Adai beszélgetés hidegben, de a fűtőtest alatt
Ötletvásárnak neveztük azt a rendezvényünket, melynek keretében 2001. december 22-én Adán megtartottuk az Ahogy én látom a politikát... című pályázatunk eredményhirdetését. Az elnevezés, az Ötletvásár nem új találmány, hiszen a Képes Ifjúság szerkesztősége a múlt század nyolvanas éveiben ezzel a címmel tartott nagysikerű, nagyszabású, egész napos, sőt esetenként többnapos rendezvényeket Vajdaság nagyobb településein. Szégyenkezés nélkül mondhatjuk, hogy habár a hagyomány megőrzése (vagy inkább: újbóli megteremtése) érdekében megőriztük (vagy inkább: újra elővettük) ezt az elnevezést, egy méreteiben hasonlóan nagyszabású rendezvény megszervezésére egyelőre nincs lehetőségünk. Szégyenkezés nélkül, mondom, hiszen a reális keretek között maradva, ha nem is több napra, de lagalább egy estére igyekeztünk összehozni egy olyan tarka és sokoldalú műsort, amelyre már fenntartások nélkül rámondhatjuk, hogy az ötletek kirakodóvására volt... Csak még megfontolni, átgondolni és megvalósítani kell majd őket! Ráfoghatjuk a hidegre, a közelgő ünnepekre, alapjában véve bármire, hogy – sajnos – nem jelentek meg többen, de talán joggal a meggyőződésemnek vallhatom, hogy ennek az okát akármiben keressük is, nem a műsorban kell keresni. Hiszen vendégünk volt ezen az Ötletvásáron a Bara Party és a Station együttes, megtartottuk pályázatunk eredményhirdetését, elhangzottak a díjazott írások, és erre az alkalomra hazautazott Budapestről Ladik Katalin színésznő, költőnő is, aki verseiből olvasott fel és fónikus költészetéből adott ízelítőt...
Ladik
Katalin, a vajdasági származású művésznő a kilencvenes évek eleje óta Budapesten
él. Előző számunkban olvashattátok azt az összeállítást, amelyet a Građanski
list című napilap munkatársa készített vele újvidéki látogatása alkalmával
(ebből egy részlet még megmaradt, s ezt itt találhatjátok az interjú mellett),
december végén pedig a Képes Ifjúság szerkesztősége hívta meg őt vendégségbe:
21-én Zentára, ahol – már karácsonyi hangulatban és a karácsonyi rendezvénysorozat
keretében – a Thurzó Lajos Közművelődési Központ vendégei voltunk a költőnő
önálló irodalmi estjével, 22-én pedig adai Ötletvásárunkra, felújított
rendezvénysorozatunk első helyszínére.
Beszélgetésünk
az adai No. 1. diszkóban készült, ahol meglehetősen gyér volt a fűtés,
de szerencsére a fűtőtest alatt kellemes hőmérsékleten beszélgethettünk.
– Leszámítva, hogy ilyen hideg van, milyen érzés itthon lenni?
– Most nosztalgiázzam? Nem nosztalgiázom, nagyon ismerős érzés. Ugyanazok az érzések fogtak el most is, mint amikor a hatvanas években úgy éreztem, hogy ez a Pannon tenger nemcsak földrajzi értelemben tenger, hanem érzelmileg és szellemi értelemben is az. Nem feltétlenül kiszáradt tenger: itt olyan hullámzások, olyan erők, olyan energiák hullámoznak és töltik fel ezt a Kárpát-medencét, hogy ide érdemes magot vetni. Olyan magot, ami talán egy világfája lehet egy eljövendő világnak. Úgy éreztem, és az elmúlt harminc-negyven év is bizonyította ezt, hogy nem kell igazán messzire eltávolodni, más kontinensekre menni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, hogy ez az általam is mindig süketnek mondott táj nem reagál, nem adja vissza rögtön azt az eseményt, amit, mondjuk, én előidézek. Valóban egy süketséget érzek most is, akárcsak a hatvanas években. De most már tudom, hogy ez olyan, mint amikor a tenger elnyeli a bedobott kavicsot. Én egy kis kavics vagyok csupán. És még nagyon sokan, mi mindannyian csak apró kis kavicsok vagyunk... Valójában ez a kavics áthatol a tengeren, a mélység talán összemorzsolja, talán épp a kavics gazdagítja azt, talán rárakodnak az algák – a szellemi hatásokra gondolok. Tehát lehet, hogy belőlünk ez a süket meg érzéketlen, meg reagálni képtelen közeg, amelyben vagyunk, s ahol hőbörgünk, hogy miért nincs esemény, miért nem reagálnak ránk, talán épp ez a reakciószegénység visz bennünket tovább. Lehet, hogy ez a természetes reakció, és mi vagyunk azok, aki túl gyorsan várunk rögtön valamiféle visszajelzéseket vagy visszahatásokat. Ezek az évtizedek, amelyek számomra is az egész életet jelentik, egy