Vissza
a kezdőlapraElőzetes a vajdasági Képes Ifjúság 2002. február 13-i számából
Javában benne vagyunk a megemlékezések évadában, sőt az idén van az újvidéki razzia hatvanadik évfordulója
Novemberben a vajdasági/délvidéki magyarság emlékezik az őt ért szenvedésre, emberirtásra, januárban pedig a szerbek emlékeznek a téli 1942-es razziasorozatra – ami szintén emberirtás volt. De vajon az 1942-es eseményekre csak a szerbeknek kell emlékezniük, és az 1944-es eseményekre csak a magyaroknak? És a vajdasági örményekre, bolgárokra, albánokra (a 18. században is éltek már a mai Vajdaság területén), románokra és másokra, valamint a velük kapcsolatos eseményekre csak az “illetékes” nemzetnek kell-e emlékeznie?
Mit lehet kezdeni a történeti tényekkel, főleg ha azok olyan kényelmetlenek, mint ezek a nemzeti vonatkozásoktól nem mentes tömeges gyilkosságok? De mi köze ehhez egy olyan embernek, aki jóval az események után született? Ha azt mondjuk erre, hogy nagyon is sok, akkor túlozunk, ha pedig azt, hogy semmi, szintén. Mégis mindkét vélekedésben van igazság. A mai fiataloknak semmi közük a dologhoz, mert nem vettek részt azokban, másrészt pedig ha semmit nem hallott az ember az egészről, akkor nyakon öntheti a történelem az adatokkal, és ezek után az adatok hatására manipulálható lehet. Érdemes-e foglalkozni azokkal a sajnálatos eseményekkel, kell-e velük foglalkozni?
Amiért érdemes
Beszélni bármiről úgy érdemes, ha tudjuk miről van szó, ismerjük a tényeket. A tények mellőzése szabály szerint azt eredményezi, hogy valami egészen másról lesz szó, mint amiről beszélünk. Lássuk hát a tényeket!
De hol is kezdjük a tények sorolását. Ha az 1944-es eseményeket minden előzetes információ nélkül közöljük, akkor valami lényegeset hagytunk ki, ugyanúgy, mint amikor az 1942-es eseményekről beszélünk anélkül, hogy azok előzményeiről beszélnénk. De még ez sem lenne korrekt, hiszen beszélni kell Magyarország Jugoszlávia elleni támadásáról, de ha erről beszélünk akkor azt sem hallgathatjuk el, hogy a két világháború közötti délszláv állam szinte apartheidszerűen nyomta el a határai közé jutott magyarságot, kiforgatta vagyonából, korlátozta életlehetőségeit, persze az sem lenne korrekt, ha nem beszélnénk arról, hogy miért és hogyan zajlott le a trianoni határmegvonás, de ha ezzel kezdenénk a történetet, akkor a történelmi Magyarország kiforratlanságáról és hibáiról is beszélni kellene, hogy aztán az 1848-as szerb-magyar ellentéteket, valamint a Rákóczy szabadságharc egymás elleni atrocitásait sem hallgassuk el... Lehet, hogy Káinig és Ábelig is kiterjeszthetnénk a visszatekintést, de mindazzal, amit elmondtam, azt akartam jelezni, hogy a magyar-szerb viszony igen komplikált, és mi tagadás, rendkívül sok benne az érdekütközés, az egymás elleni háborúzás. Mi mást is tehetünk, ezt állapíthatjuk meg, és a részletek ismeretével árnyalhatjuk a képet, de nekünk most a nagyjából 60 évvel ezelőtti eseményekkel kéne valamit kezdenünk, hiszen évforduló lesz/van.
A tények
1941 végén a partizánmozgalom úgy ítélte meg a helyzetet, hogy lázadást jelentett be röpiratai által, sőt véres karácsonyról is beszéltek, suttogtak – legalábbis ezt állították a magyar hatóságok. Aztán a Tisza mentén összecsapások is voltak az év végén (a partizánok egy csendőrt lelőttek, egy másikat kivégeztek – minden konvencióval ellentétesen; majd szórványos harcok robbantak ki, amelyekben mindkét oldalon voltak veszteségek).
