Előzetes a vajdasági Képes Ifjúság 2002. február 20-i számából

Valami jobbnak kezdetében bízva

Január az év leggyötrelmesebb hónapja, és minden trükköt bevetek elviselésére. Nem mindig sikerül, és olyankor irigykedve gondolok a telet átalvó mackókra. És arra lennék kíváncsi, hogy álmodnak-e, vagy az alvásuk a tökéletes üresség, csend állapota, amit csak ébren átélni borzasztó… Tavasz utáni sóvárgásomban jutott eszembe a törlesztenivalóm. A visszagondolás talán jótékony hatással lesz a januári kínlódásra is… Dideregve keresem a tavalyi nyár nyomait, és a tél megkegyelmez, eszembe juttatja a júliusi szép napokat. Furcsa nosztalgia bujkál bennem: megismételhetetlen az a nyár. Ajándékait jó lesz őrizni. Képek, hangulatok, katarzis, játék. Emberek. Emberek jöttek, emberek mentek. Némelyik megállt, elmondta a magáét, azután ment tovább. A téli hidegben itt vannak körülöttem, jó rájuk gondolnom. Segítenek bízni. Miben? Azt pontosan nem is tudom. Valami jobbnak az eljövetelében….

* A kishegyesi Kátai tanya felé gyalogoltam a Tanyaszínház próbáinak idején. Nyelve port, törölgetve izzadságot – még az emlék is valószerűtlen ebben a jeges időben. Közben színházlátogatásaimra gondoltam, amikor úgy keltem fel  a helyemről, hogy az előadás előtti idő tökéletesen kitörlődött a tudatomból, és a valóságra vakon, süketen, botorkáltam kifelé a nézők között, a színdarab varázsában … amikor kimondják az utolsó szavakat, lehanyatlik az előadáshoz tartozó utolsó mozdulat. Alig érzékelhető, másodpercnyi csend, majd felzúg a taps. A szereplők egymás kezét fogva állnak a színpadon, meghajolnak, a tekintetek földre hullnak, majd a derekuk felegyenesedését megelőzve, a közönségre emelik  pillantásukat. A  nézésükben pedig ott az a le nem írható, fényképen soha vissza nem adható sugárzás. A tenyerek végeszakadatlan összeverődése, a vissza! vissza! Megtörtént a csoda, a „megcsináltuk”, a „sikerült”! A színész még ott van valahol a határon: már nem teljesen a szerepével azonosult játékos, de még nem is az ember, aki játszott. Egy megfoghatatlan, nevezhetetlen állapotban, és a nézőt is magához emelve, kerek egésszé válnak, együtt…

Fülledt délidőben beszélgettünk a próbák helyszínéül kijelölt tanya kilátóján. Csupa optimizmus, derű, elszántság, lendület, életrevalóság és harcrakészség jellemezte a két fiatal színészpalántát. Bicskei Flóráról és Pálfi Ervinről sugárzott a mesterség szeretete. Flóra a táj iránti rajongásával kezdte. Éjszaka érkezett, és olyan érzései voltak, mintha a semmi közepében akadt volna rá egy különleges világra, másra, mint amiben addig volt. Marosvásárhelyi születésű, az erdélyi hegyek emlékeivel, így nem csoda, ha megfogta a vidék. 1975-ben született, 1987-ig Újvidéken, Szabadkán élt, majd pontosan tíz évig Budapesten. Vajdaságba jövetelének oka az Akadémia volt. Annak ellenére, hogy családja miatt kapcsolatban állt a színészekkel, mindig szabadkozott, ha színészi tervekről faggatták. Öt év habozás után döntött: felvételizik. Bár számtalan apró szerepben vett részt, filmekben is, de a Tanyaszínházba csak most kapcsolódott be, most jött össze. Elragadtatással beszélt a közösség összekovácsoló erejéről, a tapasztalatszerzés értékéről, amelyet majd a főiskolára visszatérve tud hasznosítani. Maga a tanyaszínházi közeg ismert volt neki, mivel szülei jóvoltából sokszor követte őket. Flóra amikor egy napra hazautazott a tanyáról, visszatérte után azt állította, hogy szörnyen furcsa volt a városi betonon járni a Krivaj-szagú lankák, a dombok júliusi zöldje után….
Pálfi Ervin is a környezetet dicsérte. Hegyeket szerető ember, és ezért is tetszik neki a Telecskai dombok vonulatába beágyazott tanya. Ismerősei szavait is idézte, akik szerint Budapesttől idáig, a hatalmas síkságon egyetlen fix pont sincs, egészen addig, amíg ide nem ér az utas. Ervin elmesélte, hogy második éve van a csoporttal, ő már a felkészülés és a fellépések közötti különbségekről is tudott nyilatkozni. Inkább a próbák boldogságára tette a hangsúlyt. Megtanulják elviselni a másságot, és az emberismerettel is gazdagabban mennek haza. Kemény munka a felkészülés, és a munkamegosztást is magas szinten kell alkalmazniuk. Az első időszakok napi háromszori próbái a későbbiekben bár kettőre csökkennek, a legvégén pedig már csak az esti főpróba marad, de rengeteg részmunkával járnak. Például a díszletek, jelmezek készítése, vagy bármi, amihez eddig nem is értettek, de itt kénytelenek megtanulni. Rengeteg sikerélmény akad, ami a közösségi szellemet is erősíti. Összehasonlították a kőszínházi és a szabadtéri szereplést. A játékstílus és a hangerőbeli különbséget emelték ki, a felnagyított gesztusokat, mert a szabadban csak így lehet kellő hatást elérni. A turné sajátságos varázsát ecsetelték. Felpakol a csapat, és  napban, esőben, nem mindig előrelátható körülmények közé érkezik… Egyik falutól a másikig, egyik fellépéstől a másikig is formálódik az előadás, a közönség spontán beszólásainak a hatására is. A falusi közönség becsábításáról már tapasztalatból beszélt Ervin, és hogy szép élmény, amikor egy alig zsebkendőnyi település minden lakosa ott van. És ezekben a pillanatokban az a fontos, hogy együtt vannak, egy dologra figyelnek, összevetnek, egymáson mérik le a színházi produkció hatását. Flóra valami befejezésének, és valami más, valami jobb kezdetének gondolja ezt az időszakot…

* A tél közepén hálásan emlékszem derűlátásukra. Véresen komoly játék az összeszokás, mondta Ervin. És véresen komoly a játék. Jó lenne jól csinálni, nem görcsölve, és úgy tenni, mintha nem is lenne tétje. Mintha a végén nem is várnánk el a tapsot…

Nagy Farkas Dudás Erika
Bicskei Flóra (civilben)
 
 


Kattints ide, ha érdekel a Képes Ifjúság

Vissza a kezdőlapra