Vissza
a kezdőlapraElőzetes a vajdasági Képes Ifjúság 2002. január 30-i számából
Igazi felfrissülés. Mármint nekem, a hozzátok képest vén tollkoptatónak, hogy egy ifilapban nem a house-ról, meg a dance-ről kell írni. Ezúttal a blues lesz a téma, méghozzá a szigetországi blues legendás alakja, aki még az óbort is lepipálja, hiszen immár 40 éve nem veszít semmit aromájából. Kóstoljunk tehát bele:
John Mayall 1933. november 29-én, a Manchester melletti Macclesfield nevű kis falucskában született, messze az amerikai blues-kultúrától. Apja gitározott, így a II. világháború árnyékában, felmenője jazzlemezein nőtt fel.
13 éves korában (Leadbelly, Albert Ammon, Pinetop Smith és Eddie Lang befolyása alatt) önszorgalomból tanult meg zenélni, kölcsönkért gitáron, a szomszéd zongoráján és használtas szájharmonikán. Különcsége azonban először nem a zenéjében mutatkozott meg, hanem abban, hogy elhagyta meleg otthonát, és egy udvarban lévő fészerbe költözött be. Ez már magában elég volt arra, hogy a sajtó felfigyeljen rá, hiszen első feleségét, Pamelát is odacipelte.
Miután a brit hadsereg kötelékében 3 évet lehúzott a koreai háborúban, művészeti akadémiára íratkozott, így szinte 30 éves koráig a blues csak másodlagos volt az életében.
1956-tól 1962-ig „félműszakban” a Powerhose Four és a The Blues Syndicate kötelékéban basszgitározott, s ekkor következett be az Alexis Korner-féle bluesboom.
Korner biztatására Mayall Londonba költözött, ahol számos klub nyújtott számára fellépési lehetőséget, így főállású zenésszé avanzsált a ma már legendás Bluesbreakers élén.
Néhány év múlva találkozott Eric Claptonnal, aki épp, hogy otthagyta a Yardbirds együttest, pont azzal a szándékkal, hogy blueszenével foglakozhasson. A „történelmi egyesülés” már az első közös albumon kulminált, s szerzett magának világszerte legendás státust.
MINDENKI TANÁRA
Clapton – Jack Bruce-szal (Cream) együtt – Mayall alatt találta meg gyökereit, de a „nagyöreg” számos más zenészt fedezett fel a világnak, és vezetett be a Chicago blues rejtelmeibe. Hogy csak egy párat említsünk: Peter Green, John McVie és Mick Fleetwood megalakította a Fleetwood Mac-ket, Andy Fraser a Free együttest, Mick Taylor pedig a Rolling Stones-hoz csatlakozott.
1969-ben aztán az Egyesült Államokban is „robbantott”, méghozzá a The Turning Point című akusztikus albumával, amelyből kisvártatva aranylemez lett. A nyugati part klímájához gyorsan alkalmazkodva, Mayall Londonból átköltözött a Los Angeles melletti Laurel Canyonba, s ottani zenészekkel alakított együtteseket.
A ’70-es években a jazz/rock/blues újításaival hívta fel magára a figyelmet, olyan nagyságokat elcsalogatva a londoni pubokba, mint John Lee Hooker, T-Bone Walker és Sonny Boy Williamson.
1979-ben aztán világszerte csökkent az érdeklődés a blues iránt, így Mayall-nek is ismét önmagára kellett találnia. Akkoriban találkozott mostani feleségével, Maggie-vel is, aki énekesként és dalszövegíróként hívta fel magára a figyelet. A hirtelen boldogságot azonban beárnyékolta egy tűzeset: a lángok martalékává vált sajátkezűleg készített kaliforniai otthona, kézirataival, naplójával, master-felvételeivel, irígylésre méltó könyvtárával és művészi munkáival együtt.
ÚJRA EGYÜTT A NAGY CSAPAT!
1982-ben nosztalgiázás következett be. Taylorral és McVie-vel együtt újraélesztették a Bluesbreakerst, több turnét jártak végig, melyekből megszületett a Blues Alive című koncertfilm Albert King, Buddy Guy, Junior Wells, Etta James, Sippie Wallace és mások közreműködésével, megismertetve a bluest az újabb nemzedékekkel is.
A ’90-es években több albuma jelent meg, új utat nyitva a sajátos rockblues stílusnak. Legutolsó lemezét 2001-ben adta ki Along For The Ride címmel, a John Mayall and Friends-re keresztelt bandával, melyben olyan nagyságok zenéltek, mint a már említett Green, Taylor, Fleetwood és McVie, valamint Bill Gibson (ZZ Top), Otis Rush és Gary Moore (és még sokan mások...).
Mit lehetne még elmondani e 69 éves ifjoncról? Talán még azt, hogy 44 lemezalbuma (!!!) mellett ideje volt 6 gyermekének apukája lenni, s újabban már 6 unokájával is foglalkoznia kell. Figyelemre méltó teljesítmény ez tőle, mert mindemellett bejelentette, esze ágában sincs pihenni, még hosszú évekig szeretne koncertezni.
Talán majd egyszer a ti generációtok is láthatja őt, hiszen szívesen jár mifelénk is: a ’90-es évek közepén fellépett a Száva központban, az elmúlt 10 évben Magyarországon pedig többször is megfordult, mindig nagy sikert aratva. Ha halljátok érkezését, ne hagyjátok ki. Még ha nem is a zentai Mojo Clubba jön, bár... ki tudja!
Laták István