Vissza
a kezdőlapraElőzetes a vajdasági Képes Ifjúság 2002. február 13-i számából
A pletyka nem ismer határokat, nem tiszteli a kort, a rangot, a származást, szól szegényről, gazdagról, híresről és csövesről egyaránt. Ősi műfaja a bajkeverésnek. Személyes adatot vagy magánügyet, koholt dolgot tárgyal bizalmasan vagy alattomosan. Kitereget, hírként tálal olyan eseményeket, amelyeket diszkréten kellene kezelni. Nem ritka, hogy erkölcstelen, felelőtlen vagy rosszindulatú. A legtöbben azt sem tudják, hogy a pletykálásnak akadnak ma már alig használt szinonimái, mint fattyúbeszéd, temoda, kotyogás, csatrálás, csármálás, kofálkodás…
A falvakban csaknem mindenütt él néhány asszony, aki mindig mindent tud. Ezek a nők amellett, hogy a nyelvük rendkívül éles, általában okosak is, hiszen ezernyi adatot kell észben tartaniuk: ki mikor született, ki mikor és kinek adott légyottot. Ki, hol, mit lopott, mit kapott. Ezek az asszonyok a pletykafészkek. A fészek pedig maga a ház, ahol találkoznak, és köszörülik a nyelvüket. A falvak pletykásai általában olyanok, mint a városokban a házmesterek: korán kelnek, későn fekszenek, folytonos készenlétben állnak. „Nem ártunk mi senkinek, csak összejövünk, ülünk és beszélgetünk. Miért baj az, ha szeretünk tájékozottak lenni? Régen nem volt tévé meg rádió, mégis mentek a hírek, a pletykák. Jött a kisbíró, megállt az utca közepén, és kidobolta, amit kellett, aztán terjedt a hír, akár a futótűz. Nem is mondunk mi el semmit csak, amit muszáj.” – érvelnek a kotyogósok.
És mi az, amit muszáj? Ki dönti el, milyen információt és kiknek kell továbbadni? Természetesen az, aki hallja, aki továbbadja. Itt vannak például a munkahelyek, sulik. Sok-sok ember, diák együtt dolgozik, tanul, szinte együtt él, és gyakran azt is megtudja a munka- vagy sulitársáról, ami nem éppen a munkával, tanulással kapcsolatos.
A pletykások sohasem gondolkodnak el azon, hogy szavaik termékeny talajba vagy sziklára hullanak. Ők mondják, mondják a magukét, kérdezés nélkül, egyáltalán nem figyelnek a hallgatóságukra, mert nekik lételemük a híresztelés. És nemcsak a nők pletykálnak, olyan helyeken is él ez a borzalom, ahol férfiak vannak többségben. Úgy tűnik, a nők többet pletykálnak és szenvedélyesebben, a férfiak viszont intenzívebben.
A Barátok közt című magyar sorozatnak fontos szereplője Magdi néni, aki szinte belehal, ha nem elég tájékozott. Ám ennél a figuránál az az érdekes, hogy nem bajkeverő boszorkának mutatják be, sőt sokan szimpatizálnak is vele. Túlzott csacsogása inkább aggódásból ered, mert szívén viseli a családtagok sorsát.
A pletykák áldozatai, szenvedő alanyai időnként a pszichológustól kérnek tanácsot. Mit mondanak hát a szakemberek?
– Miért fontos az embereknek a pletyka?
– A pletyka elsősorban információéhséget fejez ki. Általában a kifelé forduló emberek számára fontos. Számukra elengedhetetlen, hogy jól értesültek legyenek, vagy annak látsszanak. Mindent tudni akarnak, jobban, mint bárki más. Ha nem jól értesültek, akkor maguk gyártják a híreket, azokat terjesztik, ettől nő az önértékelésük.
– Ma információdömping van, mégis terjednek a pletykák.
– Valóban. Sok mindent hallunk, de a pletykás embereknek ez kevés. Ők kilépnek a társadalmi szerepükből, vissza egy alacsonyabb szintre. A pletyka minden embert lealacsonyít.
– Ellenőrizhető a pletyka? Érdemes rá reagálni?
– Információs csatornákon jön, tartalma nem ellenőrizhető, hivatalosan soha nem vállalja senki. Vitatkozni csak akkor lehet, ha tudjuk, ki terjeszti. Az a legjobb ellenszer, ha nem reagálunk rá.
– Mi a falusi pletyka lényege?
– Gyakran a meseszövődésből ered, általában nem rosszindulatú, de könnyen azzá fajulhat. Régen sokan féltek attól, hogy a falu a szájára vesz valakit. Ez azt jelentette, hogy a közösség olyat mondott valakiről, hogy az kénytelen volt elmenekülni. Szélsőséges esetben tragédiához vezethet, sokan a pletyka miatt dobták el az életüket. Persze ennek a kérdésnek is sok oldala van. Ízlés, vérmérséklet, személyi adottság, intelligencia... mind-mind tényező. A világon mindenütt ismert, hogy a politikusok és a művészek gyakran felhasználják a pletykát saját népszerűségük növelésére. Bizonyos körök kétes híreket terjesztenek magukról – mindez puszta önreklám. Ezeket az információkat gátlástalanul terjesztik, mondván, mindegy, hogy mit, csak beszéljenek róluk.
Ovidius római költő időszámításunk előtt írta: „Akit semmivel nem vádol a lelke, neveti a pletykákat.”
Goethe, az íróóriás szívesen hallgatta menye, Ottilia kétes eredetű híreit hercegekről, neves hölgyekről, ismert személyiségekről. A mester 1831-ben naplójába a következőket írta: „Délben Ottiliával minden városi pletykát feldolgoztunk, amikor is csinos, regényszerű viszonyok kerültek a napvilágra.”
Anno a XVI. században nagy fa karosszékbe ültették a bajt okozó, pletykás asszonyt, és büntetésül a vízbe eresztették. Mai utódaik ellen nem tudunk ilyen módon védekezni. A pletykára már nemcsak a nyugaton, hazánkban is épülnek lapok, rovatok. És olvasókban nincs hiány. A szemtelen paparazzok már-már a mesterség szintjére emelték a pletykálkodást.
Végezetül pedig Isten áldja a dél-amerikai mamutsorozatokat, így a pletykások inkább a tévé előtt töltik a szabadidejüket, nem pedig a kispadon, és jobban érdekli őket, hogy Fiorella megtalálja-e az örök szerelmet, mint az, hogy a szomszéd hányszor itta le magát.