Előzetes a vajdasági Képes Ifjúság 2002. február 13-i számából
A felkiáltójel nem véletlen. Ki a jugoszláv? Hogy lehetünk mi jugoszlávok, amikor már maga a szó jelentése is délszláv. Mióta vagyok én szláv? Tudomásom szerint azokat a személyeket tartják nyilván jugoszlávként, akik vegyes házasságban élő szülők gyerekei. Bemutatom nektek Tibikét, Laci és Zsuzsi kisfiát, akivel szülei azt tanítják, hogy ő jugó. Szomorú. Attól, hogy Tibike egy Jugoszláviának nevezett rémálomban született, még nem kell azonosulnia vele. Ha tetszik, ha nem mi magyarok vagyunk. Vajdasági(!) magyarok.
Tito születésem előtt meghalt. Én nem élhettem a “mindenki Jugoszláviájában”, ahol úgy tűnt, hogy a szüleinknek még lesz jövőjük. Nem, én ebből semmit sem éreztem, csak meséltek róla; és az sem érdekel, hogy akkor jó volt. Biztos vagyok abban, hogy az erőszak, a nyomor, ami követte, sokkal nagyobb volt, mint amilyen nagy volt az a jólét. Úgy hallottam: akkor nem számított, hogy milyen nemzetiségűnek vallja magát az ember, a szerb jóban volt a horvát szomszédjával, és fordítva. Meseszép. És mi kellett ahhoz, hogy ez mind megváltozzon? Csak néhány fasiszta politikus és pénzhiány. Ez mindössze két dolog. A szörnyűségeket végignéztük, aki szerencsés volt, az túlélte a háborút, aki nem, annak a családja még ma is gyászol. Még mindig jó jugoszlávnak lenni? Úgy látszik: igen. Mi ma sem tudjuk a magunkénak érezni Vajdaságot. Pedig joggal tehetnénk. Ehelyett mi a ,,pláviknak’’ szurkolunk, ,,megyünk a magyarokhó’’. Hóhóhó! Nem vagyunk magyarok, de még vajdaságiak sem. Akkor mik/kik vagyunk? Mutatóként szolgáljanak politikusaink. Milyenek ők?
Végy egy tekintélyt parancsoló és felelősségteljes állást, melyre 25 év után először kerülhet egy magyar. Adj hozzá egy magyar politikust, aki ezt ellenzi, ügyelj arra, hogy a jelenlévők közt ott legyen a vajda is. Várj tíz percet, hagyd őket kibontakozni: a kinevezéstől a magyar bíró elesik, mert a ,,mi” politikusunk szerint ő már túl öreg; a vajda örjöngve tapsol: büszke a ,,mi fiúnk”-ra.
A nap híre: mi sohasem, így most sem értünk egyet Čanak politikai nézeteivel, álláspontjával, kiváltképp viselkedésével. De jó. Hol akarunk magyarnak lenni, ha nem Vajdaságban, ha nem vajdasági szinten? Szerbiában? Meggyőződésem: a szerbiai szerbek 90%-a nem ismeri a magyar nyelvet. Tőlük várunk valamiféle személyreszóló autonómiát?... azt várhatjuk.
A miniszteri székhez vezető út rögös, rengeteg áldozatot követel (szerencsére nem emberit). Biztos így van, elhiszem, meggyőztek. De ha már egyszer valaki beül abba az ominózus székbe, miért lesz belőle automatikusan madzagokon lógó báb? Következésképp: nem kell nekünk Amerika, a nyugati kapitalizmus összes szennyével ahhoz, hogy bábok legyünk. Túl sok időnk múlik el azzal, hogy szidjuk a nyugati nagyhatalmakat. Mindenki tartsa tisztán a saját udvarát. Amerika úgyis ideér nemsokára. Legalábbis remélem.
Čanakhoz visszatérve. Káromkodott, letépett egy 200 dinárt érő táblát (nem is az egészet, 3 csavart már előre kicsavartak). Ébresztő! Az egykori Jugoszlávia területén emberek ezrei haltak meg! Čanaknak mennie kell. De nem megy. A magyarok legnépesebb pártja kiáll mellette, megmenti őt azzal, hogy nem tesz semmit. Elnézést, már hogyne tenne: tartózkodik. Ehhez világéletünkben értettünk.
Az elmúlt 10-15 év keserveit, ha nehezen is, de túléltük. Most már csak arra kell vigyáznunk, hogy okosan kezeljük a nagy demokráciát, tudjunk vele mit kezdeni. A lehetőség adott, élnünk kell vele. Nem fordult jóra annyi minden, mint amire számítottunk az elmúlt egy évben, és a kilátásaink sem túl jók. Egyes felmérések szerint 2020-ra ér(het)jük el az 1989-es életszínvonalat. Ha figyelembe vesszük azt, hogy az én korosztályom már nem is nagyon emlékszik a ’80-as évek életszínvonalára, ez félelmetes. Az országból csak az nem menekült el, akinek nem volt vagy lehetősége, vagy mersze hozzá. Ez érthető. Aki feltalálta magát, az már nem fog visszajönni, ezért kellene az itthonmaradt fiatalokból kialakítani ,,a jövő ütőképes nemzedékét”. Ne a már letűnt kor ,,öregjeit” próbáljuk meg áthelyezni egy új korba. A vajdasági iskolák, felsőoktatási intézmények állapota (természetesen) katasztrofális, a káderhiány óriási, bárki taníthat. A minap olvastam, hogy ,,mindenki Margitkája” szerint a magyar nők szűzhártya nélkül születnek. Ez a kijelentés már magában is botrányos, de ha még hozzátesszük, hogy ez a nőszemély a Szabadkai Tanítóképző Kar ,,tanára”, akkor ez egyenesen siralmas. Szegény pedagógusnövendékek. Jaj, nekünk!
Ha nehezen is, de minden politikai pályafutásnak egyszer vége szakad, erről mi is meggyőződhettünk. A politikusok személye változik, nekünk maradnunk kell, ha törik, ha szakad. Vagy mégsem?
Vígi Zoltán (Becse)
Az Ahogy én látom a politikát… című
pályázatunk különdíjas írása.
Vissza a kezdőlapra