A megtorlások január 4-én kezdődtek, amikor a magyar honvédség Csúrogon 25 embert lőtt a jég alá. 5-én és 6-án további lövöldözések voltak, amelynek magyar katonák is áldozatul estek. Ezek után 2000 magyar honvéd a helyi magyarok segítségével szisztematikusan kezdett neki a térség átfésülésének, kb. ötven partizán után nyomoztak, akik a gyanú szerint a falvakban bujkáltak. Innen fajult a dolog odáig, hogy a razziákban, ahogy azt a jugoszláv történészek precízen összeszámolták, 2345 embert öltek meg (ennyi áldozatról tudtak pontos adatot szerezni, ami nem jelenti azt, hogy minden áldozat adatait tudhatják, noha elég alapos munkát végeztek nem sokkal az események után). A razzia csúcspontja az újvidéki razzia volt, amelyben 1243 embert öltek meg, köztük 165 gyereket ill. fiatalkorút is. Az áldozatok főleg szerbek, zsidók, kommunisták voltak, akiket úgy választottak ki, hogy a leventeotthonban igazoltatták őket, ahol nagyjából 20 000 embert igazoltattak, akiket egy listáról szedtek össze, amelyet úgy állítottak össze, hogy szelídebb ill. keményebb módon adatok közlésére bírták a helyi magyarokat és a rendőrségi-csendőrségi lajstromokat is igénybe vehették. Közben január 20-a és 23-a között se ki se be nem lehetett menni a városból. A razziák sorozata Óbecsén ért véget január 29-én, ill. 30-án Budapestről is leállították. Egyes becslések szerint az egész razzia ideje alatt és körül 4000 embert öltek meg, de ez egy bő becslés.
Tudnunk kell, hogy az, ami nekünk ma történelem, az nekik ott az életük volt, esetleg az életük vége. Az áldozat áldozat, akár mi is van. Attól vagyunk emberek, hogy emlékezünk rájuk.
Amiért nem érdemes emlékezni
Sajnos a megemlékezések eddig rosszízű emlékeztetések voltak, amelyekből nekem személy szerint elegem van. Elegem van abból, haogy emlékeztetni kellett a vajdasági magyarságot, hogy egy bűnös nemzet része, és hogy erre használták évenként az évfordulót. A félelmet manipulálták bele a tudatunkba, más nemzetiségű polgártársainkba meg ... a nem is tudom mit. Nem mondták ki ezt, de ha elővesszük az akkori tankönyveket, újságokat, akkor azokból az csöpög, hogy a világraszóló gaztetteket a fasiszta magyar hatóságok csinálták. Magyar és fasiszta – ez az, ami kiemeledik a szövegből, és ezt ismételték a végtelenségig. Érdemes (lenne) összeszámolni, mennyiszer fordul elő a magyar és a fasiszta jelző egymás mellett (igaz, hogy a téma szempontjából mellékes, hogy autoriter vagy fasiszta hatóságok gyilkoltak, de az akkori magyarországi rendszer autoriter volt és nem fasiszta – ez van). Ijesztő volt az, ahogy koszorúzni kellett, és nem azért mert emlékezni kell, hanem azért, hogy imamalomként meakulpázzon valaki az egész közösség nevében, pedig a razzia kivitelezőit, parancsadóit kiadták, és a jugoszláv hatóságok kivégezték őket a háború után. Ezzel normális helyen pont kerül az ügyre, hiszen megvolt a bűn bűntetése. Az állandó emlékeztetéseknek pedig aktuálpolitikai célja volt. Közben évtizedekig emlékezni sem lehetett egy másik bűnre – aminek a büntetéséről szó sem lehetett –, beszélni sem lehetett azokról a tízezrekről, akiket a szintén nem fasiszta partizánok öltek meg. Teljes joggal illethetnénk is ezeket a pejoratív razzia szóval, sőt a németség kitörlését Vajdaságból még keményebben minősíthetnénk. És a kommunizmus álszent hallgatását erről a dologról mindeddig csupán egyszer törték meg szerb részről (Bő egy éve járt Nenad Čanak Zentán és koszorúzott is), mintha még mindig nem változott volna a rendszer. Lehet, hogy ez ügyben nem is fog? Lehet, hogy továbbra is csak az egyik újvidéki razzia számít majd, és a partizán felszabadítók továbbra is makulátlan hősök maradnak?
Az 1944-es magyar áldozatokat nem lehet maradéktalanul összeszámolni, noha ez a munka folyik. Nem lehetett őket összeszámolni, mert nem engedték majdnem ötven évig összeszámolni, így ma csak becslések léteznek – noha ezek egyre megalapozottabbak –, a legóvatosabb becslés szerint 21 000 ártatlan embert öltek meg, miközben csupán 899 emberre tudtak valamilyen háborús bűntettet rábizonyítani, ezek között sok olyan is volt, aki fosztogatott – ami ugyan bűn, de nem gyilkosság. Ha adatokkal akarnánk manipulálni, akkor egy 70 000-es számot is előszedhetnénk, ugyanis két egymást követő népszámlálás ekkora különbséget mutat, de ez nyilvánvalóan nem releváns adat.