kultúra számára csupán egy pillanatot tesznek ki. Lehet, hogy van egyfajta ciklikusság, lehet, hogy úgy látom, hogy bizonyos dolgok ismétlődnek, de akkor szerintem ez is a tengernek a jellemzője: az árapály. Én egy dagálykorszakban érzékeltem azt, amiről beszélek, tehát a hatvanas és a hetvenes években. A tenger szimbólumában gondolkodva, akkor dagály volt, s azt hiszem, hogy akkoriban ez egy világjelenség volt, nagyon kreatív és előremozdító mozgalmak jelentkeztek, amelyek lendítették az embert, ha akarta, ha nem. Hát aki hagyta magát, azt lendítette is, s talán én is ezek közé tartozom. Függetlenül attól, hogy én a gyökereimmel itt voltam valahogy majdnem beragadva, de inkább önkéntesen, s ez inkább valamiféle érzelmi beragadtság volt. Habár szépen utazgattam a világban, mindig visszatértem, és úgy éreztem, hogy ez az igazi táptalaj. A megannyiszor szidott és átkozott táptalaj, ami engem felröpít és felszínen tart. És ennek az élményanyagnak köszönhetem, hogy eljutottam a világba. Köszönve ennek a Pannon-sárnak, a sártengernek, ennek a nagyon vegyes, az érzelmektől burjánzó, örvénylő közegnek.
– Déja vu?
– Pontosan ezt éreztem. Ugyanazt a tanácstalanságot és a magányt éreztem nemcsak a fiatalok, hanem általában az emberek között is, amit annak idején én tapasztaltam. Csoportosulások kialakulását láttam, ami egy ilyen zárt, ennyire atomizált világban talán szükségszerű is. Akkor is valami hasonló helyzet volt, azzal, hogy akkor meg voltak nevezve azok az erők, akik miatt kénytelenek voltunk hátrálni. Akkor nyilvánvaló volt, hogy nyitott ajtókat döngetünk. Akkor nem is ilyen nagy tétről volt szó, mint most, ebben a mai politikai helyzetben. De mi akkor is úgy éreztük, hogy vérre megy a játék. Követeltük magunknak a mi életünket, a mi terünket az irodalomban, a művészetben... Azt hittük, hogy sokkal nehezebb dolgunk lesz. Most sokkal nagyobb tétről van szó, és úgy érzem, hogy ez az élményanyag viszont sokkal magasabbra is repítheti az ittélőket, a most kezdő alkotókat. Ugyanis olyan hatalmas élményanyagról van szó, amit ha jó értelemben feldolgoznak és nem csupán a napi, aktuálpolitikai jellegét emelik ki a dolognak, hanem átértelmezve kezelik, akkor nagyon-nagyon jelentős művek születhetnek ebben az egyéni magányban és ebből a kollektív kizártságból is. Mert itt nem csupán annyiról volt szó, mint az én esetemben, hogy az én személyem volt ki- és elzárva és megbélyegezve, itt egy egész közösség van elzárva és megbélyegezve a világ által.
– Ha már megvan a párhuzam a hatvanas évekkel, akkor a jelenlegi állapotokat mennyire hozod összefüggésbe az elmúlt tíz esztendő eseményeivel?
– Én leginkább a harminc évvel ezelőtti hangulatot érzem most. Ez persze az elmúlt tív év következménye, hiszen az vetett itt mindent vissza ennyire. Hiszen tíz évvel ezelőtt egész másmilyen volt a közérzetem nekem is és a körülöttem lévő embereknek is. Akkor abszolút világpolgárnak éreztem magam, és Vajdaság akár a világ közepe is lehetett, mert úgy éreztük magunkat. Ez a tíz év hozta vissza számomra a harminc évvel ezelőtti közérzetemet.
– Mindent teljesen elölről kell kezdeni, vagy esetleg mégis maradtak dolgok, amelyek átmenthetőek, átemelhetőek ezen a tíz esztendőn?
– Azt hiszem, hogy ez a mi feladatunk, ha egyáltalán lehetünk annyira nagyképűek, hogy azt mondjuk, hogy bármit is át kell menteni. Azt hiszem, hogy a mi feladatunk egyelőre az, hogy összegyűjtsük, valamelyest dokumentáljuk és hangot adjunk annak, ami volt. Aztán majd az új generáció, mivel tájékozatlan, nem tudhatta, hogy mi történt tíz-húsz-harminc évvel ezelőtt, s ha majd megláthatja, akkor abból az egyének választanak. Én nem nevezném átmentésnek, de szerintem kötelességünk dokumentálni, hogy mi az, ami ezen a területen történt. Ez pedig lényegében mentésnek is nevezhető. Szolgamód, szinte krónikásként igenis le kell jegyeznünk, összegyűjtenünk egymás munkáját és odafigyelnünk egymásra, hátha valaki ebből merít, s hátha sokat jelent majd, de ezt mi még nem tudjuk megmondani. Nem dönthetjük el mi, hogy melyek azok a művek, melyek azok a dokumentumok, amelyek majd értékesek lesznek az utánunk következőknek.
