Vissza
a kezdőlapraElőzetes a vajdasági Képes Ifjúság 2002. február 27-i számából
Hobónak több szerencséje volt, mivel – bármennyire is ódzkodott tőle – operettbe vitték mindig a hétvégén. Errefele meg többnyire csak rock'n'rollozni volt mód, s legfeljebb csak vidéki műkedvelők ajkán csattant fel a Csárdáskirálynőből a Te rongyos élet melaszipari frázisa: mitől tudsz olyan édes lenni, mint a méz?
A XX. század leltára azonban nem volna teljes a magyar (tehát a franciától és az osztráktól megkülönböztetett, mert sok mindenben más) zenés színpadi édes műfaj, az operett felvétele nélkül. Nem minden haszon nélküli a vele való kései randevú. Lecsúszott arisztokratáival, úrhatnám bugrisaival a kor osztály-páternoszterében, melodramatikus helyzeteivel, csip-csup témáival, fülbemászó dallamaival abszurd színház ez is a maga nemében, főleg, ha a század másik, szükségszerűen kíméletlen, s az operett által véletlenül sem említett oldaláról nézzük. Még egy (két) világháborút is túlélt, sőt, mintha mi sem történt volna, folyatta továbbra is a pezsgőt az orfeumban, doromboltatta bonvivánjait, s betegítette bele a táncosnők, hercegnők, stb. -nők utáni epekedésbe (ezt a szerepet azóta átvette az AIDS). Mi tagadás, világ a világban, s a maga utópisztikus túlzásaiban teljesen eredeti, s ha belegondolunk, kevesebb áldozattal járó, mint pl. a népi demokrácia. Mert ez is: színház. Öreg már, száz sebből vérzik a műfaj, élveteg hősei vidámkodása, nevettető szándéka, s törekvésük a szerencsés kifejletre a végsőkig kitart: ha mai szemmel, e kor hedonizmusával másként is nevetünk rajta.
Az Újvidéki Színház ősbemutatója, Az angyal álma érdeme, hogy az operett mai groteszkjét versenyezteti egy eszközeiben, világnézetében teljesen más, a való világra is válaszkész művészet, az abszurd színház groteszkjével. Hogy a mérkőzés mégsem egyértelműen ez utóbbi javára dől el, nem is olyan különös, hisz ilyen sorokat, mint pl. hogy "Ez a dal ugyebár hüle, / röhögni kell mégis tüle" sem Witkiewitz, és sem Ionescu tudta felülmúlni.
A Szirupországbeli kalandozás egyébként két szinten zajlik. Az első, a drámai egy tengerentúli elmegyógyintézetbe kalauzol minket, egy végtelenített finálé kellős közepébe, amelyben a szellemi képességeit mind kevésbé birtokló főhős, az apatini származású operett- és filmzeneszerző Ábrahám Pál élete (ezt dolgozza fel Gobby Fehér Gyula drámája) jelenik meg képről képre visszajátszva. E haláltánc-keretbe épül be, illetve ezt az agóniát feszíti szét a többi szín, a drámai szövegbe beemelt zenei betétek sora, amelyben majdnem minden a szoknya, a pénz, no meg a karrier körül forog, ahogyan az dukál is a műfaj ismérvei szerint.
További ellenpontozása a melodrámának a stilizált táncelemek és a groteszk betétek, amilyenek pl. megjelenő, majd önálló életet élő "hirdetőoszlopok".
Egyszóval furcsa, pontosabban szokatlan előadás Az angyal álma. Az Újvidéki Színházban, ahol operett előtte még nem szólalt meg, mindenképp az. Ez a megszólalás – a kiváló énekteljesítményeknek köszönhetően – operettként is hiteles. De mindent egybevetve: az egy előadásra váltott jegy kettőre érvényes, s mind a kettő élvezhető lenne külön-külön is, ha térben és időben el tudnának különülni. Az előadás valódi értéke azonban, s ha kísérleti ez az előadás, akkor kísérletezése haszna, hogy a két groteszket, az operettit és az abszurdot elegyíti. Így fogyasztva, – mint a kevercsek legjobbjai –, tartós, jó hangulatot okoz, s minden hozott kedélyt fokoz. A végén senki sem bánkódik az elhullajtott könnyek, az elkártyázott szerencse, a hősök dögrovása miatt. Örök aktualitás.
Dumás