Van ennek értelme? Van is, és nincs is. Ha azt szeretnénk terjeszteni, hogy a szerb nép bűnös – mint ahogy azt a magyarokkal tették a titói Jugoszláviában, akkor ennek semmi értelme sincs, sőt nem csak, hogy értelmetlen, hanem egyenesen káros is, hiszen hogyan akarnánk együtt élni azokkal, akiket kollektívan negatívnak minősítünk, ha számháborút akarunk folytatni, vagy netán kidekázni az áldozatok számát az egyik oldalon a másikkal. Ennek nincs értelme, mert az a fontos, hogy mi volt. Ezért viszont van értelme foglalkozni mindezzel. Ha tudni lehet, hogy hány áldozata volt az újvidéki razziának, akkor az sem mellékes, hogy mennyi áldozata volt mondjuk ugyanabban a városban a partizán razziának, az sem mellékes, hogy Csúrogon, Zsablyán nem csak a magyar honvédség csinált razziát, hanem a kommunista partizán sereg is. Miért fontos ezt tudni? Csak! Mert megtörtént, és mert utólag nem kozmetikázhatjuk a történelmet ízlésünk szerint. És azért is, mert a partizán razziák áldozatai ugyanolyan emberek, mint az újvidéki szerbek, zsidók, kommunisták, akik történetesen a magyar honvédség erőszakának áldozatai.
Van értelme ezzel foglalkozni azért is, mert csak akkor tudjuk megalapozottan állítani azt, hogy mekkora bűntény volt egy-egy razzia, ha tudunk konkrétumokat, nem is elsősorban számokat, hanem csupán azt, hogy megtörtént, és hogy eldöntse ki-ki magában, érdemes-e, akar-e ilyen atrocitásokat látni, csinálni, elszenvedni a jövőben, vagy sem.
Azért is van értelme foglalkozni az ilyen kérdésekkel, mert ezek rámutatnak arra, hogy nem lehetetlen az, hogy az egymással együtt élő népek bizonyos esetekben egymásnak ugorjanak. Nem vitás, hogy a honvédséget a helyi magyarok is segítették, hogy esetenként haszonszerzésből adtak egyeseket gyilkosaik kezére, azon vitatkozni lehet, hogy mennyien lehettek ilyenek, de ezt a vitát is a tények kell, hogy eldöntsék. Mindazonáltal ezt a viselkedést igazolni nem lehet. (Azt viszont feledni nem szabad, hogy az egyik, ill. másik gyilkosságsorozatban is voltak olyanok, akik segítettek a másikon). De hogyan süllyedhet egy ember olyan mélyre, hogy ölni segítsen? Bizonyára sokan vannak, akik semmi esetben sem válnak embertársaik farkasává, de vajon miért mondja a filozófus, hogy ember embernek farkasa? Könnyen ítélkezhetünk egy biztonságos helyzetből, de azok a magyarok évtizedekig “élvezhették” a délszláv állam elnyomását; csak azért, mert magyarok voltak, nem voltak abban a helyzetben, hogy teljes nyugalommal átgondolják a dolgot, és ez ugyanúgy igaz a hajdani Jugoszlávia más vidékeiről idevezényelt hóhérokra, akiknek családját esetleg más hóhérok gyilkolták meg, és akiknek meg lett magyarázva, hogy a “fasisztákat” kell megbüntetni. Valljuk meg, inspirációként hat a kollektív elnyomás a kollektív bűntettekhez.
Arra nem lehet építeni, hogy az esendő ember mindig a helyzet magaslatán áll majd. Játszhatjuk a széplelkeket és fogadkozhatunk, hogy soha nem fordulhat elő olyasmi a jövőben, ami a múltban történt. Ezekről a fogadkozásokról szólt a titoizmus, és mi lett a vége? Nem csak Srebrenicára kell gondolni, hanem a vajdasági Hódságra is, ahol katolikusokat üldöztek el... A fogadkozásoknak, a népirtásoknak, az erkölcsi meg- és elítélésének van értelme, az, aki ezt nem teszi meg, nem szalonképes, politikai értelemben nem szobatiszta?! De ez nem lehet elégséges, kellenek törvényes garanciák arra, hogy az egyik népcsoportot sem nyomhatja el a másik sem kulturális, sem gazdasági, sem politikai értelemben. Kellenek intézmények, amelyeket együtt és amelyeket külön-külön használnak az egyes népek. Ha van egyáltalán tanulsága a történelemnek akkor ez az. És az is, hogy minket döntően nem az illet, hogy mi volt – noha fontos, hogy ne legyen téves elképzelésünk a múltról –, hanem az, hogy mi van most.
Mészáros Zoltán