Vissza
a kezdőlapraElőzetes a vajdasági Képes Ifjúság 2002. február 20-i számából
Adás, amely a számunkra már akár ráadás is lehetne
Nem zörög a birodalmi haraszt, ha nem fújja a birodalmi szél. Annak a birodalomnak a szele, amely az elmúlt tíz év alatt - aligha teljesen váratlanul - meg-megcsapta a Vajdaságban élő magyarokat: időnként olyan erővel, hogy ha ellen akartunk állni, alaposan fel kellett kötnünk nemzeti ruhadarabunkat, a klottgatyát.
Nehéz boncolgatni az őrültség anatómiáját, mert nemigen találsz benne racionalitást. Ez az Újvidéki Rádió és Televízió esetében is igaznak bizonyult, amikor az elmúlt év decemberében egy olyan frekvenciatörvény tervezetét szerette volna a hatalom (figyelem: most már ez a vadonatúj!) ráerőszakolni és elfogadtatni az intézmény két magyar szerkesztőségével, amelynek értelmében hihetetlenül drasztikus mértékben csökkent volna a magyar nyelvű adások időtartama. A Rádió példájánál maradva: ez egyenesen az eddigi 24 órás, folyamatos magyar műsor megszűnését jelentette volna. Helyette a hallgatóságnak be kellett volna érnie egy alig pár órácskás adással, amelyet - ráadásul - az egyéb nemzetiségi műsorokkal „zutyultak volna össze", helyeztek volna egy hullámhosszra. Ennek a nemzeti ideológiáktól egyáltalán nem mentes (igen, még mindig!) hatalomnak nyilván nem okozott volna sem különösebb erőfeszítést, sem gyötrelmes lelkiismeret-furdalást befalazni egy nyugatra nyíló kis ablakot. Kiváltképpen, ha ennek a szimpla, de szégyenletes „kőművesmunkának" - történetesen - alig akad ellenzője...
Az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének harcáról, az átélt izgalmakról és az esetből levonható tanulságokról beszélgettem Öreg Dezső főszerkesztővel, Ternovácz István újságíróval és Madarász Árpád nyugalmazott külpolitikussal.
- Véleményed szerint a hatalom mennyire gondolta komolyan ezt a merész lépését? Puszta erőfitogtatásnak, kardcsörtetésnek szánta, vagy létezett reális veszélye is annak, hogy beváltja a fenyegetését?
TERNOVÁCZ ISTVÁN: Azt hiszem, hogy ami történt, az a mesterséges félelemkeltés kategóriájába tartozik. Ijesztgetnek, és állandó bizonytalanságban tartanak bennünket. Megfenyegetnek, értésedre adják, hogy ha úgy akarják, szinte mindent elvehetnek tőled. Egyik napról a másikra. S ha ez aztán mégsem következik be, akkor fellélegzel, örülsz, és majdhogynem hálát érzel a „jótevőid" iránt: lám, mégsem olyan gonosz ez a hatalom, meghagyta a mi 24 órás magyar műsorunkat.
- Hallani lehetett olyan véleményeket is, hogy ez a frekvenciatörvény-ügy megint csak egy bedobott csont, amin rágódhatunk egy ideig, és nem egyéb egy elterelő „hadműveletnél". Ameddig ez leköti a vajdaságiak figyelmét, addig legalább nem foglalkoznak a gazdaság kiárusításával, például a cementgyárak elkótyavetyélésével.
- Nyilván a jelenlegi hatalmi garnitúra már nem engedhet meg magának egy olyan drasztikus intézkedést, amilyen a nemzetiségi műsorok adásidejének a megnyirbálása, hiszen egy ilyen lépést nem néznének jó szemmel külföldön sem. Márpedig - legalábbis állítólag -mi is az Európai Unióba igyekszünk, és ennek az országnak is pénzre van szüksége.
- Számomra emlékezetes marad az az élő műsorotok, amelyben elítéltétek ezt a kilátásba helyezett intézkedést, és a nyilvánosság segítségét kértétek. Annyira komolynak látszott a helyzet, hogy a hallgatónak az volt az érzése, hogy S. O. S. jelek érkeznek a Rádió háza tájáról...
- Miután tudomást szereztünk arról, hogy mi készül itt valójában, már másnap összeült a szerkesztőség. Megfogalmaztunk egy szándéknyilatkozatot, amelyet eljuttattunk az illetékes szervekhez, több magyarországi hivatalhoz/intézményhez, és természetesen megküldtük a sajtónak is. Igyekeztünk mindent nagydobra verni, minél nagyobb cirkuszt csapni.
- Nem csupán ti nyilatkoztatok, hanem a politikai pártok vezetőit is állásfoglalásra kényszerítettétek.
- Én általában
igyekszem bírálóan fellépni a pártvezérekkel szemben - remélem, ezt a hallgatók
is így érzik -, de most azt kell mondanom, hogy nem marasztalhatjuk el
a politikusainkat. Szinte biztos vagyok benne, hogy nekik nem is volt tudomásuk
erről az ominózus frekvenciatörvényről. Ugyanis az történt, hogy a szerbiai
kormány megbízott egy szakértői csoportot, hogy dolgozza ki, készítse elő
ennek a törvénynek a tervezetét, majd az anyagot közvitára bocsátották.