– Újabb verseid az állatversek ciklusából valók. Miért és honnan ez az állatok felé fordulás?
– Ez egy spontán, mégis tudatos dolog – nálam ez a kettő mindig együtt jár. Előzőleg voltak az angyal versek, de ennek is már jóformán tizenöt-húsz esztendeje. Az embertől az angyalok felé fordultam, ha nem is a bibliai értelemben, de teljesen az sem mellőzhető. Érdekes módon ez az állat-, vagy ún. bestiárium-vonulat végig követett engem az első kötetemtől kezdve. Akárcsak a tárgyak is nagyon jelentősen jelen vannak a verseimben és az élményvilágomban. Tíz éve volt, hogy úgy gondoltam, hogy egy ilyen ciklust, egy kötetté alakuló versfolyamot készítek. Igazából akkor ez már folytatás volt, amit tudatosan határoztam el, hogy egy bestiárium jellegű kötet álljon össze. Azt hiszem, hogy most már ez sikerült, van annyi anyagom. Persze, ezek emberállatok. De nem kell túlzottan kiemelni az ember szerepét ebben a kozmoszban. Annyira jelentéktelenek vagyunk, és semmivel sem vagyunk többek, mint bármilyen rovar, vagy bármilyen más lény, amelyik azt a megtiszteltetést kapja, hogy eltöltsön a földön egy meghatározott időt. Ebben a gyönyörűszép ketrecben, amit földgolyónak nevezünk.
– Ladik Katalin nemcsak költő. Más műfajokban hogyan nyilvánul meg mindez?
– Azért is költöztem odébb 300 kilométerrel, hogy ugyanazt az életmódot folyatassam, amit idehaza. Ilyen értelemben mentettem át magamat földrajzilag. Azért, hogy ne térjek le arról az akkor már kialakított életmódról, amelyet odáig éltem. Igyekszem ugyanazzal foglalkozni, írok, multimediális előadói esteket tartok. Ez utóbbiakat nem nagy gyakorisággal, mert ezek nagyon kifejezetten teljes embert igényelnek és minden alkalommal új estet készítek, tehát ezek mindig az adott alkalomra megkomponált esték. Más szerzők műveit is előadom: Kurt Schwitters, az avantgárd ősei közül; de klasszikus szerzők műveit is; Weöres Sándor is repertoáromon van valóban a kezdetektől kezdve, tehát a hetvenes évek óta. Az ebben a ciklusában található versek igenis hangkölteményeknek íródtak. Persze szöveges alakban jelentek meg a kötetében, s amikor ráakadtam, rögtön ráharaptam. A hazai költők közül Gál Lászlót említhetném, akinek a versét ugyancsak előadtam... Király Ernő zeneszerzővel is már évtizedek óta folyamatosan együttműködöm. Tehát ugyanazt csinálom, csak egy kissé távolabb. Természetesen az élet is magával hozza a változást, ahogy az írásaimban, ugyanúgy a hangköltészetben is. És a megélhetésért persze mást is meg kell csinálni, ezért egy magán színiiskolában tanítottam ezt a hangexpressziót, amit én csinálok, voltam irodalmi lapoknál a versrovat szerkesztője...
– Nagyban különbözik ez attól a hangtechnikától, amit a színiakadémiákon egyébként tanítanak...
– Így van. Én a saját tapasztalatom adom át. Én is bizonyos fokú színiiskolát végeztem, és úgy éreztem, hogy vannak még olyan lehetőségek, illetve szükség van olyan hangexpresszióra, olyan kifejezőeszközökre, amelyek nincsenek jelen a hagyományos színjátszásban. Nincs köztes dolog: van ének és van beszéd. De nincs énekbeszéd! Szerintem bármilyen archaikus művet előveszünk, biztos van benne énekbeszéd – bájoló, gyermekdal, altató... Az emberi élet is tele van expresszív hangokkal, amelyeket sokszor írásban is jelölünk, pl. a hangutánzó szavakkal. Én egyszerűen csak megpróbáltam közelíteni a színpadi életet a valódi léthez. Mert a valódi életben is nagyon színesen beszélünk. A gyerekek játék közben még nagyon színesen vegyítik az érzelmeiket kifejező hangokat, hangutánzó szavakat... Egyszerűen csak ezeket szeretném visszahozni. A modern zeneszerzők is felhasználják ezeket a fónikus költészeti tapasztalatokat, és ha meghallgatjuk műveiket, felismerhetjük ezeket. A kortárs drámairók is beleszövik már műveikbe ezt a lehetőséget...
Szabó Palócz
Attila
