk, hogy éppen a vajdasági fiatalokat foglalkoztatja leginkább a hazatérés gondolata. Elhelyezkednek ők odaát is, ha éppen más megoldást nem találnak, de általában csak átmenetileg. A legtöbben nem tervezik az ottmaradást, a végleges letelepedést. Itthon várja őket a családi ház, és akár még egy gyengébben fizető munkát is elvállalnak, csak itthon lehessenek.
– Vannak-e úgymond hiányszakmák? Olyan frissen diplomázottakra gondolok, akik ha jelentkeznek, akár már holnap munkába állhatnak.
– Ilyenre volt már példa. Jelentkezett ugyanis egy olasz cég, amely irodát szeretne nyitni Szabadkán, és olyan fiatalt keresett, aki kitűnően beszéli az olasz nyelvet. Persze akadtak is jelentkezők, csak éppen egyikük sem felelt meg az elvárásoknak… Egyébként az idegen nyelvek ismerete már nálunk is kezd fontossá válni – legfőképpen az angol, a német és az olasz –, és számos munkahelyen az alapkövetelmények közé tartozik. Igaz, Szerbiában még a nyelvvizsga kérdése is megoldatlan, nincs működő rendszere annak, hogy azt elismerjék.
– Gondolom, idővel majd bennünket sem kerülnek el azok a meglehetősen „kemény módszerek", amelyekkel a fejlett társadalmakban a munkaerő-válogatást végzik.
– A hazai cégek még csak elvétve alkalmazzák az úgynevezett válogatást vagy meghallgatást, amely során minden egyes jelentkezővel elbeszélgetnek, esetleg különféle pszichológiai/alkalmassági teszteket töltetnek ki velük. Néhány ilyen teszttel mi is szolgálhatunk, és tanácsot adhatunk a szakmai önéletrajz megírásához, vannak ilyen mintáink.
– Nem lesz ez kissé szokatlan a mi, protekcióhoz szokott köreinkben?
– De még mennyire az lesz! Az itteni több évtizedes gyakorlat szerint a vállalataink gyakran meg sem hirdették a szabad munkahelyeket, nem írtak ki pályázatokat, vagy ha mégis, akkor az újságok a legeldugottabb helyeken, valahol a lap sarkában közölték az ilyen jellegű tájékoztatókat, mert többnyire már előre kiszemelték azt, aki majd betölti az állást. Kínosan ügyeltek arra, hogy ne tudódjon ki: ki hogyan került a vállalathoz.
– Az előbb már beszéltünk arról, hogy kevés fiatal engedheti meg magának azt a „luxust", hogy egyetemre járjon. Sőt, már a középfokú oktatásnál is jól látható, hogy a magyar anyanyelvű diákok általában a szakiskolákat választják, és azokban is a leggyakrabban a 3 éves képzést, ami után viszont szinte lehetetlen továbbtanulni.
– Itt elsősorban szemléletváltásra van szükség. Nálunk már gyökeret vert az a nézet, hogy a tudás egyáltalán nem számít értéknek, mert pénzzel és a kapcsolatok, ismeretségek révén mindent el lehet intézni. A helyzetet persze az is súlyosbítja, hogy magával a képzéssel, az oktatás színvonalával is komoly bajok vannak. Látom, hogy már a gimnáziumban is nagyon visszaesett a színvonal.
– Látva az itthoni, csigalassúsággal történő változásokat, kissé hihetetlennek tűnik, hogy hamarosan majd nálunk is tolongani fognak a nagy, multinacionális befektetők. Te hogy látod ezt?
– Nemrégiben részt vettünk Szegeden – társszervezőként – egy állásbörzén, ahonnan olyan benyomásokkal tértünk haza, hogy igenis van érdeklődés a hazai piac iránt. A magyarországi cégek valóban startra készen állnak, és csak az alkalmas pillanatot várják. Egyelőre az itteni jogrendszer, joggyakorlat az, ami a leginkább hátráltatja ezt a folyamatot.
Végezetül elmondjuk, hogy azok a munkanélküli fiatalok, akik szeretnének bekerülni az Agora nyilvántartásába, jelentkezzenek a karrierirodában. Cím: Boris Kidri? u. 7. Telefonszám: 024/551-711.
-la