A szövegét közben többször is módosították. A politikai pártok képviselői
pedig csak akkor kapják kézhez a megvitatásra/elfogadásra váró anyagokat,
törvénytervezeteket, amikor már azok bekerülnek az úgynevezett parlamenti
eljárásba. Tehát elhiszem, hogy nem ismerték a frekvenciatörvény lényegét.
Ezért nem reagáltak azonnal. Később viszont egymást érték a nyilatkozatok.
És én őrzöm ezeket a hangfelvételeket. Még jól jöhetnek egyszer. Egyelőre
elmúlt a veszély, de ez nem jelenti azt, hogy végérvényesen meg is szűnt.
A hatalom bármikor előhozakodhat egy hasonló leépítési tervvel. Ez továbbra
is benne van a pakliban. Nem vagyok én annyira derűlátó!
ÖREG DEZSŐ: Még az év vége előtt el kellett volna fogadni a frekvenciatörvény 7. változatát, de szerencsére erre nem került sor. December végén aztán megszületett a 8. változat, amelyben már nem szerepel az ultrarövid hullámhosszon sugárzott egész napos magyar adás beszüntetése.
- A törvénytervezet megszövegezői és a szerkesztőség tagjai szerencsére nem voltak azonos hullámhosszon. Önök folyamatosan küldözgették az S. O. S. jeleket, de mintha azoknak a készüléke, akik azonnal szót emelhettek volna a rádiósok érdekében, nem lett volna vételre állítva...
- A szerkesztőségen belül is volt dilemma akörül, hogy most valóban a MI feladatunk-e foglalkozni ezzel az egész vajdasági magyarságot érintő kérdéssel. Tényleg a MI dolgunk? Csak a miénk? Később aztán megindultak a reagálások, magyar politikai pártok, civil szervezetek biztosítottak bennünket a támogatásukról. Kasza József, a kormány egyik alelnöke például kijelentette, hogy ő személyesen fogja megakadályozni ennek a törvénytervezetnek a parlament elé kerülését. De jelentkezett Zentáról egy úr is, aki felajánlotta, hogy aláírásokat gyűjt az egyszerű polgárok, a rádióhallgatók körében (meg is kezdte), ha ezzel tud nekünk segíteni.
- Ha még tavaly decemberben valóban komolyra fordult volna a helyzet, tényleg kitartottak volna azon elhatározásuk mellett, hogy tiltakozásuk jeléül az egész szerkesztőség benyújtja a felmondását?
- Igen, mert
úgy éreztük, ha ez megtörténik, nem vállalhatjuk érte a felelősséget, nem
lehetünk részesei egy ilyen intézkedés végrehajtásának. Nem szerettük volna,
ha úgy szüntetik be a 24 órás magyar műsorunkat, hogy ahhoz mi is „hozzájárultunk".
- Milyen érzésekkel figyelte ezt az otromba játékot a magyar adásokkal egy olyan újságíró, aki a fél életét ott élte le az Újvidéki Rádióban? Úgy tudom, egész életében nem is volt másik munkahelye.
MADARÁSZ ÁRPÁD: Én nem vagyok egy indulatos ember... Nosztalgiával figyeltem a Rádió körüli történéseket. A nyolcvanas évek második felében, egészen pontosan Gion Nándor főszerkesztősége alatt vezették be a 24 óra magyar adás sugárzását. Akkor még persze kétszer annyi ember dolgozott a szerkesztőségben, mint most. Egyszer össze is írtam azoknak a listáját, akik a háború vagy egyéb okok miatt távoztak el tőlünk - 30 név szerepelt rajta. Sajnálom a mostani kollégáimat, akiknek ezeket a harcokat meg kell, meg kellett vívniuk. Olyan információim vannak, hogy a Televízióban most is javában tart a leépítés körüli kötélhúzás. Remélem, hogy a rádiósokat az ilyen intézkedések most már elkerülik.
Epilógus:
Tapasztalatszerzés szempontjából bizonyára hasznos és tanulságos volt ez az egész hercehurca a frekvenciatörvény körül. Ha egyéb nem is, de az minden bizonnyal pontosan lemérhető volt, hogy a vajdasági magyarság politikai vezetése és a magyar csúcsintézmények első emberei mennyire viselik a szívükön egy-egy magyar nyelvű tájékoztatási eszköznek a sorsát.
Arról viszont, hogy a szerbiai kormány által kinevezett szakértői bizottságot - amely ezt a botrányos frekvenciatörvényt előkészítette - terheli-e valamiféle felelősség, mindeddig nem érkezett információ. Nemhogy a szakértelmüket megkérdőjeleznék, de még a nevük sem vált igazán ismertté a sajtóban. Pedig egyik is, másik is megérne egy misét.
Szabó Angéla