Fülszöveg a kémlelőnyílásról
Árpád egy két hónapja még cseppfolyós
|
Egyik szenvedélye az utazás. A másik az irodalom. A kettőt össze
is köti mostanában. Ebből hamarosan kötet kerekedik. Egy vagy több. Előbb
egy digitális, majd egy nyomtatott. Az olvasás is kaland, mint az utazás,
tehát furcsa módon némileg helyváltoztató tevékenységnek is tekinthetjük.
Osztozunk a szerzővel a levegőváltozás örömében. Nagy Abonyi Árpád egyébként
nemrég még gimnáziumi magyartanár volt, ma egyébként Hollandiában él,
ott dolgozik, és keres pénzt az újabb expedíciókra. S útirajzaival mind
többször találkozhatunk.
– Mennyiben tekinted műfajtisztának útleírásaidat? – Ezek nem hagyományos értelemben vett útleírások. Ha lehet így fogalmazni, ezek esszésített útirajzok. Ez egy keverék műfaj, az útleírás és az esszé keverékműfaja. A látottak rögzítésén túl, igyekszem megragadni azt is, ami a felszín alatt van. Ha igaz az, hogy az utazás kitekintés a világra, és lehetőség önmagunk megismerésére, akkor ennek szellemében teszek kísérletet arra, hogy megörökítsem az átélt eseményeket, a látott tájakat, a megismert embereket. |
– A másságot keresem. Másnak pedig a miénktől eltérő felfogást, temperamentumot, életvitelt tartom. Az érdekel, hogy a mentalitásnak milyen elemeit találom ott, ahol járok. Én a megtapasztalt másságon keresztül érzékelem, milyen színes a világ. A kép egészének ezek csak mozaikkockái ugyan, de a világ megértéséhez ezek vezetnek. Az ember végül rádöbben, hogy nemcsak a világ más, mint amilyennek ismerte, de önmagában is képes felfedezni új dolgokat.
– Melyek az utazó lelki mozgatórugói?
– Kisgyerekkoromban is sokat utaztam a szüleimmel, kamaszkoromban már magam is igyekeztem pénzt keresni, és valahova eljutni. Nem véletlenül tettem ki a folyosóra egy kétszer kettes világtérképet, mert ha odanézek, arra gondolok, hogy milyen színes a világ, és én még mennyi mindent nem láttam belőle. Számomra borzasztó lenne így leélni az életet. A világlátott ember, ha nem is javul meg, de tapasztalatai hatására másként látja a dolgokat, önmagát és a világot. Más összefüggésbe, más rendszerbe helyezi a világ dolgait.
– Merre utaztál, illetve mely tájakról adnak hírt útleírásaid?
– Főként nyugat-európai helyszínekről van szó. Olaszország pl. Velencétől kezdve egészen Szicíliáig. Aztán Bécs a maga sajátos hangulatával. Németország hatalmas, érdekes helyszínek sorát rejti. Franciaországgal és Angliával egyetemben e három ország jelenti Európa motorját. Ezek népe diktálja a szubkontinens szellemi életét. A többi nép pedig valamiképp kapcsolódik, kötődik ehhez. Luxemburg, Belgium, Hollandia, Dánia és a kis gyöngyszem, Svájc is ide tartozik.
– Módszer?
– Én általában felkészülten utazom. Mire a helyszínre érek, már a fejemben a térkép. Addigra az ország történelmét, kultúráját ismerem, viszonyrendszerét más európai országokkal. Emberekkel beszélgetek, az egyetemi tanártól, a képviselőtől kezdve a kunyhójában hálót bogozó halászig, vagy az utcai árustól kezdve a kifutófiúig, aki a friss süteményeket szállítja házhoz. Táj plusz ember, ez a legalapvetőbb képlet. Az adott táj, az adott környezet, az éghajlat befolyásolja nemcsak az ember gondolkodását, de szokásrendszerét is. E tekintetben teljesen mások az északi emberek, mint pl. a déliek. Ha a svédek átkerülnének tegyük fel Szicíliába vagy Görögországba, nyilván meglepő módon viselkednének. De érvényes ez fordítva is, ha egy zsáknyi olasz Izlandon vagy az Északi-sarkon kötne ki. Ha tizenegytől délután háromig negyven fok van, akkor ott nem lehet azt tenni, amit egészen más éghajlati viszonyok között szokás. Világosan megkülönböztethetőek pl. a bortermő vidék lakói, a bort nem termő vidékek lakóitól. Utazás közben a részleteket lejegyzem, néha egy-egy szó, mondattöredék marad meg, és még nem tudom, hogy milyen céllal. Nem eltökélt szándékkal közelítem meg a helyszínt, hanem odamegyek, és ha látok valamit, rögzítem.
– Miben térsz el legjobban egy hagyományos útleírótól?
– Nem vezetem be az elbeszélést, nem sorakoztatok ismereteket, hanem in medias res belevágok, kiragadok valamit a látottakból, és azt próbálom minél pontosabban rögzíteni. És ez úgy néz ki, mintha egy kis kémlelőnyíláson át néznéd a világot. Ha elhajolsz onnan, megszűnik.
– Sorsok, arcok, helyzetek. Érdekes módon pl. neked el kell menned az Ardennekbe, hogy egy behavazott ösvény végén rátalálj az egyetemes nemlétre, amivel minden élő és létező szemben áll.
– Az átéltek az emberben leülepszenek, és megmarad valami, mint a kávéivás után a zacc. Én megpróbálom a megivott folyadékot is bemutatni, de azt is, amiből az keletkezett, és amit az maga mögött hagyott.
– És Hollandiából, s megfelelő utazási tapasztalatokkal nézve milyennek látod hátországodat?
– Úgy tűnik, hogy erősen korlátok közé szorított. Méghozzá több értelemben. Ha a kultúrát nézem, bizonyos értelemben ennek a régiónak is megvan a maga sajátossága. Azt talán még jobban ki lehetne használni, hogy egy más nyelvű, mentalitású közegbe van a magyar ember beépülve. Itt nemcsak a konfliktusokkal kellene foglalkozni, hanem azzal is, hogy mit lehetne ebből kihozni, pluszként megélni. A baj szerintem az, hogy a társadalmi, anyagi stb. problémákból kifolyólag csak a gondokra irányul a figyelem. Most, hogy ez az úgynevezett rendszerváltás megtörtént, az embereknek belülről is rendszert kellene váltani, ebből a siránkozó, panaszkodó hangvételből egy másféle tónusra váltani. A továbblépés érdekében ez szükségszerű. Egy ilyen attitűd, egy ilyen mentalitás nem vonzó azok számára, akik nem ebben élnek.
– Lehet, hogy már azoknak sem, akik ebben élnek.
– Valószínűleg. Ami az itt élő emberekből érezhetően hiányzik, az a nyitottság, a másság elfogadása, az itt lévő, vagy a tágabb környezetben megtapasztalható másság elfogadása. És ami nélkül a nyitottság nem él, az érdeklődés hiánya is tünetszerű. Én sűrűn hazajárok, több ismerőssel találkozom, és azt tapasztalom, hogy szinte senki nem kérdez tőlem semmit azokról az érdekes helyszínekről, amelyeken jártam. Nem miattam kellene, hogy ezt megtegye, hanem saját maga jól felfogott érdekében, hisz az ilyen ismereteket maholnap lehet, hogy saját érvényesülése is megköveteli.
– Az irodalom zömmel helyi sajátosságokat, mikroklímákat közvetít –kifelé. A te írói tevékenységed éppen ellentétes irányú, a számunkra most többnyire elérhetetlen külvilágból küldesz tudósításokat.
– Aki olvassa ezeket a szövegeket, az maga is utazik egy kicsit, és ha ez így van, akkor már többé-kevésbé elértem a célomat. Azért olyan írásaim is vannak, amelyek a holland, a nyugat-európai olvasóközönséget célozzák meg, és témájuk szűkebb „hátországomból” származik.
